A Szovjetunió felbomlása -

A felbomlott Szovjetunió utódállamai:

1. Örményország
2. Azerbajdzsán
3. Fehéroroszország
4. Észtország
5. Grúzia

6. Kazahsztán
7. Kirgizisztán
8. Lettország
9. Litvánia
10. Moldova

11. Oroszország
12. Tádzsikisztán
13. Türkmenisztán
14. Ukrajna
15. Üzbegisztán

A Szovjetunió felbomlása az az eseménysorozat, amelynek során a Szovjetunió, mint több országból létrejött kommunista állam megszűnt létezni és ezután a kommunista eszmerendszer helyett ezekben az országokban is nagyrészt kapitalista berendezkedés alakult ki, ahogy számos keleti blokkhoz tartozó országban is. Maga a folyamat az 1990–1991-es években ment végbe, de számos körülmény már a korábbi időszakban is előrevetítette a Szovjetunió gyengülését. A felbomlás egyúttal a hidegháború állapotának is véget vetett. Az 1980-as évek végén megindult társadalmi, gazdasági, politikai események a Szovjetunió felbomlásához vezettek.

Története

Előzmények

A Szovjetunió meggyengüléséhez számos meghatározó esemény járult hozzá a hetvenes évektől kezdve, a legjelentősebb az 1973-as olajválság volt, ami hosszútávon eladósította a pazarló és korszerűtlen, ezért drága nehéziparú kommunista országok gazdaságát. Ehhez jött később a hidegháborús fegyverkezési verseny, mely szintén továbbgyengítette az ekkor már kimerülőfélben lévő Szovjetunió erőtartalékait. Egyes keleti blokkhoz tartozó országban lezajlott események is hozzájárultak az „erjedéshez”, mint 1980-ban a Szolidaritás nevű szakszervezet létrejötte Lengyelországban, de szimbolikus gesztus volt az is, mikor 1978-ban a szintén lengyel Karol Wojtyłát választották meg pápának II. János Pál néven.

Leonyid Brezsnyev 1982. november 10-i halála után egy másik öreg pártfunkcionárius, a KGB egykori vezetője, Jurij Andropov lett az SZKP főtitkára, de 15 hónappal később, 1984. február 9-én meghalt. Utódja a szintén koros Konsztantyin Csernyenko lett, aki azonban még kevesebb ideig volt főtitkár, miután 1985. március 10-én ő is meghalt. A „gerontokrácia”, az elaggott vezetés megújulásra való képtelensége visszatekintve szintén a párt és a Szovjetunió mélységes válságának jeleként értelmezhető.

Csernyenko halála után a fiatalnak számító Mihail Gorbacsov lett az SZKP új főtitkára.

Az 1986. februári XXVII. pártkongresszuson Gorbacsov meghirdette a fennálló társadalmi rend reformját, három fő jelszóval:

peresztrojka (átalakítás) - a szovjet viszonyok átalakítása,
glasznoszty (nyilvánosság) - a nyilvánosság és nyíltság nagyobb szerepvállalása,
uszkorenyije (gyorsítás) - a gazdaság hatékonyabb fejlődése.

Tartósan azonban ezek a reformok sem tudtak segíteni az ország állapotán.

1986. április 26-án újabb csapás érte a Szovjetuniót, mikor atomreaktor-baleset történt Csernobilban. A pártvezetés ráadásul el akarta ezt titkolni, de Svédországban észlelték az elképesztően megnövekedett radioaktív sugárzást. Nagy botrányt váltott ki a hivatalos szervek kezdeti titkolózása. A baleset súlyos következményeinek enyhítése dollármilliárdokat emésztett fel. Több százezer embert telepítettek ki a sugárszennyezett területekről, de így is sokan meghaltak a sugárszennyezettség okozta betegségektől. A baleset után biztonsági okokból leállítottak több elavult RBMK típusú reaktort, emiatt csökkent a villamosenergia termelés, és ez további gazdasági problémákhoz vezetett.

Ugyanebben az évben, októberben Ronald Reagan USA-elnök találkozott Gorbacsovval Reykjavíkban, ahol az Európába telepített közepes hatótávolságú nukleáris rakéták leszereléséről tárgyaltak.

1988. április 14-én aláírták a szerződést a szovjet csapatok afganisztáni kivonásáról: május 15-től folyamatosan vonultak ki a szovjetek. Május 29. és június 6. között újabb Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozót tartottak. Októberben meghalt Andrej Gromiko, a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke (1985–88), s Gorbacsov lett az államfő is. December 7-én az ENSZ-közgyűlésen Gorbacsov félmillió katona leszerelését ígérte meg. 1989–90-ben kivonták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, valamint Csehszlovákiából és az NDK-ból.

1990–1991

Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetuniónak, mint államnak fennállása veszélybe került. Litvánia – elsőként a tagköztársaságok között – 1990 márciusában kikiáltotta a függetlenségét, amit azonban a szovjet szövetségi szervek még nem ismertek el. Az SZKP júliusi kongresszusa, javaslatára, elfogadta az 1922-es szovjet alapszerződés (mellyel annak idején a Szovjetunió mint államszövetség jogilag megalakult) helyett egy új alapszerződés kidolgozásának programját. A tervezet szerint az új állam neve Szovjet Szuverén Köztársaságok Szövetsége lett volna, ez a későbbiekben Szuverén Államok Szövetsége névre lett változtatva a tervezet részletes vitája során, mely érdemben 1991 januárjában kezdődött meg. Azonban a 15 szovjet tagköztársaság közül csak 9 vett részt a tervezet vitájában, Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia, Moldova és Örményország nem vett részt benne.

A vita 1991 márciusában záródott le, de a szovjet parlament nem fogadta el a tervezetet, mert nem született egyetértés több fontos kérdésben, többek között a hatalommegosztás kérdésében a szövetségi szint és a tagköztársaságok között. Gorbacsov ezért népszavazást hirdetett a kérdésben, mely azonban csak a vitában részt vett 9 tagköztársaságban került megrendezésre, a többi 6 tagköztársaságban a helyi hatóságok nem rendezték meg a népszavazást (kivétel: Grúziában a központi grúz kormánytól már akkor de facto függetlenül cselekvő Abházia és Dél-Oszétia, ahol a népszavazás szintén megrendezésre került). A népszavazáson a résztvevők 76%-a támogatta a tervezetet. Ennek eredményeképpen április 23-án aláírásra került Novo-Ogarjovóban a végleges megállapodás a szövetségi szint és a népszavazást rendező 9 tagköztársaság között. A végleges szöveg szerint a Szuverén Államok Szövetsége de facto konföderáció lett volna, melyben csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem maradt volna a szövetségi szint feladata, minden egyébben a tagköztársaságok szuverén államokként működtek volna. Időközben másodikként Grúzia és harmadikként Lettország – áprilisban és májusban – kikiáltották függetlenségüket, ezt azonban a szovjet központi szervek nem ismerték el.

A megállapodás 1991. augusztus 20-án lépett volna életbe a tervezet szerint, addig kellett azt a részt vevő 9 tagköztársaságnak ratifikálnia. Ez meg is történt a 9 közül 8 tagköztársaságban, egyedül Ukrajna nem ratifikálta az egyezményt. A megállapodás ünnepélyes augusztus 20-i aláírására és életbelépésére azonban már nem került sor, mivel a Gorbacsov-ellenes erők államcsínyt próbáltak elkövetni augusztus 19-én, melynek leverése után már az események túlhaladtak az új államszerződésen, s az már nem került szóba, mint lehetőség, mivel Gorbacsov hatalma egyre formálisabb és kisebb lett, Oroszország területén a szövetségi hatalom egyre gyorsabban került át az orosz tagköztársaság elnökének, Borisz Jelcinnek a kezébe. A moszkvai puccs (wd) idején és után több tagköztársaság is kimondta a függetlenségét. Szeptemberben a szovjet parlament hivatalosan elismerte az addig függetlenségüket kikiáltó tagköztársaságok függetlenségét, ezzel végképp lekerült a napirendről az új államszövetség megalakítása. Formálisan még Kazahsztán, Oroszország, Türkmenisztán és Üzbegisztán szovjet tagköztársaságok maradtak, azonban de facto már független államokként működtek, a szovjet elnöki hatalom napról napra üresedett ki.

A végső lépés 1991. december 8-án történt, amikor Oroszország, Ukrajna és Belarusz hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről (ez az úgynevezett Belavezsai Megállapodás, a tárgyalás helyszínéről a belarusz-lengyel határvidéken található Belavezsai erdőről elnevezve), majd ezt követően december 12-én Oroszország is kikiáltotta a függetlenségét a Szovjetuniótól, ezzel - paradox módon - de jure a szovjet szövetségi intézmények székhelye a szövetségen kívülre került. December 21-én 10 volt tagköztársaság és még formailag egyetlen meglévő tagköztársaságnak számító Üzbegisztán képviselői kimondták a Szovjetunió megszűnését, s megállapodtak, hogy nemzetközi jogi szempontból a Szovjetunió örököse kizárólag Oroszország lesz. (A megállapodáson Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia nem volt jelen, mivel ők nem tartották magukat jogilag a Szovjetunió volt részeinek.) Gorbacsov december 25-én televíziós beszédben hivatalosan is lemondott az akkor már de facto nem létező szovjet elnöki tisztségről. A szovjet parlament utolsó ülésére december 26-án került sor, amikor a parlament feloszlatta magát és 1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.

Okai

A Szovjetunió felbomlását befolyásoló számos tényező a következők:

A szovjet tervgazdálkodás hatékonyságának hiánya és stagnálása, amelyet leginkább a krónikus áruhiány fejezett ki.
A Szovjetunió sokféle etnikai, kulturális összetétele; vele együtt a helyi, nemzeti „autonómiák” elnyomása. 1989-től az ország vezetése egyre inkább elvesztette uralmát az unió felett. A köztársaságok egyre önállóbban léptek fel, és a szeparatista erők kerültek fölénybe.^[1]
A szovjet politikai rendszer „nómenklatúra” modellje.
A szovjet politikai rendszer totalitárius jellege. Az elemi polgári jogok és szabadságjogok hiánya a lakosság körében, a szólás- és sajtószabadság elnyomása, erőltetett kollektivizmus, az egy ideológia uralma, izolacionizmus, cenzúra ;
Az országon belüli egyenetlen ipari és gazdasági fejlődés; növekvő gazdasági, technológiai és tudományos lemaradás a nyugati posztindusztriális országokhoz képest és az importtól való függés. Krónikus lemaradás az életszínvonal terén a nyugati országoktól.
A GDP aránytalanul nagy része nem termelő területekre irányult (államapparátus, hadsereg, KGB);
A szocialista gazdaság keretein belül nem lehetett hatékony ösztönző rendszert létrehozni a növekedésre.^[2] A gazdaságilag aktív emberek állam általi elnyomása: a magánvállalkozás tilalma, és ennek következtében a magánkezdeményezés hiánya.
A szovjet nómenklatúra gazdagodása, a zárt elosztási rendszerek jelenléte, az uralkodó osztály korrupciója, a „szocialista” modell gazdaságának stagnálása és a lakosság relatív elszegényedése mellett (1980-as évek);
A kommunizmus ideológiájának válsága, a Szovjetunió ideológiai harcának elvesztése;
A hidegháború és a fegyverkezési verseny befolyása;
A keleti blokk felbomlása: 1989 végén számos országban a kommunista kormányok elvesztették hatalmukat. A szocialista államszövetség összeomlásával a Szovjetunió elvesztette vezető szerepét is ;
Az emberek okozta katasztrófák (elsősorban a csernobili katasztrófa felszámolásának költségei, valamint más ipari katasztrófák, amelyek széles körben ismertté váltak a kormányzati cenzúra és a velük kapcsolatos információk eltitkolása ellenére);
Az afgán háború kiadásai,^[3] amely a Szovjetunión belül zavart okozott;
A lakosság növekvő elégedetlensége az élelmiszer- és egyéb létfontosságú áruk folyamatos fennakadásával, továbbá a nyolcvanas évek végétől mindenhol bevezetett kártyarendszerrel (kuponokkal) szemben. 1990-re a szovjet gazdaság helyzete kritikussá vált. Még a nélkülözhetetlen áruk és élelmiszerek is eltűntek a polcokról. 1989 őszén, a II. világháború óta Moszkvában először vezették be a cukorkuponokat, és 1991 elejére egy teljes körű éhínség valós veszélye fenyegetett az országban.^[3] Ekkorra a szovjet kormány már elvesztette az irányítást az állam gazdasága felett.^[3] A bűnözés soha nem látott mértéket ért el. A bányászok sztrájkja, először a szibériai Kuznyeck-, továbbá az ukrajnai Donyec-medencében, átterjedt a Szovjetunió összes jelentős bányászati területére, és az egész gazdaság energiaellátását veszélyeztette.^[4]^[5]

A szovjet tagköztársaságok függetlenedése

Tagköztársaság	Függetlenség kikiáltása	Volt tagköztársaság mai neve
Azerbajdzsáni SZSZK	1991. augusztus 30.	Azerbajdzsán
Belarusz SZSZK	1991. augusztus 25.	Fehéroroszország
Észt SZSZK	1991. május 8.	Észtország
Grúz SZSZK	1991. április 9.	Grúzia
Kazah SZSZK	1991. december 16.	Kazahsztán
Kirgiz SZSZK	1991. augusztus 31.	Kirgizisztán
Lett SZSZK	1991. augusztus 21.	Lettország
Litván SZSZK	1990. március 11.	Litvánia
Moldáv SZSZK	1991. augusztus 27.	Moldova
Oroszországi SZSZSZK	1991. december 12.	Oroszország
Örmény SZSZK	1991. augusztus 23.	Örményország
Tádzsik SZSZK	1991. szeptember 9.	Tádzsikisztán
Türkmén SZSZK	1991. október 27.	Türkmenisztán
Ukrán SZSZK	1991. augusztus 24.	Ukrajna
Üzbég SZSZK	1991. december 26.	Üzbegisztán

Felbomlásának más államokra kiható következményei

A Szovjetunió felbomlása után Csehszlovákia és Jugoszlávia is szétesett.

A Szovjetunió felbomlása után a keleti blokk országainak nagy része (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia, Bulgária, a volt jugoszláv tagköztársaságok) az Európai Unió (akkori nevén: Európai Gazdasági Közösség) érdekkörébe kerültek, majd később csatlakoztak is hozzá.

A Szovjetunió iszlám többségű, közép-ázsiai köztársaságai egyre inkább Irán befolyása alá kerülnek.

A korábbi kétpólusú világrend helyét átvette az egypólusú, ahol az Amerikai Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, ezt csak Kína időközbeni gazdasági-katonai megerősödése látszik megváltoztatni, ahol a kommunista ázsiai ország tűnik egy újabb konkurens szuperhatalomnak.

Jegyzetek

↑ Klaus Gestwa: Von der Perestroika zur Katastroika, Teil 2, S. 19ff. (németül)
↑ John Bates, Daron Acemoglu, James A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? A hatalom, a jólét és a szegénység eredete (Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty)
↑ ^a ^b ^c Перестройка – положительные и отрицательные стороны экономических и политических реформ в СССР (1985-1991г.г.) - Прочее. ir.spb.ru. (Hozzáférés: 2022. május 28.)
↑ »Die Arbeiter zeigen ihre Kraft«, Der Spiegel, 23. Juli 1989.
↑ Die Vergessenen der Ostukraine, Republik (Magazin), 8. Februar 2022.

Források

A Wikimédia Commons tartalmaz A Szovjetunió felbomlása témájú médiaállományokat.

(2007) „A Szovjetunió felbomlása. Kronológia” 2. szám, Kiadó: História folyóirat. .

Irodalom

Privatizáció Kelet-Európában. Alternatívák, érdekek, törvények (szerzők: Apáthy Ervin, Csillag István et al., szerk.: Mizsei Kálmán), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1991 (East-European Non-Fiction), ISBN 9637978011
Kenéz Péter: A Szovjetunió története – A kezdetektől az összeomlásig, Akkord Kiadó KFT., 2008. ISBN 9789632520186
Krausz Tamás: A Szovjetunió története, Kossuth Kiadó, 2008. ISBN 9789630958615
Szónokyné Ancsin Gabriella, Krajkó Gyula, Kovács Csaba: A Szovjetunió utódállamai, JATEPress, 2001. ISBN 3159780001060

Hidegháború-portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap

Információ forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Szovjetunió_felbomlása
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.

[1] Klaus Gestwa: Von der Perestroika zur Katastroika, Teil 2, S. 19ff. (németül)

[2] John Bates, Daron Acemoglu, James A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? A hatalom, a jólét és a szegénység eredete (Why Nations Fail: The Origins of Power, Prosperity and Poverty)

[Pe-3] Перестройка – положительные и отрицательные стороны экономических и политических реформ в СССР (1985-1991г.г.) - Прочее. ir.spb.ru. (Hozzáférés: 2022. május 28.)

[4] »Die Arbeiter zeigen ihre Kraft«, Der Spiegel, 23. Juli 1989.

[5] Die Vergessenen der Ostukraine, Republik (Magazin), 8. Februar 2022.

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]