Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával.

Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

Kína történelme
ŐSI
Neolitikus i. e. 8500 – i. e. 2070 körül
Hszia-dinasztia i. e. 2070 – i. e. 1600 körül
Sang-dinasztia i. e. 1600 – i. e. 1046 körül
Csou-dinasztia i. e. 1046 – i. e. 256 körül
Nyugati Csou
Keleti Csou
Tavasz és ősz
Hadakozó fejedelemségek
CSÁSZÁRI
Csin-dinasztia i. e. 221 – i. e. 207
Han-dinasztia i. e. 206 – i. sz. 220
Nyugati Han
Hszin-dinasztia
Keleti Han
Három királyság 220–280
Vej, Su és Vu
Csin-dinasztia 265–437
Nyugati Csin
Keleti Csin	Tizenhat királyság
Déli és északi dinasztiák 420–589
Szuj-dinasztia 581–618
Tang-dinasztia 618–907
(Vu Cö-tien 690–705)
Az öt dinasztia és a tíz királyság 907–960	Liao-dinasztia 907–1125
Szung-dinasztia 960–1279
Északi Szung		Nyugati Hszia
Déli Szung	Csin
Jüan-dinasztia 1271–1368
Ming-dinasztia 1368–1644
Csing-dinasztia 1644–1911
MODERN
Kínai Köztársaság 1912–1949
Kínai Népköztársaság 1949–jelen	Tajvan 1949–jelen
Sablon:Kína történelme m v sz

Kína történelme a világ történelmében egyedülálló azzal, hogy ez a civilizáció ugyanazon a kontinensnyi méretű területen, több évezreden át folyamatosan fennmaradt, népessége ismereteink szerint mindvégig a legnagyobb volt a világ etnikumai között, és fejlődését az időnkénti súlyos megtorpanások ellenére mindig meg tudta újítani, ezáltal évszázadokon keresztül a világ vezető hatalma tudott maradni, a zűrzavaros időszakokat követően pedig újra és újra azzá válni.

Kína őstörténete

Az őstörténet a kínai történelem kezdeteit, prehisztorikus (történelem előtti) korszakát foglalja magában. Ide tartozik az őskor és az európai értelemben vett ókor első szakasza (i. e. 4. évezred közepe – i. e. 18. század).

A korábbi nézettel szemben, mely szerint Kínában a Sárga-folyó környékén alakult ki először egyfajta magkultúra (Jangsao (Yangshao)-, majd Lungsan (Longshan)-kultúra), majd ez fokozatosan elterjedt a ma Kínának nevezett területen, a jelenlegi régészeti feltárások egyértelműsítik azt, hogy Kína kezdettől fogva egy sok kulturális centrummal rendelkező terület volt. Az i. e. 8. évezredben lezajlott neolitikus forradalom után az egyes területeken egyre határozottabban kezdtek jelentkezni az egyediség jelei. A legtöbb területen felfedezhető egyfajta helyi folytonosság, habár a régészek gyakran különböző névvel illetik az egymást egy adott helyen követő kultúrákat (pl.: Hszinglungva (Xinglongwa) – Csahaj (Chahai) – Hszinlö (Xinle) – Hungsan (Hongshan); Macsiapang (Majiabang) – Homutu (Hemudu) – Szungcö (Songze) – Liangcsu (Liangzhu); Tahszi (Daxi) – Csücsialing (Qujialing) – Sicsiaho (Shijiahe)).

Előemberek és ősemberek Kína területén (őskőkor)

A legkorábbi fosszilis emberi koponya az 1963-ban Sanhszi (Shanxi) tartományban talált i. e. 600 000 évre datálható lelet. A Davidson Black elnevezéséből származó pekingi előember (Homo erectus pekinensis, korábban Sinanthropus pekinensis; kínaiul: 北京猿人; pinjin: Bĕijīng yuánrén) maradványai kb. 400 000 évvel ez előttire datálhatók, és 1923-ban találta meg őket Johan Gunnar Andersson svéd tudós a Peking melletti Csoukoutien (Zhoukoudian) (周口店, Zhōukǒudiàn) falu barlangrendszerében. A pekingi előember hasonlított a jávai előemberhez (Homo erectus erectus).

Csoukoutien (Zhoukoudian) felső barlangjaiban időben az európai cro-magnoni embernek megfelelő késő kőkori (i. e. 50 000 – 35 000) használati tárgyakat is találtak. Ez a korai Homo sapiens csontból és kőből eszközt készített, állati bőrből ruhákat és tudott tüzet gyújtani. Az általános afrikai eredethipotézist támogató tudósok gyakran nem veszik figyelembe a távol-keleti maradványokat.

Neolitikus kor (újkőkor)

Az i. e. 8. évezredben a mai Kína északi és déli részén egyaránt megindult a mezőgazdasági tevékenység, megkezdődött Kína neolitikus forradalma. Ebből a korai időszakból számos leletet találtak. A Pejlikang (Peiligang) (裴李崗, Péilǐgǎng) és Cesan (Cishan) (磁山, Císhān) kultúrák lelőhelyein több kölesféle (Setaria italica, Panicum miliaceum) feldolgozására alkalmas eszközökre bukkantak. Nem elképzelhetetlen, hogy éppen a Sárga-folyó völgyében termesztették először a kölest. A Pejlikang (Peiligang)-kultúrához tartozó legkorábbi lelőhelyen, Nancsuangtou (Nanzhuangtou) faluban (Hopej (Hebei) tartomány déli része) utalást találtak arra is, hogy ott kutyát és sertést háziasítottak. A Pejlikang (Peiligang)-kultúrához tartozó településen a temetőben egyszerű, kevéssé díszített agyagedényeket is találtak. Délen az i. e. 5. évezredre datálható rizs (Oryza sativa) maradványokat fedezték fel. A déli Pengtousan (Pengtoushan)ban és Cengpijan (Zengpiyan)ban korábbi, az i. e. 8. évezredből származó termesztett rizs maradványaira bukkantak a kutatók. A mezőgazdaság (növénytermesztés, állatok háziasítása) fejlődésén kívül a neolitikus reformokhoz tartozik még a kerámiák és a textilek fejlettebb előállítása.

A központi mag elmélete és a multicentralizmus

Néhány évtizeddel ezelőttig úgy vélték, hogy két nagy neolitikus kultúra létezett Kínában: a Jangsao (Yangshao)-kultúra (仰韶; Yǎngsháo; i. e. 4. évezred – i. e. 3. évezred közepe) a Kanszu (Gansu), Senhszi (Shaanxi), Honan (Henan) és Hupej (Hubei) tartományok területén és a Lungsan (Longshan)-kultúra a mai Santung (Shandong) és Csiangszu (Jiangsu) tartományokban. Ez a kettős kultúra elmélet, amely a keleti ji (yi) és a nyugatabbra élő hszia (xia) törzseket összekapcsolta a Jangsao-Lungsan (Yangshao-Longshan) kettősséggel, az 1930-as–1950-es évek domináns nézete volt. Manapság a helyzetet sokkal komplexebbnek látják, amely részben az 1959-ben feltárt Miaotikou (Miaodigou)ban talált leleteknek köszönhető, hiszen itt a legalsó rétegben a Jangsao (Yangshao)-kultúra, a felette lévőben a korai Lungsan (Longshan)-kultúra, majd megint felette a történelmi korszak Keleti Csou (Keleti Zhou) dinasztiájának maradványaira bukkantak. Ebből számos kutatónak úgy tűnt, hogy a Lungsan (Longshan)- és a Jangsao (Yangshao)-kultúra nem egymás mellett párhuzamosan, hanem egy helyen egymásból alakult ki, így megszületett a “központi magterület”-elmélet (K. C. Chang), mely az 1960-as–70-es évek legfontosabb elméleti bázisa volt.

Az 1980-as évektől ennek helyébe lépett az egyedi kultúrák fontosságára koncentráló „regionális rendszerek és kulturális típusok” (multicentralizmus) elmélete, melyet először Szu Pingcsi (Su Bingqi) fogalmazott meg 1981-ben. Ez az elmélet a Sárga-folyó elsődleges és kizárólagos szerepét tagadja, és ehelyett a többforrású, alapvetően önállóan fejlődő, de egymással kapcsolatban álló kultúrák hipotézisét állítja fel.

Hat ilyen alapvető területre hívja fel a figyelmet:

1. az egészen északi területek, a mai nagy fal mentén (északkeleti kultúrkör)
2. Senhszi (Shaanxi), Honan (Henan), Sanhszi (Shanxi) (közép-északnyugati kultúrkör)
3. Santung (Shandong) és környéke (kelet-kínai kultúrkör)
4. a Jangce alsó folyása (délkeleti kultúrkör)
5. Hupej (Hubei) és környéke (közép-kínai kultúrkör)
6. Pojang (Boyang)-tó és a Gyöngy-folyó környéke (dél-kínai kultúrkör)

Mindegyik ilyen regionális rendszeren belül léteztek még kulturális típusok. Az elmélet újdonsága tehát az, hogy a korábbi elképzelés helyett – amely szerint a Sárga-folyó völgyéből mint centrumból sugárzott volna ki a kínai kultúra a periférikus, barbár területek felé – inkább arról van szó, hogy a sokszoros eredet, a pluralizmus, diverzitás és az interakció a jellemző kulcsszavak.

A hat nagy kultúrkör

Kínában az i. e. 8. évezredben nagyjából egyszerre történt a mezőgazdaság és a kerámiaművesség bevezetése. Ez utóbbi különböző variációival lehet leginkább jellemezni az i. e. 5. évezredre már markánsan jelentkező kultúrákat. A hat legnagyobb kultúrkör a következő:

Az északkeleti kultúrkör a Hszinglungva (Xinglongwa) (興隆窪; Xīnglóngwā; i. e. 7-6. évezred) – Csahaj (Chahai) (查海, Cháhǎi; i. e. 6. évezred) – Hszinlö (Xinle) (新樂; Xīnlè; i. e. 6-5. évezred) – Hungsan (Hongshan) (紅山; Hóngshān; i. e. 5–3. évezred) kultúrákat tartalmazza.

A Belső-Mongóliában feltárt Hszinglungva (Xinglongwa)-kultúra mindössze 170 házat és 30 sírt jelentett. A Hungsan (Hongshan)-kultúrát 1938-ban feltáró japán ásatások két, a feltételezések szerint ceremoniális központnak számító helyre (Niuholiang (Niuheliang) és Tungsancuj (Dongshanzui), Liaoning tartomány) összpontosítottak.

A mai Kína északkeleti részén, a Liao-folyó völgyében a kölestermesztés, valamint a szarvasmarha- és juhtenyésztés volt a domináns. Jádetárgyakat, sárkánymotívumot és vöröscsíkos edényeket találtak. Vallási jelentőséggel bírhatnak a feltárt különös szobrok és agyagból készült női alakok, amelyekből egyes kutatók a matriarchátus jelenlétére, mások a termékenységi kultuszok helyi szerepére következtettek. A hungsan (hongshan)i közösség rítusaiban kiemelt jelentőséget tulajdoníthatott a jádénak (madarak, teknősök, felhők, bogarak és más természeti vagy geometrikus alakzatok). A néha árokkal körbevett falvak 60–100 körüli, sűrűn egymás mellé épített, sorba rendezett lakhelyet foglaltak magukban. A festett kerámiák általában vallási összefüggésben jelennek meg. Egyetlen ezüstfülbevalón kívül minden dísztárgy jádéból készült. A jáde megmunkálásának nagy hagyománya volt ezen területen, hiszen már az i. e. 10. évezredből találtak jáde eszközöket. Jádéból készült fülbevalók már a korábbi Hszinlungva (Xinglongwa)- és Csahaj (Chahai)-kultúrából is előkerültek. A rituális központokban talált kör-, illetve négyzet alakú építmények és tárgyak a későbbi Ég–Föld kettősségek elképzelését sejtetik.

A közép-kínai Jangsao (Yangshao)-kultúra az elsőként felfedezett és legjobban ismert kínai neolitikus kultúra. A kultúra Honan (Henan) tartomány Miancsi (Mianchi) megyéjében lévő Jangsao (Yangshao) faluról nyerte a nevét, ahol Johan Gunnar Andersson folytatott ásatásokat 1921-ben. A Jangsao (Yangshao)-kultúrához több mint ezer archeológiai helyszín kapcsolható a Sárga-folyó völgyében. A Jangsao (Yangshao)-kerámiákat számos periódusra és stílusra lehet felosztani, de mind megegyezik abban, hogy a vöröses alapra fekete vagy sötétbarna motívumok kerülnek.

1953-ban egy gyár alapjainak lerakása közben a Jangsao (Yangshao)-kultúrához tartozó, i. e. 5. évezredre datálható teljes neolitikus falu maradványait fedezték fel Hszian (Xi'an) (西安, Xī'ān) város Panpo (Banpo) (半坡; Bànpō) nevű külterületén. 12–40 négyzetméteres kőházakat találtak, egy 160 négyzetméteres, közösséginek tételezett házzal együtt. Az ajtók és kapuk általában délre néztek. A legtöbb eszközt (ásót, baltát, reszelőt, edényt, tűt, horgot) kőből készítették és ismerték a szövés technikáját. A településtől elkülönítve volt egy fazekasnegyed, és a településtől északra a felnőttek számára egy 250 síros temetőkert, mely utóbbiban a férfiakat és nőket külön temették. A felnőttek sírjában személyes és praktikus tárgyakat helyeztek el, a nőkében átlagosan többet mint a férfiakéban. A gyerekeket urnában és a falun belül helyezték el. A lakók halászatból, kölestermesztésből, kutya- és disznótartásból éltek. A Banpóban talált edények festettek, ezért az itteni kultúrát festettkerámia-kultúrának is nevezik. Az edények alakja nem túl változatos (kuan (guan), pen (ben), ping formák). A vöröses alapszínre fekete ábrákat festettek (hal, béka, szarvas, madár, maszk, geometrikus ábrázolások). Az állítólag matriarchátusra épülő Banpo település az egész világon az egyik legteljesebben fennmaradt neolitikus mezőgazdasági közösség. 1958-ban állították fel Panpó (Banpó)ban a lelőhelyet bemutató múzeumot.

CsiangcsajCsiangcsaj (Jiangzhai)|CsiangcsajCsiangcsaj (Jiangzhai) településen egy másik jól elrendezett falvat találtak. A falu közepén egy szabad tér volt, körülötte helyezkedtek el a házak öt csoportban. Minden csoport közepén egy magasabb ház állt, körülötte 10–12 kisebbel. A falvat 2 méter széles és 2 méter mély vizesárok vette körbe, melyen túl három temetőt is találtak, 170 felnőtt maradványaival. A gyerekek urnáit itt is a lakóhelyhez közel helyezték el.

A Pujang (Puyang) város melletti Hszüsujpó (Xushuipó)ban fedezték fel egy Jangsao (Yangshao)-kultúrához tartozó sírban a legkorábbi ismert sárkányábrázolást, amelyet kagylóhéjból raktak ki.

A Jangsao (Yangshao)-kultúrát Panpo (Banpo) és Miaotikou (Miaodigou) (廟底溝; Miàodǐgōu) fázisra szokás osztani. A kelet-kínai Tavenkou (Dawenkou)- és Lungsan (Longshan)-kultúra számos vonatkozásban szoros kapcsolatokat mutat a Miaotikou (Miaodigou) fázissal, ezért azt gyakran a kelet-kínai kultúrkörhöz is sorolják.

A Jangsao (Yangshao)-kultúrával közös kultúrkörbe tartoznak Északnyugat-Kína (Kanszu (Gansu) és Csinghaj (Qinghai) tartományok) egymást követő neolitikus kultúrái: a Macsiajao (Majiayao)- (馬家窯; Mǎjiāyáo; i. e. 4-3. évezred), majd a Pansan (Banshan)- (i. e. 3. évezred közepe) és a Macsang (Machang)-kultúra (i. e. 3. évezred vége). Az itt található edényeken az emberi alak (sokszor nemileg nem eldönthető formában) fontos szerepet játszik, edényeken reliefként kiemelkedő formában, vagy az edények belsejében csontváz-alakban. Népszerű motívum még a béka vagy teknősbéka, a spirálok és kacskaringók. A Jangsao-kultúrához fűződő szoros kapcsolataik miatt az északnyugati kultúrákat összefoglalóan Jangsao (Yangshao) Kanszu–Csinghaj (Gansu–Qinghai) kultúrának nevezik, illetve gyakran nem is különálló kultúráknak, hanem csupán a Jangsao (Yangshao)-kultúra fázisaianak tartják őket. A Macsang (Machang)-kultúrát követő északnyugat-kínai Csicsia (Qijia)-kultúra az i. e. 2. évezred elején az első kínai bronzkori kultúra volt, amely már a neolitikum végét és a kínai ókor kezdetét jelenti.

Kelet-Kína neolitikus kultúráinak sírjaiban rendkívül gazdag tárgyi emléket találhatunk. A Tavenkou (Dawenkou)-kultúra lelőhelyein (大汶口; Dàwènkǒu; i. e. 5-3. évezred, Csiangszu (Jiangsu) és Santung (Shandong) tartományok) a kutatók szürke és vörös, geometrikusan, ritkán növényi motívumokkal díszített agyagedényeket (köztük főzésre és tárolásra szolgálókat), kőből és elefántcsontból készült horgokat, hajtűket és fésűket, valamint jádedíszeket (nyaklánc, gyűrű, fülbevaló, karkötő) és jádéból készült eszközöket fedeztek fel. Az állatmaradványokból (krokodil, szarvas, elefánt) a kutatók arra következtetnek, hogy a terület éghajlata jóval melegebb volt a jelenleginél.

A Tavenkou (Dawenkou)-kultúrához kapcsolódik a később kialakult Lungsan (Longshan)-kultúra (龍山; Lóngshān; i. e. 3. évezred közepe – i. e. 18. század). Az először 1931–32-ben Csangcsiu (Zhangqiu) város Csengceja (Chengziya) nevű külterületén (Santung (Shandong)) feltárt Lungsan (Longshan)-kultúra időszakában a mezőgazdasági tevékenység fejlődésével a letelepedés is egyre nagyobb mértéket öltött. A sírokból rituális célokra készült vékony, csiszolt fekete edények, lakkozott fatárgyak, jóslásra használt disznó- és szarvaslapocka-csontok kerültek elő. Ebben az időben a selyemszövés már elterjedt, kemencében téglát égettek az építkezésekhez, az árvizek ellen mérnöki alapozottságú munkálatokat vetettek be.

Az egyébként rendkívüli változatosságot felmutató agyagedények (ting (ding), jen (yan), veng (weng), csia (jia), kuan (guan), pej (bei), tou (dou), ho (he) formák) és a rendkívüli szakmai felkészültségről tanúskodó edényeket nem festették, hanem bizonyos mintákat beléjük nyomtak. Az edények egyik leggyakoribb jellegzetessége a háromlábúság. A sírokba gyakran helyeztek állati csontokat és fogakat, különösen kutya alsó állkapcsából, melyet valószínűleg védő szereppel ruháztak fel.

A Lungsan (Longshan)-kultúra temetőiben a sírleletek már jelentős társadalmi rétegződést mutatnak. Az letemetett tárgyak értékbeli különbsége jól megfigyelhető például Taosze (Taosi) temetkezési helyén, ahol 6 nagyobb, 8 közepes és mintegy 600 kis sír volt található.

A délkeleti kultúrkörhöz a Macsiapang (Majiabang)- (馬家濱; Mǎjiābīn; i. e. 5. évezred), Homutu (Hemudu) (河姆渡; Hémǔdù; i. e. 5-4. évezred), a Szungcö (Songze) (崧澤; Sōngzé; i. e. 4. évezred) és Liangcsu (Liangzhu) (良渚; Liángzhǔ; i. e. 4-3. évezred) kultúrák tartoznak.

A Jangce folyó torkolatvidékénél, a mai Csiangszu (Jiangsu) és Csöcsiang (Zhejiang) tartományok területén feltárt korai rizstermelő kultúrák bizonyították először, hogy Kínában nemcsak a Sárga-folyó völgyében volt fejlett civilizáció. A dominánsan barna macsiapang (majiabang)i és fekete homutu (hemudu)i edények gyakran tartalmaznak rituális rajzolatokat. A Tajhu (Taihu)-tótól délre fekvő Macsiapang (Majiabang)-kultúra rizstermesztése, faépítkezése és ékszerei (fülbevalók, függők, gyöngyök és karkötők) összetettebbek a homutu (hemudu)i leleteknél. A Szungcö (Songze)-kultúra a Macsiapang (Majiabang)-kultúra továbbélése, bonyolultabb motívumokkal, többfajta edénytípussal.

Az 1973–78 között feltárt Homutu (Hemudu)-kultúra (i. e. 5–4. évezred) és a vele egyidős, 1951-ben feltárt Csinglienkang (Qinglian'gang) (青蓮崗; Qīnglián'gǎng) kultúra faépítkezésre, mezőgazdaságra, rizstermesztésre és intenzív állattenyésztésre (vízibivaly, disznó) épült. A textilművesség, a mezőgazdaságban és az építészetben a korai délkeleti parti kultúrák fejlettebbek voltak mint az északabbra fekvő kelet-kínai partvidék kultúrái.