Ez a szócikk az olaszországi városról szól. Hasonló címmel lásd még: Velence (egyértelműsítő lap).

Velence (Venezia)
Fent balra a Szent Márk tér, jobbra a város látképe, lent balra a Canal Grande, mellette felül a La Fenice színház, alul pedig a San Giorgio Maggiore-sziget
Velence címere Velence zászlaja
Becenév: A víz városa, A lagúnák városa, Az Adria királynője
Közigazgatás
Ország	Olaszország
Régió	Veneto
Megye	Velence
Frazionék	Venezia-Murano-Burano Municipality Lido-PellestrinaLido-Pellestrina Municipalità di Chirignago-Zelarino Municipalità di Favaro Veneto Municipalità di Marghera Municipalità di Mestre-Carpenedo
Polgármester	Luigi Brugnaro
Védőszent	Márk evangelista
Irányítószám	30100
Körzethívószám	(+39) 041
Forgalmi rendszám	VE
Testvérvárosok	Lista Iszfahán Baku Isztambul Lisszabon Nizza Szarajevó Szucsou Tallinn Nürnberg (1954–) Szaloniki Szentpétervár Tel-Aviv Lübeck Aveiro Trieszt Piran Dubrovnik Jereván Rimini Tirana Baszra Fort Lauderdale Aksaray Larnaca önkormányzat (2010. május 1. – ) Contrada della Chiocciola Jangcsou (2013–)
Népesség
Teljes népesség	254 850 fő (2021. dec. 31.)[1]
Népsűrűség	640 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság	1 m
Terület	414,57 km²
Időzóna	CET (UTC+01:00)
Elhelyezkedése
Velence Pozíció Olaszország térképén
é. sz. 45° 26′ 15″, k. h. 12° 20′ 09″45.4375, 12.33583333333345.437500°N 12.335833°EKoordináták: é. sz. 45° 26′ 15″, k. h. 12° 20′ 09″45.4375, 12.33583333333345.437500°N 12.335833°E
Elhelyezkedése Velence térképén
Velence weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Velence témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Velence (olaszul: Venezia, velenceiül: Venesia vagy Venexia, latinul: Venetiae, angolul: Venice, németül: Venedig) város Olaszországban, az észak-olaszországi Veneto régió, az egykori Velencei Köztársaság, és a Velencei patriarkátus székhelye. Az Adriai-tenger északi részén lévő mocsaras Velencei-lagúnában, 118 kisebb-nagyobb szigeten^[2] fekszik, két jelentős folyó, a Pó és a Piave torkolata között. A szigetvilág valamivel több mint 7 km²-re terjed ki. A „comune” területe azonban ennél sokkal nagyobb, magába foglalja Burano, Murano, Torcello szigeteit a lagúna belsejében – sok apróbb szigettel együtt –, illetve Lidót és Pellestrinát a nyílt tenger felé. Az egykor tengeri és kereskedelmi nagyhatalom, valamint az üveggyártás központja, ma is nagy történelmi, kulturális, társadalmi és közigazgatási jelentőséggel bír. A középkorban a Velencei Köztársaság központja, ma gazdag kulturális élet folyik itt. 1987 óta Velence és a környező lagúna az UNESCO Világörökség része. A város főleg a turizmusból él, évente megközelítőleg 25 millió turista keresi fel a világ minden részéről, ezzel Velence a világ egyik leglátogatottabb városa.

A város eredete a népvándorlás idejére nyúlik vissza, a Venezia név talán a velencei/benetiai törzsek után ragadt rá a területre, amikor a veszélyeztetett barbárok a lagúna sáros szigetein kerestek maguknak menedéket. A föld és nyersanyag hiányától függetlenül, fokozatosan alakították itt ki, a kelet-mediterrán térségben városukat. A velenceieknek csakhamar sikerült megvédeniük magukat erőteljes haditengerészetükkel és az ügyes diplomáciával, még a nyugati és a keleti birodalmak érdekszférái között is hasznot tudtak húzni. Velence így gazdag és magabiztos patrícius köztársasággá vált, saját választott testületekkel (a dózse vezetésével – először 697-ben említik) és hatalmas befolyással rendelkezett a Földközi-tenger keleti részén. A város már a középkorban sok konfliktusba keveredett a térség fontosabb kereskedővárosaival (Genova, Pisa), aktívan részt vett a keresztes hadjáratok szervezésében (Enrico Dandolo, Francesco Morosini stb.), és hosszú évszázadokon keresztül szembe tudott nézni a Bizánci Birodalom, majd az Oszmán Birodalom nyomásával.

A köztársaság vezetőjét, a dózsét bonyolult választási eljárás során választotta államfővé először a népgyűlés, majd a városi nemesség. Ez utóbbi monopolizálta a magasabb hivatalokat, és profitált a luxuscikkek, fűszerek, só és búza kereskedelméből, míg a lakosság többi része nagyrészt kiszorult a távolsági kereskedelemből. Velence a térség legnagyobb pénzügyi központjává fejlődött, és egy erős gyarmatbirodalmat hozott létre, Észak-Olaszországtól Krétáig, időnként viszont Ciprusig is elterjedt. Napóleon 1797. május 12-én megszüntette a közel ezer éves Velencei Köztársaságot. Először Ausztriához került, majd a Napóleon által létrehozott Itáliai Királysághoz. Napóleon bukása után a város újra Ausztria fennhatósága alá került, majd az 1866-os porosz–osztrák háborút lezáró prágai békeszerződés értelmében az újonnan megalakult Olasz Királysághoz csatolták. A lakosság zsidó részét a második világháború alatt az Olaszországot 1943-tól megszálló nácik deportálták, melynek során közel 200 zsidót végeztek ki. 1950-re a történelmi központ lakóinak száma 185 000 körülire nőtt a háborús menekültek miatt. 1965 és 1970 között a város összességében elérte legmagasabb népességét, közel 370 000 lakossal. Azóta több mint 110 000-rel csökkent (2021. január: 255 609).

Közigazgatásilag részét képezi a szárazföldön fekvő Asseggiano, Carpenedo, Chirignano, Dese, Favaro, Malcontenta, Marghera, Mestre, Tessera, Trivignano és Zelarino települése.

A várost sokszor illetik az „Adria királynője”, a „víz városa” és a „fény városa” jelzőkkel.

Földrajza

Velence létrejötte mind a természet, mind az ember munkájának köszönhető, ám a környezeti feltételeket a természeti tényezők alakították ki: a lagúnák és szigeteik a legutóbbi jégkorszak hatalmas folyamáradatainak és a tenger munkájának állandó összecsapásából származnak. Az Alpokból lezúduló, gleccserek által szaggatott kövek, törmelékek elérték a tengert, amit az Adria hullámai a part előtt teregettek el – így a nyílt tenger és a partok lapályaiba nyúló sekélyebb tengerrész között hosszú szigetek és nagy turzások jöttek létre. Így született meg a lagúna, amely 6–10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé.

A lagúna a part felé mindinkább elmocsarasodik, ez az ún. holt lagúna. A másik részében viszont érvényesül a tenger kismértékű apály-dagály hatása, és mivel így vize együtt él az Adriával, nem mocsarasodik el. Ez utóbbi az élő lagúna – s ebből született, nőtt ki Velence. A holt lagúna csak a tavaszi-őszi áradások idején áll víz alatt, míg az élő lagúna egész esztendőben.
A középkorban számos apró sziget benépesült, s kisebb települések jelentek meg, kolostorokkal, épületekkel. Mára már ezek nagy része egyáltalán nem látható. Csupán néhány sziget maradt lakott, ahová magánhajón vagy menetrend szerinti közlekedési eszközökkel lehet eljutni.

A lagúnát a Lido és Pellestrina homokzátonyai választják el a tengertől. Három csatornája, kijárata a tenger irányába: a Porto di Lido, a Porto di Chioggia és a Porto di Malomocco. A lagúna kiterjedése mintegy 50 km², vize legtöbb helyen sekély.

Éghajlata

A város klímáját a tenger határozza meg. Bár télen előfordulhatnak hideghullámok, nyáron pedig kánikula, a tenger felől szinte mindig érkezik friss szél. A téli időszakban néha sűrű tengeri pára burkolja be a várost.

Magas vízállás

Velence jellegzetessége az évente több alkalommal is előforduló magas vízállás (az acqua alta). Ilyenkor, november és április között, ár önti el a város mélyebben fekvő részeit.

1966-ban 200 cm-rel, addig 2000-ben 144 cm-rel emelkedett az átlagos fölé a lagúna vízszintje. Csak egyetlen esztendőben, 1996-ban több mint 100 alkalommal öntötte el a 80 cm-es vagy ennél is magasabb acqua alta a Szent Márk teret illetve Velence alacsonyabban fekvő részeit. 2019. november 13-ára virradóan 187 cm-es vízállást regisztráltak.^[5]

Velence két állandó veszélyforrása ma az eliszaposodás és az acqua alta. A 20. század második felében a környék vegyi üzemeinek, kőolaj-finomítójának környezetszennyezése és a közlekedési eszközök légszennyezése miatt egyre gyorsuló ütemben zajlik a város építészeti emlékeinek pusztulása, süllyedése.

A lagúna vízállását állandó megfigyelés alatt tartják, közvetlen fenyegetés esetén szirénák szólalnak meg a városban. A Szent Márk téren (Piazza San Marco), a megállóknál és a forgalmas helyeken járópallókat fektetnek le. Gumicsizma nélkül szinte lehetetlenné válhat a gyalogos közlekedés.

Nagyítás

Velence védelme

Velence megmentése szinte évszázadok óta fontos kérdést jelentett a városlakók számára. Nem csupán magát a központot, a történelmi centrumot próbálták védeni, hanem a teljes lagúnarendszer megmentését célozták meg.

Csatornák építése

A Velence körül épített csatornák egy része a 14–15. századból származik. Az Adriába csak három csatornán engedték be az iszapban gazdag folyók vizét a közelben, s azt is állandó ellenőrzés alatt. 1501-ben létrejött egy bizottság, a Magistrato alle Acque, amely máig ellenőrzi a lagúnába jutó iszap mennyiségét.

Murazzi

A legújabb korig hatásos védekezőrendszert hozatott létre a Köztársaság, amikor 1782-ben felhalmozott isztriai terméskövekből 15 kilométernyi, ún. „murazzit”, azaz kőrakást alkottak, amely megbízható hullámtörőként működött majdnem 200 esztendőn át. 1966. november 4-én azonban a rendszer felmondta a szolgálatot, s ekkor óriási áradás lepte el a várost. A történelmi központ 1,4 m magasságig került víz alá.

Kormányvédelem

Az olasz kormány 1973-ban törvényben rögzítette a város védelmét, 1984-ben e törvény hatályát megerősítették.

UNESCO-védelem

Velence és lagúnája 1987 óta az I-es, II-es, III-as, IV-es, V-ös és VI-os kritériumok alapján a világörökség részét képezi.^[2] Megmentésére évről évre újabb és újabb ötletek születnek, de eddig még nem tudták megállítani a város süllyedését. Az UNESCO helyi intézménye a Szent Márk tér 63. számú épületében kapott helyet.

Mo.S.E.-terv (MOdulo Sperimentale Elettromeccanico) (2003–2014)

A terv szerint 79 üreges gátmodul láncolata készül el, amelyek együttesen meggátolják, hogy a víz Velence három tengeri bejáratánál (Lido–San Nicolò, Malamocco, Chioggia) bejuthasson a lagúnába. A védőláncot alkotó modulok egyenként 20 m széles, 20–30 m hosszú, illetve 4–5 m vastag, üreges fémtartályok. Alaphelyzetben a modulok a tengerfenéken kialakított betonágyazatban fekszenek. Ha a tengerszint a különösen magas dagály és/vagy a széljárás következtében jelentős mértékben emelkedik, akkor a tartályokból sűrített levegővel kinyomják a tengervizet, így azok mintegy 30 perc alatt, csaknem függőleges helyzetbe fordulva, ideiglenes gátat alkotnak. A magas vízállás elmúltával ismét beengedik a tengervizet a modulokba, amelyek súlyuknál fogva visszafordulnak fekvő helyzetükbe. A rendszer része a lagúna legszélesebb Lido–San Nicolò bejáratánál kialakított mesterséges sziget.

„Az 1988-ban született »Mózes terv« mozgatható (szükség esetén a vízszint fölé magasítható) gátakkal zárná el a lagúnát az Adriától, de ez több milliárd dolláros beruházást igényelne, s a környezetvédők szerint megzavarná a lagúna ökológiai egyensúlyát” – olvashatjuk a Britannica Hungarica világenciklopédiában (39. o.). A terv anyagi források hiánya miatt váratott magára. Emellett több ellenzője is akadt. A város lakói évek óta tüntetésekkel kívánják felhívni a figyelmet e projekt megvalósíthatatlanságára vagy káros hatásaira.

„…a kormány hozzáfogott a MOSE (Modulo Sperimentale Elettromeccanico), a Mózes terv nevű velencei árvízvédelmi program megvalósításához, amelynek keretében 78 mobil töltést építenek összesen mintegy két kilométer hosszúságban a lagúnák bejárata körül. A munkálatok 2003-ban kezdődtek, és a tervek szerint 2012-ben fejeződnek be. Velencét 1993 és 2002 között több mint ötven áradás sújtotta, s a város 23 centimétert süllyedt a 20. században” – jelentette a National Geographic híradása 2006 decemberében. 2014 végére a munkálatok oroszlánrésze le is zajlott, de még 2017-ig voltak teendők vele.

További, a lagúna illetve a műemlékek megmentését szolgáló intézmények

• Velence Veszélyben Alapítvány (British Centre, Campo San Luca)
• Világ Műemlékei Alapítvány (Venezia, Castello 3701)
• Centro Europeo di Formazione degli Artigiani (San Servolo szigete)

Története

Letelepedés

Lásd még: a Velencei dózse és a Velencei dózsék listája cikkeket

A 6. században a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.

Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vizét a behordott földdel és az ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni. A mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20–30 családból kerültek ki. Ezen közösség azonban állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie.

A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paolo Lucio Anafesto személyében. Ő volt az első dózse, és ezzel megkezdődött a Velencei Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az Arengo döntötte el, de az urak már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján. Mindeközben a város tengeri hatalommá fejlődött, ugyanis a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek.

A Velencei Köztársaság

Lásd még: a Velencei Köztársaság cikket

827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból. Ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát. A 10. században az irányítást a Nagytanács vette át, ez azt jelentette, hogy a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a Signoriát. Az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.

A Bizánci Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, amikor a 90 éves Enrico Dandolo a IV. keresztes hadjáratban keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került. 1297-től 1319-ig kialakult a velencei arisztokratikus jellegű államszervezet. A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.

A zsákmány felébresztette a másik hajósállam, Genova, irigységét, amely mindeddig eredményes kereskedelmet folytatott Bizánc, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence azonban kisemmizte társait, és a város és Genova között megkezdődött a két tengeri köztársaság háborúja, melynek 1381-ben a torinói békével szakadt vége, Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma tovább növekedett, 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén kezébe jutott a Ciprusi Királyság is. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, köztük 1406-ban Vicenzát, Padovát, Veronát. 1421-ben hatalma alá került Dalmácia. Még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania. 1454-ben az öt hatalom, Velence, Firenze, Milánó, Nápoly és a pápai állam Lodiban 25 esztendőre békét kötött.

A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek. Amikor az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is. Több természeti csapás sújtotta a várost, így két tűzvész 1574-ben és 1577-ben. 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte. Ezen csapások sokasága megtörte a Velencei Köztársaságot. A 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Amikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.

Francia és Habsburg uralom alatt (1797–1866)

A köztársaságot Napoléon Bonaparte, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797. május 17-én a hadvezér minden ellenállás nélkül vonult be a városba. A Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet.

Az 1797-ben megkötött Campo Formió-i béke értelmében Bonaparte tábornok előbb a Habsburg Birodalomnak engedte át Velencét. 1798-ban elhagyva a várost, a francia csapatok kirabolták az Arzenált, elsüllyesztették a hajóhadat, s számos műkincset Párizsba vittek magukkal.

Az 1805-ös pozsonyi békeszerződés értelmében Velence visszakerült a Napóleon által kreált Itáliai Királysághoz, azaz a második francia megszállás 1806-tól 1815-ig tartott. A királyság Napóleon mostohafiának, Eugène de Beauharnais alkirálynak uralma alatt állt. Ekkor bezáratták a scuolákat, az ipartestületeket, 48 kolostort és 26 templomot (köztük 49-et teljesen megsemmisítettek). A műkincseket széthordták, jelentős részét pedig elégették, feldarabolták.

Napóleon bukása után a város ismét az osztrákok birtoka lett. Ez az időszak bizonyos tekintetben hasznos volt a város fennmaradása szempontjából, a rendezett és szigorú közigazgatás lehetővé tett valamelyes modernizációt (szárazföldi kapcsolat a töltéshíd megépítése révén, gázvilágítás), az osztrák konzervativizmus és az általános pangás, elszegényedés azonban megakadályozta, hogy nagyszabású átalakításokkal változtassanak a város történelmi arculatán.

1848-ban Velencében is népfelkelés tört ki és Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot. Radetzky marsall kitartó, csak a magyar szabadságharchoz hasonlítható hosszúságú ellenállás után 1849. augusztus 21-én végül elfoglalta az élelmiszerkészleteiből kifogyott várost. Velencét az ostrom alatt érte a történelem első légitámadása, személyzet nélküli, időzítő órával felszerelt léggömbökről bombázták a másképpen bevehetetlen települést – az egyik töltet a Szent Márk tér közepén robbant, komoly károk azonban nem keletkeztek.

Az Olasz Királyság és Olaszország Velencéje (1866 után)

Velencét 1866-ban, a porosz–osztrák–olasz háborútt lezáró békeszerződés értelmében a Habsburg Birodalom átengedte az Olasz Királyságnak. A várost az első világháborúban is több száz bombatalálat érte, ám műemlékeiben sok kár ennek hatására nem keletkezett – bár a mai Piazzale Roma autóbusz-pályaudvar és az Autorimessa parkolóház nagy területe éppen az osztrák légitámadások nyomán vált a földdel egyenlővé – ezeket a helyszíneket a második világháborúig mementóként beépítetlenül hagyták. Az 1920–30-as esztendőkben óriási építkezésekbe fogtak, ekkor született hatalmas kereskedelmi kikötője Margheránál, illetve kőolaj-finomítója is.

Ezeréves hatalma lehanyatlott bár, ma már a művészek és a turisták kedvelt célpontjává, Veneto régió és Olaszország legkeresettebb természeti-kulturális látnivalójává vált.

Gőgös Velence oly kihalt: a téren

zenétlen csönd, a báli fény kilobbant.

Ódon kapuk lépcsőzetére, roppant

márványokon a hold suhan fehéren.

Okeanost ríkatja a kanális.

Ő futna örökifjú szenvedéllyel

s menyasszonyát csókjával öntené el,

de a falakra loccsan zúgva máris.

(Eminescu: Venetia, ford. Dsida Jenő: Velencei szonett)

Demográfia

A teljes velencei község (comune) lakossága 268 993 fő (2008. május 1.),^[6] ebből a „centro storicoban” (a történelmi városközpont, Velence „magja”) 62 000-en, a „terra fermában” (a lagúnán kívüli területek), nagyrészt Mestrében és Margherában 176 000-en élnek. A Padova és Velence által alkotott urbanizált régió lakossága 1 600 000 fő.

A történelmi Velence, amely a középkorban 200 ezres lakosságával még Európa egyik, ha nem a legnagyobb városa volt, ma súlyos demográfiai problémákkal küzd. A túlzott turizmus kísérőjelenségeként kialakult magas megélhetési költségek miatt sokan elvándorolnak – az élelmiszer és közszükségleti cikkek ára néha háromszorosa a mestrei szintnek és a kisebb boltok is sorban bezárnak.

Egy jobb állapotú, frekventált helyen lévő polgárlakás egymillió eurót is érhet a turisztikai befektetők számára, ezért sok tősgyökeres, például tisztviselői család a szárazföldre költözik és inkább ingázva látja el a munkáját – a megtakarításból pedig jobb életkörülményeket és oktatást nyújt gyermekei számára, akik már nem is térnek vissza a csatornák közé. A lakosság elöregedése komoly probléma, amelyet a befektetők mohósága is súlyosbít – 2007 tavaszán a város egyik utolsó játszóterét bontották le szállodaépítés miatt, miután a ferences rend csak a templomuk kertjéhez tartozó terület eladásából tudta fedezni a konvent épületének felújítását.

A városi baloldali önkormányzata tartós ellentétben áll a Berlusconi-kormányzattal, ami akadályozza a revitalizációs tervek megvalósítását – elsősorban brit karitatív szervezetek támogatásával azonban több fejlesztés is történt az utóbbi években. Régi, elhagyott házak falainak sómentesítése után megfizethető, kisebb alapterületű szociális bérlakásokat alakítottak ki és több épület lagúna által gyakran elárasztott „utcaszintjét” lebegő padlózat beépítésével ismét lakhatóvá tették. (Velence épületei ugyanis 23 cm-t süllyedtek 1890–1960 között az artézi talajvíz kitermelése miatt és így a lakóterületek egy jó része elveszett.)

A távlati tervek között infokommunikációs fejlesztői iparágaknak a szigetvárosban történő letelepítése szerepel, ezek ugyanis minimális környezeti terhelés mellett, élőmunkával tudnának jelentős jövedelmet termelni. Valós veszély azonban, hogy a jelenlegi trend fennmaradása esetén a történelmi városmag a természetes fogyás miatt 2050-re elnéptelenedik, „vízi Disneyland” válik belőle.

A népesség változásai: Információ forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Velence_(Olaszország)
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.