Ez a szócikk a latin nyelvről szól. Hasonló címmel lásd még: Latin (egyértelműsítő lap).

Latin nyelv lingua Latina
Beszélik	Vatikán (hivatalos nyelv)
Terület	Appennini-félsziget és Európa
Beszélők száma	Az irodalomban őrzött, klasszikus formájában, anyanyelvként nem (de sokan tanult nyelvként) beszélik. Mai változatait, az újlatin nyelveket az emberiség 15%-a használja anyanyelveként, mintegy 850 millió fő
Nyelvcsalád	Indoeurópai nyelvcsalád    italikus nyelvek     latin-faliszkuszi csoport      latin nyelv
Írásrendszer	Latin ábécé
Hivatalos állapot
Hivatalos	Vatikán
Gondozza	Opus Fundatum Latinitas
Nyelvkódok
ISO 639-1	la
ISO 639-2	lat
A Wikimédia Commons tartalmaz lingua Latina témájú médiaállományokat.

A latin nyelv az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán belül a latin-faliszkuszi nyelvek csoportjába tartozó nyelv. Közeli rokonai az oszk és az umber nyelvek voltak, amelyek valószínűleg hatottak a latin és az újlatin nyelvek fejlődésére is. Szintén hatott rá az etruszk nyelv is, de ennek mértéke ma még ismeretlen, mert az etruszk nyelv nagyrészt megfejtetlen.

Olykor holt nyelvnek nevezik amiatt, hogy jelen formájában nem anyanyelve senkinek, ezért nem is változik már – jóllehet az ógermán, ógörög, óegyházi szláv, ó- és ősmagyar stb. nyelvet sem nevezzük holtnak, hanem élő nyelvek korábbi állapotainak, amilyen a latin is (a „holt nyelv” az utód nélkül kipusztult nyelvekre vonatkozhatna inkább).

Nevét onnan kapta, hogy az ókori Itália Latium nevű tartományának nyelve volt eredetileg. A terület határai a Tirrén-tenger, a volscus területek, a Tiberis és az Appenninek. Róma terjeszkedésével az ókorban és a középkorban az egész mediterrán térségben elterjedt, s a Római Birodalom hivatalos nyelve lett, a görög nyelv mellett. Az egyes provinciákban elkülönült beszélt változataiból (vulgáris, azaz népi latin) alakultak ki a mai újlatin nyelvek. Ezeket szigorúan véve egyazon nyelv dialektusainak tekinthetnénk ma is, ha nem volna érzékeny politikai kérdés a nemzeti nyelv önállósága minden egyes újlatint beszélő országban (Románia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, a franciául beszélő volt gyarmatok, a spanyolul beszélő dél-amerikai és közép-amerikai országok és a portugált beszélő Brazília lakossága). Az újlatin nyelveket ma mintegy 850 millió anyanyelvi beszélő, az emberiség 15%-a használja világszerte.

Sok latin alapú szó (elsősorban nemzetközi szó) található más modern nyelvekben is, mint például az angolban – ahol a francia közvetítésével a latinból származó szavak aránya szélsőségesen magas, az Oxford Dictionary szerint a ma használatos angol szókincs fele (például szinte az összes elvont fogalom) – és a magyarban is. Egyes kifejezések annyira beépültek a magyar nyelvbe, hogy latin eredetüket már észre sem vesszük. Közéjük tartozik a „persze” (vö. latin per sē intellegitur ’magától értetődik’), de egy elterjedt vulgáris szavunk is régi latin átvétel, a caco, cacare igéből származó magyar „kakál”.^[1]

Svájcnak hivatalos neve többnemzetűsége miatt Confoederatio Helvetica (CH) lett. Mind a mai napig a római katolikus egyház hivatalos nyelve, ezáltal a Vatikán hivatalos államnyelve is. A göröggel együtt az élőlények rendszertani elnevezésére is használják, valamint az anatómiai és orvosi, továbbá a jogi terminológia egy jelentős része is (gyakran a vernakuláris nyelv hatása által torzított) latin.^[2]

Magyarország irodalmát a „deák” nyelv jelentősen meghatározta. A középkorban latinul írt egyházi legendák (pl. Szent István kisebb és nagyobb legendája), kódexek, királyi dekrétumok (pl. Aranybulla), gesták (pl. Gesta Hungarorum), majd a humanista költészet (Janus Pannonius) és Mátyás király corvinái, később protestáns drámák (pl. Lackner Kristóf, Ladiver Illés, Andreas Sartorius), a barokk katolicizmus a deákköltészetig bezárólag a magyarországi kultúra fontos részét alkotja. 1844-ben a latint mint államnyelvet Magyarországon felváltotta a magyar.^[3]

Elkészült latinul néhány népszerű mű fordítása is (pl. a Micimackó Lénárd Sándor tollából, valamint a Harry Potter sorozat első két kötete), és a nyelv a mai internetes világban is jelen van: létezik ilyen nyelvű változata a Facebooknak,^[4] a Google-nak^[5] és a Wikipédiának^[6] is. Finnországban közel harminc évig (2019-ig) működött latin nyelvű rádióadó (Nuntii Latini).

Története

A latin nyelv az indoeurópai nyelvcsalád italicus ágából származik. Úgy gondolják, hogy írásrendszere, ábécéje az etruszk írásból ered. Történetét hat szakaszra osztják: archaikus, klasszikus, posztklasszikus, középkori, humanista és újkori.

Archaikus

A latin nyelvet északról hozták Itáliába, beszélői Latiumban telepedtek le, ahol Róma városát alapították. Sok szót vettek át más nyelvekből, a persona (személy) etruszk eredetű (etruszk: perśnu), és görögből például a techna (τέχνη) és a machaera (μάχαιρα) származik.

Maga a nyelv sokat változott, az archaikus -os, -om, -oi, és -osom végződésekből a klasszikus korra -us, -um, -i és -orum lett. A magánhangzók közötti s-ből r lett, ezt rhotacismusnak nevezik.

Klasszikus

Az egységes nyelvet római patríciusok hozták létre politikailag, gazdaságilag és kulturálisan nehéz helyzetben a latin nyelvjárásokból. Ezt használták közvetítőnyelvként, irodalmi, tudományos nyelvként, és közigazgatásra.

Itália meghódítása előtt a félszigeten sok nyelvet beszéltek: a már említett görögön és etruszkon kívül a latin rokonait, az umbert, oszkuszt és faliszkuszit. A siculus nyelv besorolása vitatott. Görögök a Kr. e. 8. századtól érkeztek, és városokat alapítottak Szicília és Dél-Itália partjain.

Posztklasszikus

A római hódítások elterjesztették a latint, ez lett a római állam hivatalos nyelve. A különböző népek átvették a latint, de a hivatalostól némileg különböző változatban, ami egyre inkább eltávolodott a klasszikus nyelvtől, amit iskolában tanítottak, és amihez szótárakat, nyelvtant szerkesztettek, irodalmat írtak. A népi latint nevezik vulgáris latinnak is, ez vált a mai újlatin nyelvek ősévé.

A görög ellenállt a latin terjeszkedésének. Még a római optimaták is görögül tanultak, és szerették használni irodalomra és filozófiára. A birodalom keleti fele görög nyelvűvé vált, a kereskedelemben és utazás céljára használták. 395-ben hivatalosan is a görög vált a Kelet-Római Birodalom hivatalos nyelvévé, bár a latint is használták még évszázadokig. Ezeken a területeken már korábban is nem a latin, hanem a görög volt az uralkodó.

Középkor

A középkor elején a latint nagy területeken beszélték anyanyelvként Európában, köztük Rómában is. Azonban a vulgáris nyelvjárások egy idő után annyira eltávolodtak az iskolában tanított nyelvtől, hogy már külön nyelveknek kezdték őket tekinteni.

Újkor

A savoyai hercegségben 1561-től a latin helyett az olasz és a francia hivatalosak.

Magyarországon, Horvátországban, Szlavóniában 1848-ig államnyelv volt (kisebb-nagyobb megszakításokkal). A horvát Ephemerides Zagrabienses lapot 1772-ig latinul írták.

Humanizmus

A latin a középkorban egyházi nyelv volt. A reneszánsz idején világiak is tanulhattak, megtanulták a latint is, ami nemzetközi tudományos, jogi és irodalmi nyelvvé vált. Sok tudományos szakszó, szakkifejezés latin (vagy görög) eredetű. A kettős nevezéktan is eredetileg latin nyelvű volt.

A nemzeti eszmék terjedésével egyre több helyen az anyanyelvet hozták előtérbe, a latin pedig egyre inkább háttérbe szorult. Nemzetközi nyelvként helyét a francia vette át a francia forradalom után.

Újlatin

Bővebben: Neolatin

Az újlatin korszak kezdetét a francia forradalomra vagy a 19. század elejére teszik. Szerepe a ma ismert: egyházi nyelv és irodalmi nyelv, szűkebb körben nemzetközi nyelv.

Az egyházi latint a katolikus egyház használja, a római rítus számára. A pápa írásai, liturgikus könyvek, különösen az enciklikák, szentszéki kongregációk, énekek nyelve. Hivatalos nyelv a Vatikánban, de az ott élők többnyire más nyelveken, leginkább olaszul beszélgetnek egymással. Egyes közösségek, mint a Szent Péter Papi Testvérület és a Szent X. Piusz Papi Testvérület kitartanak a katolikus egyház 1962 előtti hagyományainál, a régebbi misénél, ami csak latin lehet.

Nemcsak egyházi körökben használatos. Vannak, akik a latin nyelvű irodalmat tanulmányozzák, a nyelvet újjáéleszteni próbálják. Az élő latinos közösség nemzetközi közvetítő nyelvként használja, a mindennapi életről írnak, amihez újabb szavakat találnak ki. A nyelvet intézmények is támogatják, könyveket is írnak latinul. Például a számítógép computatrum, az internet tela totius terrae vagy interres, a fájl fasciculus.

Jelenlegi nyelvállapot

Németország

Németországban a Szövetségi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2004-ben és 2005-ben a tanulók 8%-a tanult latint, 2009-ben 9%.^[7]

A Frankfurter Allgemeine Zeitung megkérdezte azt a harminc vállalatot, amiknek részvényáraiból számítják a DAX tőzsdeindexet. A harminc közül 22 válaszolt. Közülük egy írta, hogy a latin nyelvtudás náluk nem hasznosítható. A többi válasza szerint a latin nyelvtudás nem számít náluk a kiválasztásban.

Intézmények, fontos weboldalak listája

• Pontificia Academia Latinitatis
• Centrum Latinitatis Europae
  • Hely: Aquileia, Olaszország
  • "Centrum" Latinitatis
• Circulus Latinus Matritensis
  • Hely: Spanyolország
  • Circuli Matritensis
• EPHEMERIS
  • Hely: Varsó és Emporia (Spanyolország)
  • Ephemeris
• Forum Romanum
  • Hely: Internet
  • Forum
• Grex Latine Loquentium
  • Hely: Torunium, Lengyelország
  • Grex Latine Loquentium
  • Fontes Latini a Grege Praebiti
• LATINITAS
  • Hely: Vatikán
  • Kiadványok: Latinitas és Lexicon Recentis Latinitatis
  • Opus Fundatum Latinitas
  • Pagina Officialis Lingua Latina Sanctae sedis
• Vivarium Novum
  • Hely: Róma
  • Pagina interretialis
• LATINUM
  • Hely: London
  • LATINUM - Anglice et Latine Archiválva 2010. augusztus 18-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Montis Casini Coenobium
  • Hely: Monasterium Montis Casini
  • Coenobium
• MundusLatinus
  • Hely: Internet
  • http://www.munduslatinus.de Archiválva 2017. szeptember 11-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Nuntii Latini Italici
  • Hely: Catina, Szicília
  • Kiadvány: Nuntii Latini Italici
  • Circulus Latinus Catinensis
• Radio Bremen (2017 decemberéig)^[8]
  • Hely: Bréma, Németország
  • Kiadvány: Nuntii Latini (latinul és németül)
  • Radio Bremen
• Radiophonia Finnica Generalis
  • Hely: Finnország
  • Kiadvány: Nuntii Latini
  • Radiophonia Finnica
• SALVI
  • Septentrionale Americanum Latinitatis Vivae Institutum
  • Societas Didactica Californiana Commoditati Publicae anno MCMXCVII Condita
  • SALVI in interreti
• Septimanae Latinae Amoeneburgenses
  • Septimanae Latinae évenkénti találkozó
  • Hely: Frankfurt am Main
  • Septimana Latina
• Societas Latina
  • Hely: Saravipontum, Németország
  • Kiadvány: Vox Latina
  • Vox Latina
• Societas linguae latinae hobartensis
  • Hely: Hobart, Ausztrália
  • Societas Hobartensis
• SCHOLA
  • Hely: Internet
  • Schola
• Statio Radiophonica F.R.E.I.
  • Hely: Erfordia
  • Kiadvány: Erfordia Latina
• Studium Angelopolitanum
  • Hely: Puebla, Mexikó
  • Studium Angelopolitanum
• The Latin Library (latin nyelvű könyvtár)
• Thesaurus Eruditionis Universitatis Manhemensis
  • Hely: Németország
  • Thesaurus Eruditionis universitatis Manhemensis Archiválva 2018. június 18-i dátummal a Wayback Machine-ben
• UKY
  • Kentucky Egyetem (Universitas Kentukiana)
  • Hely: Lexintonia
  • Institutum UKY
• Vita Latina
  • Hely:Franciaország
  • Pagina prima Vitae Latinae
• Vita Latinitatis
  • Hely: Internet
  • Vita Latinitatis

Vulgáris latin

A vulgáris, más néven népi latin az ókori rómaiak köznyelve volt.^[9] Az irodalmi műveket rendszerint az irodalmi nyelvváltozatban írták, így a köznyelvből kevés maradt ránk,^[10] falfirkákon, komédiákban^[10] és helyesírási hibákban érhető tetten. Számos dologban egyszerűsítette a ragozást és a kiejtést, új jelentést adott egyes szavaknak és új elemeket vezetett be. Egy idő után a köznép nem is értette az irodalmi nyelvet, és a Római Birodalom bukása után már önálló nyelvekként léteztek.

Részlet Plautus komédiájából:

CLEOSTRATA : Myrrhina, salve.

MYRRHINA : Salve mecastor: sed quid tu's tristis, amabo?

CLEOSTRATA : Ita solent omnes quae sunt male nuptae: Domi et foris aegre quod sit satis semper est. Nam ego ibam ad te.

MYRRHINA : Et pol ego istuc ad te. Sed quid est, quod tuo nunc animo aegre'st? Nam quod tibi'st aegre, idem mihi'st dividiae.

"tu's" = tu es (vagy (ige)), "aegre'st" = aegre est (beteg), "tibi'st" = tibi est (neked van, tiéd) és "mihi'st" = mihi est (nekem van, enyém).^[10] A "pol" szó kisebb káromkodásnak számít, azt jelenti, hogy Polluxra, irodalmi nyelven "apud Pollucem".^[10]

Írás és kiejtés

A latin nyelv a ma is ismert latin ábécét használta és használja, eredetileg csakis nagybetűkkel (maiuscula): ABCDEFGHILMNOPQRSTVX, e 20 betűhöz járult a görögből átvett szavak miatt az Y és a Z. Érdemes megfigyelni, hogy az U és a V egyazon betű két változata volt, mivel ugyanazt a hangot jelölték (az angol W hangnak megfelelő hangértékkel, amely később egyes újlatin nyelvekben V-vé, illetve B-vé alakult): a nagybetűk közt csak a V létezett, a (később kialakult) kisbetűk (minuscula) közt viszont csak u betűt találunk. Így például a venio („jövök”) szó írásmódja nagybetűkkel VENIO, míg kisbetűkkel uenio alakban volt szokásos. A hangra szintén nem volt önálló betű, ezt mindig I-vel írták.

A latin ábécében eredetileg valószínűleg nem volt D-betű és d-hang sem (vö. Odüsszeusz→Ulysses lambdacizmus), illetve f-, g- és c-hangok sem. A d-, g- és f-hangok az etruszk hatására kerülhettek bele, a c-hang pedig egészen késői fejlemény, amikor az e, i, æ és œ előtt álló k-hangzó c-vé alakult. A klasszikus ábécé 23 betűt tartalmaz, a középkorban tovább bővítették a J, U, W betűkkel.

A nyelvtörténeti és fonológiai kutatások (többek közt az egymással rokon alakváltozatok, az idők során följegyzett változások és az utódnyelvek megfelelései alapján) feltárták a latin valószínűsíthető hangrendszerét, kiejtését is; e kiejtés alkalmazását nevezik restituált (helyreállított) kiejtésnek. A V és az u betű például a rövid félhangzóra utalhatott (mint a magyar autó vagy kalauz szóban).

A latinban eredetileg – a középkorig – nem használtak ékezeteket. A szótárakban, lexikonokban a helyes olvasás és hangsúlyozás megkönnyítése érdekében a magánhangzók hosszúságát a fölé helyezett vízszintes vonallal vagy vesszővel, rövidségét kis félkörrel (ā ē ī ō ū vagy á, é, í, ó, ú, ý; ă ě ĭ ŏ ŭ) jelölik, amikor a kvantitásnak megkülönböztető szerepe van. A pontos kiejtés változó, alkalmazkodik a különböző népek hangrendszeréhez, és az egyháziak kiejtése sem mindig érzékelteti a magánhangzók hosszúságát.

A kettőshangzók száma hat: ae = , ei = , oe=, au = , eu = , ui = . Azokban a betűkapcsolatokban, amelyek kettőshangzónak néznek ki, de nem azok, a szótárak a második betűre két pontot tesznek: aes (gen: aeris) érc, fém; aër (gen: aëris) levegő; heros (pl. heroës) hős.

Magánhangzók

• Az a rövid vagy hosszú magyar á-nak hangzott.
• Az e magyar e-nek (nyílt e-nek) hangzott, ha rövid volt, és é-nek (zárt e-nek), ha hosszú.
• Az i a magyar é-hez közelítő rövid i volt, vagy hosszú í, de magánhangzó előtt -nek ejtették, illetve két magánhangzó között hosszú j-nek.
• Az o lehetett magyar rövid (nyílt) o és hosszú ó.
• Az u a magyar o-hoz közelítő nyílt u-nak hangzott, ha rövid volt, vagy pedig ú-nak, ha hosszú.
• Az y talán magyar ü, ű lehetett a klasszikus korszakban, majd később i-vé egyszerűsödött, és csak görög eredetű szavakban használták. Erről neve is árulkodik: i Graeca, azaz „görög i”.

A hangsúly helye nem állandó. Több szótagú szavakban a hangsúly a hátulról számított második magánhangzóra esik, kivéve, ha a szó legalább három szótagú, és az utolsó előtti szótag rövid. A kettőshangzók hosszúnak számítanak. Egyes írók a hangok hosszúsága helyett a hangsúly helyét jelölték. Megint mások, például Arcadius Avellanus csak akkor jelölték, ha nem az utolsó előtti szótagra esett.

Kettőshangzók

• Az æ először ai-nak hangzott, majd egyszerű nyílt e-vé alakult. Az erasmida hagyomány miatt gyakran é-nek ejtik.
• Az au kiejtése megegyezett a magyar autó szóban lévő au kiejtésével.
• Az eu kettőshangzót úgy ejtették, mint az Európa szóban.
• Az œ kezdetben oi-nak hangzott, majd egyszerű zárt e-vé (é-vé) alakult. Az erasmida hagyomány miatt gyakran ö-nek ejtik.

Mássalhangzókszerkesztés

• A c-t körülbelül az 1. századtól a magas magánhangzók (e, i, y) előtt kb. ty-nek (palatalizált k), máskor minden helyzetben k-nak ejtették. Cicero nevének ejtése korhűen kikero, Caesar pedig kaiszar.
• Az f ejtése vagy magyar f, vagy a felső fogsor közreműködése nélküli, ún. bilabiális f lehetett.
• A g ejtése magas magánhangzók (e, i, y) előtt kb. gy (palatalizált g), máskor g volt. A gn kapcsolatban ejtése veláris g lehetett ŋ, azaz, mint a magyar hang szó n-je.
• Az l ejtése szótag végén veláris ʟ („kemény” l) lehetett, a szókezdő cl-, pl- kapcsolatokban pedig talán palatális kly-, ply-.
• A görög eredetű ph, rh, th ejtése f, r, t volt.
• A qu, ngu és su kiejtése magánhangzók előtt kw, ngw és sw volt, ahol a w igen rövid (alig hallható) u-nak felel meg, e és i előtt sokszor el is tűnt: quid k(w)id „ki, mi”.
• Az s valószínűleg palatalizált sz volt, azaz a magyar sz és s között ejthették. A késői latinban kiejtése magánhangzók között zöngésült z, majd néhány nyelvjárásban, már újlatin fejlemények során visszazöngétlenedett (spanyol, galíciai, olasz nyelvjárások stb.).
• A ti szótag kiejtése eredetileg minden helyzetben ti volt, magánhangzó előtt – a sti- kivételével – palatalizált t-vel ty/cj.

A hangsúlyszerkesztés

A hangsúly a latinban kötött volt: az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt, és az utolsó előttit megelőző szótagra (hosszúságától függetlenül), ha az utolsó előtti rövid volt. (Hosszú szótagnak számít az a szótag, amely hosszú magánhangzót tartalmaz, vagy rövid magánhangzót és egynél több mássalhangzót.)

Kivételes esetben eshetett a hangsúly az utolsó szótagra is, olyan szavakban, amelyek eredeti utolsó szótagja az alaktani fejlődés során lekopott, például: adhūc adˈhuːk (< *adhūce, vö. spanyol aún) ’még’.

A beszélt latinban a hangsúly egy idő után befolyásolta a nem hangsúlyos magánhangzók hosszúságát, vagyis a hangsúlytalan hosszú magánhangzók lerövidültek, míg a hangsúlyos rövidek meghosszabbodtak. Ennek következtében a magánhangzók hosszúságának megkülönböztető szerepe a legtöbb újlatin nyelvekben eltűnt, helyét a hangsúly szerepe vette, amely a fonológiai változások következtében viszonylag szabaddá vált.^[11]

Nyelvtanaszerkesztés

A latin az indoeurópai nyelvekhez hasonlóan hajlító-ragozó típusú, vagyis flektáló nyelv. (A flexió azt jelenti, hogy a szó egyetlen alakváltozása vagy morfémája, gyakran a szótő megváltozása, egyszerre több jelentést hordozhat, szemben a toldalékoló, vagyis agglutináló nyelvekkel, amelyekben minden egyes eltérő jelentést a szótőhöz járuló, egymásra ragasztott toldalékokkal fejeznek ki. A két nyelvtípus között tehát az alapvető különbség, hogy a flektáló nyelvekben az alakváltozatok és toldalékok száma erősen korlátozott.) Ennek a jellegnek megfelelően kiterjedt „névszó- és igeragozási rendszert” találunk; hagyományosan a névszókat ötféle, az igéket négyféle ragozási csoportba sorolják attól függően, hogy a szótövük milyen hangra végződik (l. alább).

Néhány főnév és ige rendhagyó, nem illeszkedik egyik ragozási rendszerbe sem, vagy azokon belül alcsoportokba sorolható (de az ún. „rendhagyók” valójában mind régebbi indoeurópai ragozások, a kettős szám és az ún. primér ragozások maradványai, tehát a kategória igazából utólagos grammatizálás eredménye, nincs „rend”, amit a rendhagyók elhagynának).

A latin szórend, eltérően modern indoeurópai rokonaitól, a magyarhoz hasonlóan szabad. Leggyakoribb a latinra nagyon jellemző ún. „drámai szórend”, melyben az alany legelöl hangzik el, az állítmány pedig leghátul, lehetőleg az utolsó helyen, és minden egyéb „részlet” a kettő között. Ez a szerkesztés egy állandó feszültségkeltő-feloldó mintát alkot, megnevezi az alanyt, majd közli az összes részletet, és csak legvégül a „poént”, ezért hívják drámai szórendnek. A latin próza szélsőségesen hosszú körmondataiban nem ritka, hogy a főmondat állítmánya az összes mellékmondat lezárultával, az egész összetett mondatbokor legvégén hangzik csak el. Versekben azonban még ettől is igen gyakran eltérnek. A mondatbeli szerkezetek kevésbé kötött sorrendjét elsősorban az teszi lehetővé, hogy a szavak végződése jelöli nyelvtani szerepüket (vö. magyarul Péter látja Máriát, Máriát látja Péter stb.), de egyébként is megfigyelhető az igen tudatos, önreflexív római irodalmi életben a stílusok váltakozása, divatok feltűnése és letűnése, egy-egy meghatározó szerző komoly iskolákat teremtett szóhasználatával, mondatfűzési sajátosságaival.

A főnevek nemeszerkesztés

A főneveknek van nemük. A latin nyelv három nemet ismer: hím-, nő- és semlegesnemet. Általában a főnevek jelentése, végződése, ragozási típusa, képzése és jelentése segíthet felismerni a főnév nemét, de ez nem mindig lehetséges.

• Hímneműek a férfit, foglalkozásokat, népeket, folyókat, szeleket és hónapokat jelentő főnevek.
• Nőneműek a nőket, fákat, szigeteket, városokat, országokat, tudományokat és betegségeket jelölő főnevek.

• Megjegyzés: A betegségekre vonatkozó szabály alól az orvosi latinban több kivétel is van. Ezek jórészt idegen eredetűek vagy a hagyományos képzéstől eltérően vannak képezve.

• Semlegesneműek a főnévként használt infinitivusok.

Vannak olyan főnevek is, amelyek férfit és nőt is jelentenek, vagy olyanok, amelyeknek a végződésük a melléknevekhez hasonlóan utal az aktuális nemre.

A későlatin korban kialakultak névelők, de ezeket nem használják, mivel a megőrzött nyelv más állapotban maradt fenn, amikor még nem használtak névelőket a nyelvben.

Névszóragozásszerkesztés

Bővebben: Latin névszóragozás

A deklinációk (névszóragozási típusok) töve az arra a deklinációra jellemző hangot jelöli, amelyik a legtöbb ragban előfordul; többnyire az ablativuson látható (aurā ā tövű, aurō ō tövű, aure pedig mássalhangzós tövű). Az alany- és a tárgyeset olykor egyazon deklináción belül is eltér, ezért a szótári alakban az alanyeset mellett a birtokos esetet (genitivust) szokták megadni: az öt deklinációban rendre -ae, -ī, -is, -ūs, -ēī.

Az egyes névszókról a ragok alapján lehet eldönteni, melyik deklinációba tartoznak, egyes ragok azonban különböző deklinációban is előfordulnak különböző szerepben, illetve egyes szótövekhez többféle deklináció ragjai is kapcsolódhatnak. Az aur- alak például lehet első, második vagy harmadik deklinációs szó töve is (aura, aurae levegő, szellő; aurum, aurī arany; auris, auris fül): elkülönítésük a rag és a szövegkörnyezet alapján lehetséges.

Minden deklinációban alapjában véve ötféle főnévi alak (úgynevezett eset) van. Az öt eset:

• nominativus (alanyeset, az alany és a névszói állítmány kifejezésére),
• accusativus (tárgyeset, direkt tárgy, ill. egyes elöljárók után),
• genitivus (birtokos eset, a birtoklás jelölésére),
• dativus (részeseset, vagy úgynevezett indirekt tárgyeset),
• ablativus (határozói eset, számos elöljáró után).

Két további eset létezik, melyek szűkebb körben használatosak, és számos névszónál nem is lehetségesek:

• vocativus (megszólító eset: „Te is, fiam, Brutus?” latinul „Et tu mi fili, Brute?” – meusból i lesz, iusból i, usból e) – alakjai egy-két kivételtől eltekintve megegyeznek az alanyesettel;
• locativus, amely a helyre utal (ezt máskülönben az ablativus fejezi ki az in elöljáróval), de ez az indoeurópai maradvány csak egyes városok, szigetek és pár más szó esetében lelhető fel.

Az indoeurópai instrumentalis eset (eszközeset) funkciója (mely például a mai orosz nyelvben még megvan) már korán beleolvadt az ablativusba, mely ezáltal alapvetően háromféle jelleget tud kifejezni: az elválasztást (valahonnan, valamiből), a társat vagy eszközt (valamivel, valakivel) és – a locativusszal osztozva – a helyet (valamikor, valahol).

A névszók az általuk jelölt dolog alábbi tulajdonságait fejezhetik ki:

• szám (egyes vagy többes),
• eset (a fenti hét eset valamelyike),
• nem (hím-, nő- vagy semlegesnem).

A mondatokat lényegében a nemben, számban és esetben való egyeztetés tartja össze. A melléknév, mint jelző is egyezik az általa jelzett főnévvel. Általában a melléknévi jelző követi a jelzett szót, csak akkor kerül előre, ha kiemelik.

Érdekesség, hogy az igen archaikus latin a névszók egyes (singularis), kettes (dualis) és többes (pluralis) számát is megkülönböztette; a kettes számot a klasszikus latin csak néhány névmásban őrizte meg (például mindkettő, melyik a kettő közül?).

A melléknevek fokozásaszerkesztés

A melléknevek alapfoka általában megegyezik a szótári alakkal.

A középfokú melléknevek a harmadik declinatioba tartoznak, alanyeseti végződésük hím- és nőnemben -ior, semlegesnemben -ius. A mássalhangzós tövű altípus szerint ragozódnak. A középfok eredhet összehasonlításból, ami megállapítja, hogy az egyik tulajdonság kifejezettebb, mint a másikban, de jelentheti azt is, hogy a tulajdonság az átlagosnál erősebb.

A felsőfokú melléknevek az első és második declinatio szerint ragozódnak. Képzésük: -issimus 3, ami az alapfokú egyes szám genitivus végződése helyére kerül. A felsőfokú melléknév jelentheti egy tulajdonság kiemelését, de a középfokhoz hasonlóan annak fokozottabb jelenlétét is.

Határozószókszerkesztés

A határozószók lehetnek szótárilag is határozószók, de melléknevekből is képezhetők.

A legtöbb első és második declinatiós alapfokú melléknév határozószava a semlegesnemű egyes számú ablativus -o végződésének -e-re cserélésével kapható. Ez alól azonban több kivétel is van.

A harmadik declinatiós alapfokú melléknevek határozószavának végződése -ter.

A középfokú melléknevek határozószava megegyezik a semlegesnemű egyes szám accusativusával.

Számnevekszerkesztés

Tőszámnevekszerkesztés

Néhány szám latinul: