A szlovákiai magyarok vagy felvidéki magyarok^{[m 1]} egyike azon kisebbségeknek, amelyek az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések következtében alakultak ki. A jog immár több mint 100 éve a csehszlovák, illetve a szlovák államhoz köti őket, rokoni kapcsolataik, kulturális-nyelvi kötődésük és etnikai identitásuk azonban továbbra is erős szálakkal fűzi őket Magyarországhoz.

Történelem

Trianontól a második világháború kezdetéig

A szlovákiai magyar kisebbség története az első Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-ai megalakulásával vette kezdetét. A korabeli nagyhatalmi viszonyoknak és a csehszlovák politika érdekérvényesítő szerepének köszönhetően a csehszlovák-magyar államhatárt nem etnikai, hanem stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok alapján húzták meg. Így az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében mintegy 1 millió 70 ezer magyar anyanyelvű került a frissen kikiáltott csehszlovák államhoz. Ebből a Szlovákiának nevezett országrészben 890 ezer, míg Kárpátalján 180 ezer magyar élt.

A szlovákiai magyarok történetének első nagy korszakát a két háború közötti Csehszlovákiában eltöltött 20 év története alkotja. Az 1918-tól 1938-ig létező ún. első Csehszlovák Köztársaság a térség egyik legfejlettebb gazdaságával és parlamentáris demokráciájával rendelkezett, de a csehszlovák nemzetállami törekvések következtében a magyarok mégsem tudták sajátjuknak érezni azt az országot, amelyben éltek. A demokratikusnak mondott csehszlovák politika részéről számos sérelem érte a két háború közötti szlovákiai magyarságot: magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveiket lerombolták, nyelvüket másodrangú nyelvvé silányították, iskolái egy részét bezárták. Különösen sérelmes volt a csehszlovák földreform, amely során a magyar vidéken felparcellázott nagybirtokokat nem a helyi szegényparasztság, hanem az odatelepített szlovák és cseh telepesek kapták meg. Ez a gazdasági veszteség kihatott a magyarok politikai érdekérvényesítő szerepére és kulturális lehetőségeire is. Mindezek ellenére a két háború közötti szlovákiai magyarság teljes életet élt: voltak politikai pártjai (a legjelentősebbek az ellenzéki politikát folytató Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, amelyek 1936-ban Egyesült Magyar Párt néven összeolvadtak), jelentős kulturális szervezeteik, számos napi-, heti- és havilapjuk, önálló sportszervezeteik voltak.

1938-1945

A nemzeti kisebbségek problémájának megoldását 20 éven át halogató csehszlovák állam 1938/39-ben a belső problémái és a náci Németország agressziójának következtében szétesett. Miután 1938. szeptember 29-én a müncheni egyezmény Németországnak ítélte Csehország németek által lakott térségeit, a magyar kormányzat is szorgalmazni kezdte az etnikai elvű revíziót. A nagyhatalmi döntés értelmében erről a két érdekelt országnak kellett megállapodnia, így 1938. október 9-e és 13-a között Komáromban tárgyalások kezdődtek Magyarország és Csehszlovákia között egy esetleges határmódosításról. Noha a tárgyalások végül eredmény nélkül zárultak, a két fél néhány nagyobb város hovatartozásának kivételével meg tudott egyezni az új államhatár vonalában. A végső döntést azonban a német és olasz külügyminiszter alkotta nemzetközi döntőbíróság mondta ki. A november 2-án a bécsi Belvedere palotában lezajlott döntés alapján Magyarország 11 927 négyzetkilométernyi területet kapott vissza valamivel több mint 1 millió lakossal. A visszatért lakosságnak 84%-a volt magyar, a maradék szlovák vagy rutén. A vitatott városok közül Pozsony és Nyitra ugyan Szlovákiában maradt, de a magyar kultúra olyan fellegvárai kerültek az anyaországhoz vissza, mint Dunaszerdahely, Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Munkács és Ungvár.

Az első bécsi döntés és Kárpátalja megszállása következtében az 1918-ban Csehszlovákiához került magyar nemzetrész döntő többsége pár évre ismét Magyarország polgárává vált. A visszacsatolást a lakosság mindenütt kitörő örömmel fogadta, és a bevonuló honvédeket díszkapuk, ünnepségek, virágeső köszöntötték. A visszatérést követő öröm mellett azonban gyorsan jelentkeztek a gondok is. A visszacsatolt területeket elözönlő anyaországi hivatalnokok és a Csehszlovákiához képest elmaradottabb gazdasági és szociális viszonyok sok keserűséget okoztak a „visszatért magyaroknak.”. Az igazi gondokat azonban a magyarság feje fölé gyülekező háborús fellegek jelentették, amelyek a megpróbáltatások újabb sorát hozták a felvidéki magyarok számára. A Don-kanyari katasztrófa közös sorsa volt a felvidéki és anyaországi magyaroknak. Ezen kívül a holokauszt borzalmai egyaránt érintették a felvidéki és az anyaországi zsidóságot.

A magyarság egy kis – mintegy 67 ezres lélekszámú^[1] – közössége a fasizálódó első Szlovák Köztársaságban élte át a második világháború éveit. A két világháború közti csehszlovákiai magyar szellemi központok (városok) és szellemi vezetők többsége visszakerült Magyarországhoz, de a szlovákiai magyarság belső újraszervezése ezért sem állhatott le. Számos értelmiségi vállalt vezető szerepet a kisebbségi életben, például Aixinger László, Brogyányi Kálmán, Dallos István, Faith Fülöp, Gyürky Ákos, Klatt Aurél, Mártonvölgyi László, Peéry Rezső, Révay István, Sedivy László, Stelczer Lajos, Szalatnai Rezső, Szepesházy Bertalan. Közülük Bikszárdy Vincét egy felvonulás alkalmával bebörtönözték és valószínűleg agyonverték, többen börtönt szenvedtek, illetve Magyarországra költöztek. Egyetlen politikai reprezentánsa az Egyesült Magyar Párt volt, amelynek az elnöke végig az az Esterházy János volt, aki már a 30-as években is fontos szerepet játszott a szlovákiai politikában, de aki a háború idején vált a magyar kisebbség mindenki által elismert vezetőjévé. A szlovák parlamentben egyedüliként csak ő nem szavazta meg a zsidók deportálását lehetővé tevő 1942. évi 68. számú törvényt. Ma már tudjuk, hogy Esterházy tevékenyen kivette részét az üldözött zsidókat menekítő akciókból is. Segített nekik elbújni, és közel ezer zsidó megkeresztelését megszervezve megmentette őket az üldöztetéstől.

A második világháború utáni évek

Mivel a győztes nagyhatalmak már a háború idején elfogadták Csehszlovákia 1937-es határainak felújítását, a szlovákiai magyarság ismét kisebbségi sorba kényszerült. A Beneš vezette csehszlovák politikai vezetés célja egy nemzeti kisebbségek nélküli csehszlovák nemzetállam létrehozása volt. Ehhez a magyarok egyoldalú kitelepítését tervezték, amihez indokként a kollektív bűnösség elvének megfogalmazása szolgált. Miután azonban a nagyhatalmak az egyoldalú kitelepítés tervezetét elutasították (a németek kitelepítéséhez a nagyhatalmak jóváhagyásukat adták), a csehszlovák politika új módszerekkel akarta elérni célját. A magyaroktól megvonták az állampolgárságot és az ezzel járó jogokat (nyugdíj, szociális támogatás, állami alkalmazás), elkobozták földtulajdonukat, bezárták a magyar iskolákat, felszámolták a magyar sajtót és a magyar kulturális intézményeket, a magyar közvagyont pedig elkobozták. A magyar vezetőket bebörtönözték és konstruált perekben ítélték el. Esterházy Jánost, Csáky Mihályt, Jabloniczky Jánost, Neumann Tibort, Párkány Lajost, Lászlóffy Ferencet, Virsik Károlyt, Szüllő Sándort, Böjtös Józsefet, Birnbaum Frigyest és Teszár Bélát letartóztatták és átadták a Szovjetuniónak ahol az elhunytakat leszámítva kívül sok évig raboskodtak.^[2]

A Szovjetunió nyomására Magyarország 1946. február 27-én kénytelen volt aláírni a szerződést a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. Az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. A lakosságcsere végrehajtása végül 1947 áprilisában kezdődött meg. A több mint két évig tartó akció során a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 59 774 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni.^[3] Közben a csehszlovák kormányzat a szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkára való hurcolását is elrendelte. 1946/47 telén mintegy 44 ezer személyt: férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük. A deportáltak otthon maradt vagyonát az állam szlovák jelentkezők számára utalta ki, akik kezdetben csupán a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig annak tulajdonosai is. A deportálások és az áttelepítések következtében védtelen és megrémült magyarságot a reszlovakizációs akcióval próbálták végérvényesen megtörni. A reszlovakizáció visszaszlovákosítást jelent, vagyis a szlovák értelmezés szerint az előző századokban elmagyarosodott szlovákok visszatérését anyanemzetükhöz. A reszlovakizáltaknak lehetővé tették, hogy visszakapják állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, visszaadták elkobzott tulajdonukat. A szorult helyzetben lévő magyarokat ezzel próbálták rákényszeríteni nemzetiségük feladására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság nagyobb veszélyt jelent a jövő szempontjából. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak. Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nemzetállami nacionalizmus legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak.

Az 1945 és 1949 közötti évek – amelyet a felsoroltak mellett a magyarok ellen indított tömeges népbírósági perek és a magyar településnevek megváltoztatása is jellemzett – a szlovákiai magyarság eddigi legsúlyosabb megpróbáltatásait jelentették. Tízezreket űztek el otthonukból, százezreket aláztak meg emberségükben és magyarságukban. A hontalanság éveinek a következménye, hogy az 1950-es népszámlálás idején csupán 350 ezren vallották magukat magyarnak Szlovákiában.

Lásd még: Beneš-dekrétumok

A szocializmus korszaka

1948 februárjától, a kommunista hatalomátvétel után bizonyos ideig enyhült a magyarok jogfosztottsága. Akik letették a hűségesküt, 90 napon belül visszakaphatták állampolgárságukat. 1949 márciusában létrejött a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, a CSEMADOK. 1949-ben megindulhatott a magyar nyelvű oktatás alap- és középfokon. Lassan aktivizálódni kezdett az országban maradt magyar értelmiség is.

Az 1956-os és az 1960. évi csehszlovák alkotmány is említést tett a magyar és a többi kisebbségről, papíron biztosította az anyanyelvi oktatás és művelődés lehetőségét. Súlyos csapás volt azonban a magyarokra, hogy megváltoztatták a közigazgatási beosztást. Ezzel tovább csökkent azoknak a közigazgatási körzeteknek a száma, ahol a magyarok többségben voltak.

1968 tavaszán a CSEMADOK a szlovák parlament és a kormány mellett nemzetiségi szervek létrehozását javasolta, az alapiskoláktól a főiskolákig terjedő magyar nyelvű iskolarendszert kívánt létrehozni, felvetette a közigazgatási beosztás módosítását. A CSEMADOK tervezetét cseh és szlovák részről élesen támadták.

Az 1968-as csehszlovák függetlenségi törekvések bukása és az ország szovjet megszállása után elfogadott új csehszlovák alkotmány deklarálta a cseh és a szlovák tagállam szövetségét, a csehszlovák föderáció létrejöttét.

A nemzetiségek helyzetét szabályozó 1968/144. sz. alkotmánytörvény először ígért a különböző választott testületekben a nemzetiségek számára arányos képviseletet, ez azonban papíron maradt, sőt kísérletek történtek az alternatív oktatás bevezetésére a magyar tanítási nyelvű iskolákban. 1968-88 között mintegy 200 magyar iskolát zártak be.

Az 1980-as évekre Csehszlovákiában is megerősödött az ellenzéki szervezkedés. Az egyik legjelentősebb szervezet az 1978-ban alakult Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága volt (szóvivője Duray Miklós, a Charta ’77 egyik aláírója).

A szocializmus csehszlovákiai válsága felélénkítette a szlovák nacionalista mozgalmat, amely már a magyarok mellett a csehek ellen is irányult. A folyamat 1993. január 1-jével Szlovákia önállósulásához vezetett.

A rendszerváltástól máig

Az 1989. november 17-én Csehszlovákiában kirobbant bársonyos forradalom új korszakot nyitott a szlovákiai magyarok történetében is. A magyarországi rendszerváltás eseményeit nagy figyelemmel kísérő magyar közösség képviselői a kezdetektől fogva aktív szerepet vállaltak a szocialista rendszer lebontásában és a demokratikus társadalom kiépítésében.

A rendszerváltást követően három egymástól ideológiájában és a többségi társadalomhoz való viszonyában is eltérő magyar párt alakult ki. A Magyar Polgári Párt a liberális, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elsősorban a keresztény értékek mentén politizált, míg az Együttélés kezdettől fogva elutasította a magyar kisebbség ideológiai alapokon való szerveződését és népi jellegű egységpárt kialakítására törekedett. Noha 1990-től fokozatosan kiszélesedtek a magyarok nemzetiségi jogai, és megkezdődött a kisebbségi intézményrendszer kiépülése, a szólásszabadság a nacionalizmus megnyilvánulásait is a felszínre hozta.

1993. január 1-jétől Szlovákia független állammá vált, amelynek alkotmánya a szlovákok nemzetállamaként határozta meg az új köztársaságot. Az új államiság első éveiben a szlovák kormányzat a magyarok érdekeivel ellentétes, azok jogait korlátozó politikát folytatott. Ez az 1998-as választás eredményeképpen változott meg, amelytől kezdődően a közben egységesült magyar pártok utódpártja, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) két választási időszakon keresztül is kormánytényezővé tudott válni. Az 1998-tól 2006-ig tartó időszak nemcsak a magyar intézményrendszer fokozatos kiépülésének és a kisebbségi jogok lassú bővülésének az időszaka, de ezzel párhuzamosan Szlovákia sikeres euroatlanti integrációjának is. A Szlovák Köztársaság Magyarországgal egy időben 2004. május 1-jétől az Európai Unió teljes jogú tagjává vált, és ez új távlatokat nyithat a szlovákiai magyarok előtt is.

A 2006-os szlovákiai parlamenti választásat követően a Robert Fico által vezetett Irány – Szociáldemokrácia (SMER-SD), a Mečiar-féle Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (ĽS–HZDS) és a szélsőségesen nacionalista Ján Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt (SNS) koalíciót hozott létre. Ján Slota gyakran szokott magyarellenes kijelentéseket tenni (még 2001-ben mondta például, hogy "üljetek harckocsira, és tegyük a földdel egyenlővé Budapestet"^[4] 2006 második felében Szlovákia területén történtek magyarellenes atrocitások. Jellemző a szlovák történelemoktatásban a magyarellenesség és a történelmi események a magyar állásponttól eltérő magyarázata. A kerületek felosztása kedvezőtlen a magyarok számára, mivel azokat úgy alakították ki, hogy a magyarok aránya minél kisebb legyen bennük. A szélsőséges szlovák csoportok és a szlovákiai (és anyaországi) magyarok között máig előfordulnak komoly viták. A Beneš-dekrétumok 2007-es, az MKP-n kívül az összes párt által támogatott megerősítése is tiltakozást váltott ki Szlovákiában és Magyarországon is.

Szlovákiában igen jelentős a magyarellenesnek nevezhető pártok támogatottsága (Ján Slota és Vladimír Mečiar pártjai körülbelül 20%-ot értek el 2006-ban.) 2009-ben a szlovák parlament elfogadta a nyelvtörvényt, ami a Felvidéken élő magyarokra tekintve igen nagy hátrányt jelent. Magyarország négypárti összefogásként többször is megpróbált harcolni a törvény módosításáért, de eddig sikertelenül. A 2010-es parlamenti választás eredménye, hogy a MKP nem jutott be a szlovák parlamentbe, de bejutott a Bugár Béla Most–Híd pártja és 14 mandátumot kapott.

A 2012-es szlovákiai parlamenti választáson a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt már nem jutott be a parlamentbe.

Az államilag kiemelten támogatott, fokozódó elszlovákosítás hatása, hogy 2001–2011 között 33 település vált magyarból szlovák többségűvé (például Ógyalla, Zselíz és Pelsőc).^[5]

Demográfia

A magyarság alakulása 1921-2011 között:^[6]

A 2011-es népszámlálás során 458 467 személy (62 ezerrel kevesebben, mint 2001-ben) vallotta magát magyarnak, ami Szlovákia lakosságának a 8,5%-át jelenti.^[13] A magyart anyanyelvként használók száma azonban ennél némileg magasabb. A magát magyarnak vallók döntő többsége (több mint 90%-a) Dél-Szlovákiának a Magyarországgal határos déli sávjában, mintegy 8400 négyzetkilométernyi összefüggő területen él. 2021-ben 422 065 személy vallotta magát "elsősorban" magyarnak, ami 36 ezerrel kevesebb mint 10 évvel korábban, tehát a fogyás üteme némileg lassult. Második helyen további 34 ezer állampolgár jelölte magát magyar nemzetiségűnek, ez azonban jelenleg a közigazgatási nyelvhasználati jogok szempontjából nem számít, módszertanilag azonban máig tisztázatlan az alkalmazása.^[14] Anyanyelveként 462 ezer személy jelölte meg a magyart, ami ismét és a kettőt összeadva is magasabb arány, de a 10 éves fogyás, bár itt is látható lassulás, is nagyobb mértékű.^[15]

Az első Csehszlovák köztársaságtól eltérően, amikor Pozsonytól Ágcsernyőig folyamatos és meglehetősen homogén településterületet alkotott, ma három nagyobb magyar településtömbről beszélhetünk. A legnagyobb magyar tömböt a Délnyugat-Szlovákiában Pozsonytól az Ipoly mentéig élő magyarság alkotja. Ide tartozik a leghomogénebb magyar területnek számító Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam közti területek és az Ipolymente magyarsága. A második nagy magyar településterületet a nógrádi, gömöri és kassai-medencei magyarság alkotja, a harmadik nagy tömböt pedig a Bodrogköz és Ung-vidék magyarsága. A tömbmagyarságon kívül jelentősebb nyelvszigetet alkot a Nyitra környéki magyarság.

Szlovákia jelenlegi közigazgatási felosztása szerint a szlovákiai magyarok az ország nyolc kerületéből négyben haladják meg a 10%-ot. A Nyitrai kerületben a lakosság 27,6%-át, a Nagyszombati kerületben a 23,7%-át, a Besztercebányai kerületben 11,7%-át, míg a Kassai kerületben 11,2%-át teszik ki. Jelentősebb számú magyar még a Pozsonyi kerületben él (4,6%), a többi kerületben azonban elhanyagolható a magyarok számaránya.

Szlovákiában összesen 506 olyan település van, ahol a magyarok részaránya meghaladja a 10%-ot, ezen belül pedig 336 település, amelyben magyar többség van. Ezeknek a településeknek a nagy része azonban kis lakosságszámú falu, és csupán 12 városban haladja meg a magyarok aránya az 50%-ot. A magyarok 59,3%-a ötezernél kisebb lélekszámú falvakban lakik.

Közigazgatás

Legtöbb magyar lakossal rendelkező települések