A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9
Szahalin | |
Közigazgatás | |
Ország | Oroszország |
Terület | Szahalini |
Legnagyobb település | Juzsno-Szahalinszk |
Népesség | |
Teljes népesség | 673 100 fő |
Juzsno-Szahalinszk népessége | ismeretlen |
Földrajzi adatok | |
Fekvése | Az Ohotszki- és a Japán-tenger között |
Terület | 76 600 km² |
Hosszúság | 950 km |
Szélesség | 160 km |
Tengerszint feletti magasság | 1609 m |
Legmagasabb pont | Lopatyin (1609 m) |
Időzóna | UTC+11 |
Elhelyezkedése | |
é. sz. 51°, k. h. 143°Koordináták: é. sz. 51°, k. h. 143° | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Szahalin témájú médiaállományokat. |
Szahalin (oroszul Сахалин; japánul 樺太 (karafuto ) vagy サハリン (szaharin ); kínaiul 庫頁 Kùyè) nagy, hosszúkásan elnyúló sziget a Csendes-óceán északi részében, az északi szélesség 45°50' és 54°24' között.
A sziget területe 78 000 km², ezzel a világ 23. legnagyobb szigete (nem sokkal kisebb, mint Magyarország), népessége azonban 2005-ös adatok szerint csak 673 100. Legnagyobb városa a 174 000 lakosú Juzsno-Szahalinszk. Lakóinak zöme orosz.
Őslakosai az ainuk, nyivhek (Csehov giljákoknak nevezte őket) és az orokszok (vagy ulták).[1] Az ainuk zöme a japán Hokkaidó szigetre költözött, amikor az oroszok 1949-ben elűzték a japánokat Szahalinról.[2]
Európai nevei a mandzsu név – szahalijan ula angga hada („az Amur torkolatának csúcsa”) – téves megfejtéséből erednek: a mandzsuban szahalijan jelentése „fekete” és az Amur folyóra (szahalijan ula) utal. Japán neve, a Karafuto az ainu Kamuj-Kara-Puto-Ja-Moszir név rövidítése (Kara Puto), aminek jelentése „a víziföld torkolatának istene”. Az ainu eredetű nevet a japánok akkor használták, amikor 1905 és 1945 között uralmuk alatt állt a sziget déli fele.
Története
Szahalint az újkőkor óta lakják. Dui és Kusunai közelében nagy számban találtak a szibériai leletekhez hasonló kovakő eszközöket, az európaiakhoz hasonló csiszolt kőbaltákat, primitív agyagedényeket, amelyek az olonyeci edényekre hasonlító díszítésekkel, és hálóhoz való kőnehezékeket.
Jóval későbbről az Aniva-öbölben találtak egy már a bronzot is ismerő népesség hátrahagyta földfal- és szemétdombmaradványokat.
A bennszülött népességen belül az ainuk délen, az orokszok a sziget központi területein, a nyivhek északon élnek.[3] A kínai krónikák a hszianbej[4] és a hezse (nanaik) népekről számolnak be, mint a sziget halászatból élő lakóiról. A Ming-dinasztia idején a kínaiak Kuji (kínai 苦兀, pinjin Kǔwù), később Kuje (kínai 庫頁, pinjin Kùyè) néven ismerték a szigetet. Egy rövid időszakban (1409–1435) Kuje a Ming-dinasztia felállította Nurkal parancsnokság fennhatósága alatt állt, egy Ming-kori határkő ma is megtalálható a szigeten.
Vei Jüan A Csing-dinasztia katonai története című műve (kínai 聖武記, pijin Shèngwǔ Jì) szerint Kína 1616-ban 400 katonát küldött Szahalinra a japánok itteni kapcsolatai jelentette feltételezett kockázatok miatt, később azonban a helyőrséget visszavonták, mivel úgy látták, nincs fenyegetés.
A japánok később mégis megkezdték a sziget gyarmatosítását: Ótomari (ma Korszakov) néven 1679-ben települést alapítottak Szahalin déli csücskében. A Matszumae klán térképészei Kita-Ezo, azaz Észak-Hokkaidó néven írták a térképre Szahalint. Az Orosz Birodalom és Kína közt 1689-ben kötött nyercsinszki szerződés, amely a Sztanovoj-hegységet jelölte meg határvonalként, nem tett említést a szigetről. Oroszország azonban a 18. századtól megkezdte Szahalin megszállását, fegyencekből verbuvált csapatokkal. A szigetre Kína is igényt tartott, de nem voltak katonailag jelen, így a sziget ellenkező végeiből az oroszok és a japánok folytatták a gyarmatosítást.
Az európaiak számára Szahalin a 17. századtól lett ismert, Ivan Jurjevics Moszkvityin és Martin Gerritz de Vries útleírásaiból és tovább tágították az ismereteket Jean-François de La Pérouse (1787) és Ivan Fjodorovics Kruzenstern (1805) utazásai. Mindenesetre Szahalint még az utóbbiak is félszigetként írták le, mivel nem rendelkeztek az alapismeretekkel a Tatár-szorosról, amelyet csak 1809-ben térképezett fel a japán Mamija Rinzo.
Japán, azon az alapon, hogy Szahalin és a Kuril-szigetek földrajzilag és kulturálisan Hokkaidō „meghosszabbításai”, 1845-ben egyoldalúan bejelentette igényét a szigetekre. 1849-ben az orosz Gennagyij Ivanovics Nyevelszkoj, aki nem volt tudatában Rinzo korábbi felfedezéseinek, újra feltérképezte Szahalin partvonalait, bizonyságot szerzett arról, hogy szigetről van szó. A kínai és a japán igényekre fittyet hányva az oroszok bányákat, hivatalokat, iskolákat, börtönöket és templomokat hoztak létre Szahalinon. Az ainuk egy része is áttért az ortodox hitre.
Az 1855-ös simodai szerződésben Japán és az Orosz Birodalom arról egyezett meg, hogy mindkettejük polgárai szabadon letelepedhetnek a szigeten: az oroszok északon, a japánok délen. Határvonalat nem jelöltek meg. Az oroszok ahhoz is hozzájárultak, hogy leszereljék az ótomari katonai bázisukat. Az ópiumháborúk következtében Kína kénytelen volt beleegyezni az aiguni szerződésben és a pekingi konvencióban abba, hogy Oroszországnak adja át az Amurtól északra és az Usszuritól keletre eső területeit, köztük a Szahalint is. 1857-ben Oroszország katorgát, büntetőtelepet hozott létre a Szahalinon. A sziget déli fele azonban egészen 1875-ig Japáné maradt. Ekkor a szentpétervári szerződés értelmében átadták Oroszországnak cserébe a Kuril-szigetekért. Az orosz–japán háború során japán csapatok foglalták el. A háború után ismét változott a helyzet és az oroszok az 1905-ös portsmouthi szerződésben a sziget 50°-tól délre eső területeit visszaadták Japánnak, bár az oroszok így is megtarthatták Szahalin háromötöd részét. Dél-Szahalint Karafuto-csó néven igazgatták a japánok Tojohara székhellyel (a mai Juzsno-Szahalinszk). Nagyszámú bevándorló érkezett ebben az időszakban Japánból és Koreából is.
Az 1945-ös jaltai konferencián a nagyhatalmak megegyeztek arról, hogy a Szovjetunió visszakapja az egész szigetet. A szovjetek augusztus 11-én támadást indították a szigeten állomásozó japán egységek ellen, 25-én pedig bevették a fővárost, Tojoharát. Már a második világháború utolsó napjaiban több tízezer lakost evakuáltak Japánba, de legtöbbjük az 1946-1950-es időszakban hagyta el a szigetet. Az ötvenes években a szovjetek a Szahalin-alagút-tal tervezték összekötni a szárazfölddel. Japán és a Szovjetunió jogutódja, Oroszország a mai napig nem írt alá békeszerződést, és a terület ma is vita tárgyát képezi.
Jegyzetek
- ↑ "The Indigenous Peoples" Archiválva 2006. január 1-i dátummal a Wayback Machine-ben – The Sakhalin Regional Museum – Sakh.com
- ↑ Reid, Anna. The Shaman's Coat: A Native History of Siberia. New York, New York: Walker & Company. 2003. pp.148-150 ISBN 0-8027-1399-8
- ↑ Gall, Timothy L. Worldmark Encyclopedia of Cultures and Daily Life. Detroit, Michigan: Gale Research Inc. 1998. pp.2-3. ISBN 0-7876-0552-2
- ↑ Sakhalin: Encyclopedia II - Sakhalin - History. . (Hozzáférés: 2008. április 28.)
További információk
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.
Analóg multiméterek túlterhelés elleni védelme
Egyenáram
Egyenáram mérése
Egyenirányítós lengőtekercses műszer
Elektromágnes (fizika)
Elektromos feszültség
Elektromos térerősség
Fáziseltolódás
Fázismutató
Fajlagos ellenállás
Feszültséggenerátor
Feszültségváltó
Forgó mágneses tér
Háromfázisú hálózat
Hőelektromosság
Hatásos ellenállás
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.