A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9
São Tomé és Príncipe Afrika nyugati partjainál, a Guineai-öbölben, az Egyenlítő mentén található két vulkanikus szigeten fekvő független köztársaság, amely fél évezredes portugál fennhatóságot követően, 1975-ben nyerte el a függetlenségét.
A gyarmati korszak
A lakatlan szigetcsoportot feltehetően 1470/1471 fordulóján – más források szerint 1478/1479 fordulóján[1] – fedezték fel portugál tengerészek. Sem a pontos dátum, sem a felfedező személye nem ismert. 1485-ben a portugál korona birtokba vette São Tomé szigetét, s a João de Paiva kormányzása alatt álló földdarabra 1493-tól az anyaországból elűzött zsidókat, illetve száműzötteket, fegyenceket telepítettek be. A sziget jelentősége megnőtt, amikor az Afrikából Dél-Amerikába irányuló rabszolga-kereskedelem egyik fontos tengeri állomása lett. Az első telepesek egyike, Álvaro da Caminha még az 1490-es években felismerte a cukornádtermesztésnek kedvező talajtani-éghajlati adottságokat, de az intenzív termelés csak a 16. század közepétől indult meg. A fehér – többnyire portugál – ültetvényesek mellett nagyszámú fekete rabszolga került a szigetre, valamint kialakult egy szabad kreol (europid–negrid keverék) réteg. A 17. század közepén a cukortermelés jelentősége visszaesett és a gazdaságilag kevésbé érdekelt portugál fennhatóság meglazulni látszott. A közeli, 1502-től különálló gyarmati területet, Príncipe szigetét 1735-ben ugyan São Toméhoz csatolták, de ekkor már politikai és gazdasági értelemben a helyi kreolok (forros) igazgatták São Tomé és Príncipe ügyeit. A 18. századtól egyre jelentősebb lett a kávé, de főként a kakaóbab monokultúrás termesztése, míg végül a 19. század második felében a portugálok gyakorlatilag újragyarmatosították a szigeteket. A portugál telepesek fokozatosan növelték az ültetvények (roças) kiterjedését, és irányításukat felvásárlás útján, de leginkább erőszakkal átvették a kreoloktól, akik az új helyzetben befolyásukat vesztve némiképp marginalizálódtak a São Tomé-i társadalomban, s városlakókként a közigazgatásban, hivatalokban helyezkedtek el. A két világháború közötti időszakban már egyetlen ültetvény sem volt kreolok tulajdonában, gazdasági jelentőségük ezzel végleg megszűnt. 1875-ben felszabadították ugyan a rabszolgákat, de az ültetvényeken dolgozó, alávetett rétegek helyzete nem javult jelentősen. A fehér ültetvényesek munkásokat szerződtettek más afrikai portugál gyarmatokról, Angolából, Mozambikból és a Zöld-foki-szigetekről, akik száma az 1940-es évekre meghaladta a São Tomé-i lakosságét.[2]
A függetlenség elnyerése
1951-ben São Tomé és Príncipe Portugália tengerentúli tartománya (província ultramarina) lett. A São Tomé-i társadalmi csoportok között feszülő ellentétek ekkor már forrpontra jutottak. A nyomorúságos barakkokban élő szerződéses munkások gyakran a munkabeszüntetés eszközéhez nyúltak, hogy életkörülményeik javítását elérjék a portugál ültetvényeseknél. A fehérek egyre gyakrabban gyakoroltak nyomást a kreolokra, hogy vállaljanak munkát az ültetvényeken. A középréteget alkotó, városi életmódot folytató kreolok azonban tartottak társadalmi státusuk elveszítésétől, s fellázadtak az ültetvényesek ellen. A gyarmat kormányzója, Carlos Gorgulho kemény kézzel lépett fel a lázongók ellen, s a Batepá-mészárlás néven elhíresült 1953. február 3-ai öldöklés során a gyarmati székhelyen, São Toméban a helyi katonaság több mint ezer fegyvertelen kreol életét oltotta ki.[3]
A szigetek függetlenségéért harcoló São Tomé-i kreolok nacionalista, accrai emigráns csoportja Miguel Trovoada vezetésével 1960-ban bizottságot alapított Comitê de Libertação de São Tomé e Príncipe (CLSTP) néven. Az 1966-os ghánai katonai puccsot követően a CLSTP-t kiutasították Accrából, és működése az elkövetkező években formális volt. 1972 júliusában a CLSTP egykori emigránsai az egyenlítői-guineai Santa Isabelben (ma Malabo), a Kelet-Németországbanban tanult marxista Manuel Pinto da Costa vezetésével újjászervezték mozgalmukat São Tomé és Príncipe Felszabadítási Mozgalma (Movimento de Libertação de São Tomé e Príncipe, MLSTP) néven. Deklarált céljuk hazájuk teljes függetlensége, egy szekuláris, antiimperialista, demokratikus köztársaság kikiáltása, a tervgazdaság és a földreform bevezetése volt.[4]
Az MLSTP azonban nem volt képes hatékonyan képviselni a függetlenségi terveket, s alapítása nyomán nem bontakozott ki semmiféle politikai vagy ellenállási mozgalom São Tomén. Az 1974. április 25-én az anyaországban lefolyt szegfűk forradalma azonban véget vetett a Marcello Caetano vezette portugáliai diktatúrának. Már májusban megalakult az ország első pártja, a kreol tisztviselőkből és katolikus papokból álló, autonómiatörekvéseket képviselő Szabad Népfront (Frente Popular Livre, FPL). Az MLSTP még kivárt, bár irodáját átköltöztette a gaboni Libreville-be és megszervezte Portugáliában tanuló, politikailag elkötelezett marxista-maoista São Tomé-i egyetemisták hazautaztatását. A mintegy húsz diák Gastão Torres vezetésével júniusban szállt partra São Toméban, s azonnal létrehozták a politikai agitációt irányító szervezetüket (Associação Cívica pró-MLSTP). Az elkövetkező hetekben mozgósították az ültetvényeken dolgozó angolaiakat és a helyi kreolokat, demonstrációkat, bojkottokat és munkabeszüntetéseket szerveztek a függetlenség kikiáltását követelve. A zavaros helyzetben mintegy 2000 portugál hagyta el a szigeteket és tért vissza hazájába, végül a portugál kormány 1974. szeptember végén Libreville-ben tárgyalásokba kezdett az MLSTP-vel. November 26-án a felek aláírták a São Tomé és Príncipe dekolonizációjáról szóló algíri egyezményt, s december 21-én Leonel Mário d’Alva vezetésével megalakult az autonóm tartomány ügyvezető kormánya. A fél évszázados portugál fennhatóságtól való elszakadást, a teljes függetlenséget 1975. július 12-én kiáltották ki.[5]
A függetlenség évei
Az új köztársaság első elnöke az MLSTP főtitkára, Manuel Pinto da Costa lett, aki 1991-ig tartó országlása alatt egypártrendszeren alapuló, a szocialista blokkhoz közel álló, marxista-leninista politikát folytatott. Szoros kapcsolatokat ápoltak a Szovjetunióval és Angolával, bevezették a tervgazdaságot, államosították a nagyobb vállalatokat és bankokat. Minden egyéb párttevékenységet és civil kezdeményezést betiltottak, csupán az MLSTP úttörő-, ifjúsági és női tagozatai végezhettek társadalmi tevékenységet az országban. Bevezették a cenzúrát, egyedül a Nemzeti Rádió (Rádio Nacional) adásai és az 1975-ben alapított pártlap, a Revolução napi kiadásai képviselték a sajtót. A törvényhozó testület a 33 tagú Népi Nemzetgyűlés (Assembleia Nacional Popular) volt, amelynek tagjait a párt választotta ki. 1975-ben felállították a forradalomellenes tevékenységeket vizsgáló bírói testületet (Tribunal Especial para Actos Contra-Revolucionários, TEACR), és újjászervezték a közvetlenül Pinto da Costa irányítása alá rendelt titkosszolgálatot (Departamento da Segurança Nacional). Egyik első „eredményükként” 1977-ben leleplezték és börtönbe vetették Albertino Neto tábornokot és társait, imperialista kémkedés és a köztársasági elnök ellen tervezett merénylet vádjával. A „forradalomellenes” tevékenység üldözésének ideológiai hátterül szolgált az ország vezetésében eluralkodott kényszerképzet, miszerint az imperialista világ hazájuk lerohanására készül, s a baráti Angolától kértek katonai segítséget. Az angolai csapatok végül 1991-ig állomásoztak az országban. 1979-ben Pinto da Costa megszüntette a miniszterelnöki hivatalt, ami csaknem teljhatalmú, kizárólagos elnöki kormányzást eredményezett. 1980-ban 51-re emelték a nemzetgyűlési küldöttek számát, akiket a hét választókörzet küldöttei jelöltek hivatalukba, jóllehet, a törvényhozás feladata továbbra is formális maradt, a képviselők egyhangúlag jóváhagyták a beterjesztett elnöki döntéseket.[6]
A fordulat az ország demokratizálódása felé 1984-ben következett be, amikor Pinto da Costa elismerte, hogy a múltban hoztak rossz döntéseket. Amnesztiát hirdettek, s az elnök korábban emigrációban élő politikai ellenfelei is visszatérhettek hazájukba. Ezzel párhuzamosan diplomáciai kapcsolatokat kezdeményeztek a nyugati világ nagyhatalmaival, s 1986-ban elsőként szerezhetett részesedést egy külföldi cég egy São Tomé és Príncipe-i kávéültetvényben. A tervgazdaságot felszámolták, s 1987-ben a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal kötött egyezség értelmében szerkezetváltási programot hirdettek meg, amelynek célja a gazdaság liberalizációja, a privatizáció elősegítése és a nemzeti valuta elértéktelenedésének megállítása volt. 1987 októberében az MLSTP reformszárnyának kezdeményezésére a kormányzat a politikai nyitás, a szabad, többpárti választások mellett is elkötelezte magát. A reformfolyamatokat időlegesen visszavetette, a kormányzatot nagyobb óvatosságra intette az Alfonso dos Santos irányította 1988. márciusi puccskísérlet. 1989 decemberében – Afrikában egyedülálló módon – a párt képviselői tárgyalóasztalhoz ültek az ellenzékiekkel, s hitet tettek a demokráciába való átmenet és a piacgazdaság bevezetése mellett.[7]
1990 augusztusában sikeres referendumot tartottak az új, demokratikus alkotmány bevezetéséről, amely szeptember 10-én lépett hatályba. Szeptember és november között sorra alakultak a pártok, s az első, 1991. január 20-án sorra kerülő többpárti választásokat nagy fölénnyel a volt MLSTP-tagokból és függetlenekből álló Demokratikus Összetartás Pártja – Gondolkodók Csoportja (Partido de Convergência Democrática-Grupa de Reflexão) nyerte meg. Az 1991. március 3-ai köztársaságielnök-választást az ország első és addigi egyetlen, 1975–1979 közötti miniszterelnöke, Miguel Trovoada nyerte meg, s 2001-ig tevékenykedett államfőként.[8]
A belpolitikai helyzet törékeny a szigetországban, az 1991-es fordulatot követően 2008 júniusában sorrendben a tizenötödik kormány alakult meg. 1995 augusztusában, illetve 2003 júliusában katonai junták hajtottak végre puccsot São Tomé és Príncipében, de egy hét elteltével mindkét alkalommal helyreállt a közrend.[9]
Lásd még
Jegyzetek
- ↑ Newitt 2005:51.
- ↑ MNL 15:793–794; Chabal & Birmingham 2002:291–292.; Newitt 2005:51–52.
- ↑ MNL 15:794; Chabal & Birmingham 2002:292–293.
- ↑ Chabal & Birmingham 2002:293.
- ↑ MNL 15:794; Chabal & Birmingham 2002:293–295.
- ↑ MNL 15:794; Chabal & Birmingham 2002:295–296.
- ↑ MNL 15:794; Chabal & Birmingham 2002:302–303.
- ↑ MNL 15:794; Chabal & Birmingham 2002:303–304.
- ↑ Worldstatesmen.org
Források
- Magyar nagylexikon XV. (Pon–Sek). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002. ISBN 963-9257-14-1
- Patrick Chabal & David Birmingham, A history of postcolonial Lusophone Africa, London, Hurst, 2002 ISBN 1850655944
- Malyn Newitt, A history of Portuguese overseas expansion 1400–1668, London, New York, Routledge, 2005 ISBN 0415239796
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.
Analóg multiméterek túlterhelés elleni védelme
Egyenáram
Egyenáram mérése
Egyenirányítós lengőtekercses műszer
Elektromágnes (fizika)
Elektromos feszültség
Elektromos térerősség
Fáziseltolódás
Fázismutató
Fajlagos ellenállás
Feszültséggenerátor
Feszültségváltó
Forgó mágneses tér
Háromfázisú hálózat
Hőelektromosság
Hatásos ellenállás
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.