Német Birodalom
Deutsches Reich 1918. november 9. (a köztársaság kikiáltása) – 1933. január 30. (Hitler kancellári kinevezése)
A Weimari köztársaság címere A Weimari köztársaság zászlaja
Németország 1919 és 1937 között
Nemzeti himnusz: Das Lied der Deutschen
Általános adatok
Fővárosa	Berlin
Terület	468 787 km² (1925)[2]
Népesség	62 411 000 fő (1925)[2]
Népsűrűség	133 fő/km² (1925)[2]
Hivatalos nyelvek	német nyelv
Vallás	1925-ös népszámlálás[1] 64,1% protestáns (lutheránus, református) 32,4% római katolikus 0,9% zsidó 2,6% egyéb
Államvallás	szekuláris állam
Nemzeti ünnep	Augusztus 11.
Pénznem	Papírmárka (1919–1923) Német járadékmárka (1923–1924) Német birodalmi márka (1924–1933)
Kormányzat
Államforma	szövetségi parlamentáris köztársaság
Államfő	Birodalmi elnök (Reichspräsident)
Elődállam Utódállam ←   →
A Wikimédia Commons tartalmaz Német Birodalom témájú médiaállományokat.

A weimari köztársaság (németül: Weimarer Republik) a németországi monarchia államrendszerét 1919-ben felváltó polgári demokratikus, parlamenti képviseletű, szövetségi köztársaság történészek által adott neve, melyet Weimar városa után kapott, ahol az alkotmányozó nemzetgyűlés összeült. Az ország hivatalos elnevezése továbbra is Német Birodalom (Deutsches Reich) volt. A köztársaság az első világháborút követő 1918–1919-i német forradalomban alakult ki.

Az 1919-es januári választások alapján Weimarba összehívott nemzetgyűlés Friedrich Ebertet, a legerősebb párt, a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD)^[3] vezetőjét megválasztotta köztársasági elnöknek, Philipp Scheidemann (SPD) vezetésével koalíciós kormányt alakított, megszövegezte az ún. weimari alkotmányt, melyet ugyanazon év augusztus 11-én fogadtak el. Ez hiányosságai ellenére a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, mely széleskörű polgári szabadságjogokat biztosított. A köztársaság stabilizálása éveket vett igénybe, számos bal- és jobboldali próbálkozás volt a megdöntésére, például a Bajor Tanácsköztársaság (1919), a Ruhr-felkelés (1920), a Kapp-puccs (1920) és a müncheni sörpuccs (1923). Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés nagyarányú területvesztéssel és rendkívül súlyos jóvátételi törlesztéssel büntette Németországot. A gazdaság az összeomlás szélén állt, az infláció elszabadult. A német járadékmárka bevezetése és a Dawes-terv rendezte a jóvátétel ügyét és az amerikai hitelek elindították a gazdasági fejlődést, mely néhány év alatt a világ legnagyobb termelékenységnövekedését produkálta. Külpolitikai téren a rapallói egyezmény (1922) a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, míg a locarnói egyezmény (1925) a határok garantálásával az európai megbékélést és Németországnak a Nemzetek Szövetségébe való felvételét (1926) szolgálta. Friedrich Ebert köztársasági elnök halála (1925) után Paul von Hindenburg töltötte be a tisztséget.

A köztársaság első komolyabb válságjelét az jelentette, amikor 1928-ban a két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt, a Német Nemzeti Néppárt (Deutschnationale Volkspartei – DNVP) és a Centrumpárt vezetésében jobbratolódás következett be. A DNVP elnöke a szélsőjobboldali Alfred Hugenberg lett, míg a Centrumpártban növekedett Heinrich Brüning és Franz von Papen politikai befolyása. A nagy gazdasági világválság (1929) kirobbanása következtében magasba szökött a munkanélküliség, az Adolf Hitler által vezetett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) támogatottsága gyors ütemben megnőtt. Az 1930-as választásokon a második legerősebb, míg az 1932-es választásokon a legerősebb párttá vált. A köztársaság kormányzása csak az alkotmány rendkívüli jogköröket biztosító 48. törvénycikkének egyre gyakoribb alkalmazásával volt lehetséges. Végül az újraválasztott Hindenburg 1933. január 30-án Hitlert bízta meg kormányalakítással, aki rövid idő alatt felszámolta a köztársaság demokratikus törvényeit, intézményeit, kiépítette a totális nemzetiszocialista diktatúrát, az úgynevezett Harmadik Birodalmat. A weimari alkotmányt formálisan soha nem vonták vissza, de a nemzetiszocialista többségű törvényhozás már tevékenysége legelején jelentéktelenné tette.

Története

Az alkotmányreform

Az első világháborús vereség bizonyossá válásával, a fegyverszünet mielőbbi megkötésének szándéka Erich Ludendorff császári főszállásmestert és a köré tömörülő politikai erőket arra az indítványra késztette, hogy a Hohenzollern-ház hatalmának átmentése érdekében II. Vilmos császár Hertling kancellár helyére Miksa badeni herceget (Max von Baden) nevezze ki. A herceg liberális nézetei közismertek voltak, a brit uralkodóházhoz rokoni kapcsolatok fűzték, ezért személye a legalkalmasabbnak tűnt, hogy elhitesse az antant vezetésével, hogy demokratikus változások történtek a császárságban. A herceg október elején koalíciós kormányt alakított, mely a Nemzeti Liberális Párt, a Haladó Néppárt, a katolikus Centrumpárt és az ún. többségi szociáldemokrata párt, illetve a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) részvételével jött létre. Az SPD-ben óriási viták előzték meg a kormányba való belépést. A pártvezetés megosztottságát mutatja, hogy az elnökség 25 tagja támogatta, míg 11 tagja ellenezte. Az SPD kormányba lépési feltételei igen mérsékeltek voltak, gyakorlatilag kimerültek az alkotmányos monarchia követelésében. Az SPD képviseletében Philipp Scheidemann, Gustav Bauer, Robert Schmidt és Eduard David belépett Miksa herceg kormányába.

1918. október 4-én a kormány a legfelső hadvezetés kezdeményezésére fegyverszünet közvetítését kérte Woodrow Wilson amerikai elnöktől, aki kinyilvánította, hogy csak a nép bizalmát bíró, demokratikus kormánnyal kész tárgyalni. A Reichstag október 22-én ült össze, s elhatározta az alkotmányreformot, ami lényegileg a császár hatalmának alkotmányos korlátozására irányult: „a hadüzenet és a békekötés többé már nem a császár és a Szövetségi Gyűlés kizárólagos joga volt, hanem a Reichstag jóváhagyása is kellett hozzá; kormánytagok Reichstag-képviselők lehettek; a birodalmi kancellár és az államtitkárok kinevezését a Reichstag bizalmához kötötte; a császár valamennyi politikai tettéért a birodalmi kancellár felelt; a tisztekre és a tábornokokra vonatkozó döntésekhez kancellári hozzájárulásra volt szükség.”^[4] Az alkotmányjogilag parlamenti-demokratikus monarchia új államformája 1918. október 28-án lépett életbe, ám fennállása két hétig sem tartott.

A novemberi forradalom (Novemberrevolution)

A kieli matrózfelkelés

Wilson tárgyalást elutasító jegyzéke a tábornoki kar ellenállását váltotta ki, akik a teljes mozgósítás és a harc végsőkig való folytatása mellett álltak ki. Erich Ludendorff gyávasággal vádolta a kormányt, melyre válaszul Max von Baden leváltatta, s helyébe Wilhelm Groener tábornokot neveztette ki a császárral. Reinhard Scheer tengernagy, a hadiflotta parancsnoka, önkényesen, a kormány tudomása nélkül október 27-én kifutási és támadási parancsot adott a többszörös túlerőben lévő brit hajóhaddal szemben, és fel akarta újítani a már 1917-ben beszüntetett korlátlan tengeralattjáró-háborút. Előbb az SMS Thüringen, majd az SMS Helgoland nevű hajókon a fűtők, később a teljes legénység megtagadta a parancsot, s kitűzték a forradalmi ellenállást jelképező vörös zászlókat.^[5] A parancsnokság 47 lázadó matrózt letartóztatott és katonai fogdába záratott. Erre az ellenállás kiszélesedett, sztrájkba lépett a kieli kikötő munkássága is. November 4-én Karl Artelt hajófűtő elnökletével megalakult az első forradalmi katonatanács. Az esemény mint a kieli matrózfelkelés(wd) (Kieler Matrosenaufstand) vonult be a történelembe. A párhuzamosan létrejövő munkástanács tagsága főleg többségi és független szociáldemokratákból állt. November 4-ére kiszabadították fogvatartott társaikat, elfoglalták az egész várost és 5-én egy 14 pontból álló követeléslistát adtak ki. A következő napokban az észak-németországi kikötővárosokban sorra munkás- és katonatanácsok alakultak, amelyek átvették a tényleges tartományi és helyi hatalmat. A tömegek a háború befejezését, s az egyre népszerűtlenebb császár lemondását, köztársaságot követeltek.^[6][7] A kormány megijedt az események váratlan alakulásától, s a történések lecsillapítására és ellenőrzésére Kielbe küldte Gustav Noskét, az SPD katonai szakértőjét, Hausmann minisztert és szárnysegédjét, Wilhelm Canarist, a katonai hírszerzés későbbi vezetőjét. Noskénak sikerült is a helyi katonatanácsban kezébe vennie az irányítást, de a forradalom továbbterjedését már nem tudta megakadályozni.

Az egész országban futótűzként terjedő forradalom hírére Hindenburg azzal bízta meg Groener tábornokot, hogy tárgyaljon Berlinben az SPD vezetőivel, melyre november 6-án került sor. Ezen a szociáldemokraták a rend helyreállításának programját képviselték, ugyanakkor felvetették a monarchia megmentése érdekében a császár azonnali lemondását. Groener a tárgyalások eredményeként azt javasolta Hindenburgnak, hogy a csapatok megbízhatatlansága miatt a forradalom fegyveres leverése helyett lépjen szövetségre az SPD-vel, aki ezt nehezen, de elfogadta.^[8]

A berlini forradalom vezetése a munkások képviselőiből álló bizalmitestület, az Obleute kezében volt, mely néhány napon belül általános felkelésre való felhívást szándékozott kiadni. Erre az SPD november 7-én ultimátumot intézett a kormányhoz: a császár azonnali lemondásának, a korlátlan gyülekezési és szervezkedési szabadságnak, a hadsereg és a rendőrség be nem avatkozásának, a porosz kormány SPD számára további pozíciókat biztosító átalakításának követelésével, ellenkező esetben az SPD kormányból történő kivonulását helyezték kilátásba. Ezzel egyidejűleg Münchenben a százezres tömeg lemondásra kényszerítette III. Lajos bajor királyt, a Wittelsbach-dinasztia utolsó uralkodó tagját. A hatalmat a munkástanács vette át, melyben egyenlő arányban vettek részt a többségi és a független szociáldemokraták (Unabhängige Sozialdemokratische Partei Deutschlands – USPD), s élén a független Kurt Eisner állt. November 8-án kikiáltották a köztársaságot, az ideiglenes bajor kormány miniszterelnöke szintén Kurt Eisner lett. A többi kisállamban hasonló forradalmi események zajlottak le.^[9]

A hatalomátadás és a (két) köztársaság kikiáltása

November 8-án, miután kiderült, hogy a császár ragaszkodik trónjához, az SPD képviselői hatékony taktikai lépéssel elhagyták a kormányt, fenntartva azt a látszatot, hogy a forradalmi tömegekkel tartanak, így az események élére tudtak állni. November 9-én reggel az SPD lapja, a Vorwärts „Általános sztrájk!” főcímmel jelent meg. Berlinben általános sztrájkkal egybekötött hatalmas tüntetés kezdődött. A tömegek a monarchia megdöntését, a császár lemondását, tanácshatalmat követeltek, elfoglalták a császári palotákat, a város stratégiailag fontos pontjait, a rendőrkapitányságokat, a pályaudvarokat, a Reichstagot és más fontos középületeket. Ennek hatására II. Vilmos császár a belgiumi Spában lévő főhadiszállásra távozott, de lemondásra még mindig nem volt hajlandó, így Max von Baden miniszterelnök a forradalmi légkör nyomásának engedve önállóan jelentette be a császár leköszönését és a trónörökös lemondását a trónról. A kancellári nyilatkozat után hamarosan Németország Többségi Szociáldemokrata Pártja (MSPD) küldöttsége (Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Braun, és az üzemek két képviselője) jelent meg Miksa kancellárnál. „Nevükben Ebert kijelentette, hogy a vérontás elkerülése érdekében a kormányhatalmat a nép teljes bizalmát élvezők kezébe kell adni, s ebben pártjának is részesednie kell. Igennel felelt a kancellár azon kérdésére, hajlandó-e a birodalmi kancellári tisztséget átvenni. Ezután Scheidemann attól tartva, hogy kicsúsznak ellenőrzésük alól az események, »megelőzve« a függetleneket és a spartakistákat, 14 óra körül a Reichstag egyik ablakából rögtönzött beszédében kikiáltotta a köztársaságot.”^[10] Időközben megnyíltak a börtönök is, s szabadon engedték a politikai foglyokat, köztük a spartakisták egyik vezetőjét, Leo Jogichest.

Délután 4 óra körül a tengerészgyalogosok által elfoglalt császári palota erkélyéről a független szociáldemokrata párt balszárnyához tartozó Karl Liebknecht kikiáltotta a német szocialista köztársaságot, s meghirdette a „Minden hatalmat a munkás- és katonatanácsoknak!” jelszót.^[11]

A Népmegbízottak Tanácsának megalakulása

Este a Birodalmi Gyűlés épületében tárgyalásra ültek össze az SPD, az USPD és a Spartakus-csoport képviselői, hogy közös koalíciós kormányról állapodjanak meg. A kezdeti teljes elzárkózás után a spartakisták nevében Liebknecht és Wilhelm Pieck hat feltételhez kötötte a részvételt:

„1. Németország szocialista köztársasággá alakul.
2. A teljes törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom a nép választott képviselőinek (forradalmi bizalmi embereinek) és a katonák képviselőinek kezébe kerül.
3. A kormányból kizárják a polgári pártok képviselőit.
4. A függetlenek és a Spartakus-csoport tagjai csak három napig vesznek részt a kormányban, hogy lehetővé tegyék a fegyverszünet megkötését.
5. A szakminiszterek csak technikai segéderőkként működnek közre.
6. A kormányt alkotó két párt (SPD éd USPD) teljes egyenjogúságot élvez.”^[12]

Az SPD képviselői ragaszkodtak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megválasztásához, a hatalom kérdésében pedig homályos válaszokkal ködösítettek. A Spartakus-csoport így kikerült a formálódó átmeneti kormányból. Az USPD is két részre oszlott. A Hugo Haase pártelnök és Georg Ledebour vezette baloldal kompromittálónak tartotta az SPD-vel való közös kormányzást, míg a Heinrich Ströbel, Rudolf Hilferding, Rudolf Breitscheid, Emil Barth, Wilhelm Dittmann vezette jobboldal politikai hibának nyilvánította a kormányzás teljes átengedését az SPD-nek. Végül kompromisszum született. Létrejött a hatfős Népmegbízottak Tanácsa (Rat der Volksbeauftragten), melyben paritásos alapon a többségi szociáldemokratákat Friedrich Ebert, Philipp Scheidemann, Otto Landsberg, a független szociáldemokratákat pedig Hugo Haase, Wilhelm Dittmann és Emil Barth képviselte. A Tanács két elnöki funkcióját Ebert és Haase töltötte be.^[13] Kinyilvánították, hogy: „A politikai hatalmat a munkás- és katonatanácsok gyakorolják, ők ellenőrzik a kormány tevékenységét; tagjaikat a legrövidebb időn belül összehívják Berlinbe, országos tanácskozásra.” Az Alkotmányozó Nemzetgyűlési választások kiírását pedig függővé tették a forradalom konszolidációjától.^[14]

Amikor II. Vilmos császár szembesült azzal, hogy már személyi biztonságát sem tudják garantálni, Spában átadta a főparancsnokságot Hindenburgnak és Groenernek, és az éj leple alatt Hollandiába menekült.

Az Ebert–Groener-paktum

A forradalmi munkás- és katonatanácsokban három politikai irányzat vetélkedett egymással: a többségi, a független szociáldemokraták és a Spartakus-csoport hívei. A többségi SPD demokratikus-parlamentáris jogállam létrehozását tűzte ki célul, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása útján, míg az USPD és a belőle szervezetileg november 11-én kivált, kommunista Spartakus-szövetség (Spartakusbund) az orosz példához hasonló tanácsrendszer bevezetését akarta. A spartakisták még 9-én este elfoglalták az egyik reakciós újság épületét, s kiadták a Die Rote Fahne (A Vörös Zászló) című lapjukat, melynek 10-én megjelenő vezércikkében célul tűzték ki a minden hatalmat a munkás és katonatanácsok kezében összpontosító, egységes szocialista köztársaság létrehozását.^[15] Ebert gyakorlatilag tehetetlen volt a forradalmi szellemű tengerészegységekre támaszkodó spartakistákkal szemben, mivel nem rendelkezett megbízható fegyveres erővel. Ezért a császári tábornokokkal való szövetség felé orientálódott, akik viszont következetes ellenforradalmi beállítottságúak voltak. Groener tábornok, Hindenburg munkatársa emlékirataiban így örökítette meg a katonai ügyekért felelős kormánytag, Friedrich Ebert és a hadsereg-főparancsnokság, az OHL vezetőinek megegyezését: „November 10-én este telefonon felhívtam a kancellári palotában Ebertet, akivel közöltem: a hadsereg kész a kormány mögé állni, de ennek fejében Hindenburg és a tisztikar elvárja, hogy a kormány támogatást nyújtson a hadsereg rendjének és fegyelmének fenntartásához. A tisztikar követeli a kormánytól a bolsevizmus leküzdését, és ennek érdekében bármikor kész a bevetésre. Ebert elfogadta szerződési ajánlatomat. Ettől kezdve a kancellári hivatal és a hadvezetőség között működő titkos vonalon minden este megállapodtunk a szükséges rendszabályokban.”^[16][17]

A Munkás- és Katonatanácsok Végrehajtó Tanácsának (Vollzugsrat) megválasztása

November 10-én mintegy 3000 tanácsképviselő gyűlt össze a berlini Busch-cirkusz épületében, hogy megválassza a Munkás- és Katonatanácsok Végrehajtó Tanácsát (Vollzugsrat des Arbeiter- und Soldatenrats Groß-Berlin), mely az ideiglenes kormány feletti ellenőrzést gyakorolta. A jelenlévők többsége leszavazta Emil Barth és Karl Liebknecht azon javaslatát, hogy a Végrehajtó Tanács tagjait kizárólag a proletárforradalmat képviselő USPD-jelöltek közül válasszák. A küldöttek többsége Ebertet támogatta, aki az egység, a rend és fegyelem helyreállításának és a testvérháború beszüntetésének demagóg jelszavaival lépett fel. A Végrehajtó Tanács 28 tagjából a 14 tagú katonatanács SPD hívekből állt, míg a másik 14 mandátum egyenlően oszlott meg az SPD és az USPD között. A Spartakus-csoport visszautasította a felajánlott helyet, amivel önként lemondott a kormány ellenőrzéséről. „A gyűlés résztvevői nagy többséggel bizalmat szavaztak a Népmegbízottak Tanácsának, ami gyakorlatilag annak »alkotmányos« beiktatását jelentette. A kép teljessége kedvéért megemlítjük, az SPD, hogy a katonatanácsokban biztos többsége legyen, számos megbízható káderét, akik korábban katonák voltak, újra egyenruhába öltöztette, és csak ezzel a megtévesztő manőverrel érte el Berlinben a többséget.”^[18]

A compiègne-i fegyverszünet

Bővebben: Compiègne-i fegyverszünet (1918)

November 11-én Matthias Erzberger aláírta a compiègne-i fegyverszüneti egyezményt, mely szerint Németország köteles volt kivonulni az elfoglalt francia, belga, luxemburgi területekről, s csapatait kivonni a szövetséges országokból (Ausztria-Magyarország, Bulgária, Törökország).

A Népmegbízottak Tanácsának felhívása a német néphez

A Népmegbízottak Tanácsa november 12-én felhívást adott ki A német néphez! címmel. E felhívás már első mondatában leszögezte: „A forradalom szülte kormány, amelynek politikai vezetősége tisztán szocialista, a szocialista program megvalósításának feladatát tűzi maga elé.” Kihirdette az ostromállapot megszűnését, a szabad egyesülési és gyülekezési jogot, a cenzúra eltörlését, a szabad véleménynyilvánítást, a szabad vallásgyakorlást, a politikai bűncselekmények amnesztiáját, a háború okán felfüggesztett munkásvédelmi határozatok ismételt hatályba léptetését. Ezen túl további szociálpolitikai rendelkezéseket, 8 órás munkaidőt, munkanélküli ellátást, betegbiztosítás kiterjesztését, a lakáshiány megszüntetését, szabályozott népélelmezést, továbbá a tulajdon, a személyiség szabadságának és biztonságának védelmét ígérte. Bejelentette az arányos választási rendszerre épülő titkos, közvetlen, általános választójogot, amely minden 20. évét betöltött férfi és női állampolgárt megilletett. Ezen választójogot a tervezett alkotmányozó nemzetgyűlési választásokra is érvényesnek tekintette.^[19]

A Népmegbízottak Tanácsának ezen felhívása valójában a már kivívott polgári demokratikus szabadságjogokat garantálta, ugyanakkor a tetszetős szocialista frázisok ellenére ez az átmeneti kormány egy sor rendeletet és törvényt alkotott, mely korlátozta a munkástanácsok hatáskörét, megtartotta a régi államapparátust, a hadseregben pedig a tisztikar jogait, távlati törekvése pedig arra irányult, hogy végérvényesen megfossza hatalmától a tanácsrendszert és mielőbb visszaállítsa a polgári demokratikus parlamentáris uralmat.^[20]

A Stinnes–Legien egyezmény

A társadalmi mozgalmak leszerelését szolgálta az a november 15-én született szociális egyezmény is, mely Carl Legien szakszervezeti vezető és Hugo Stinnes, a nagyipar képviselője között jött létre. Az egyezmény elismerte a szakszervezeteket, mint a munkásság szakmai képviseletét, a katonai szolgálatból visszatérők jogosultságát háború előtti munkahelyükre, a kollektív szerződés elvét, rögzítette a 8 órás munkanapot, s egy Központi Bizottság (döntőbíróság) elé utalta a munkások és tőkések közti konfliktusokat, leginkább a jövő bérharcainak korlátozására.^[21] A Stinnes–Legien egyezményt a Népmegbízottak Tanácsa rögtön elismerte, mivel az a társadalmi béke elérését szolgálta.

A szocializálási bizottság

A szocializálás egyre jobban terjedő gondolatának szakértői támogatására, illetve – ellenzői részéről – annak leszerelésére november 18-án Karl Kautsky vezetésével felállították az ún. szocializálási bizottságot (Sozialisierungskommission). Tagjai voltak: Rudolf Hilferding, Heinrich Cunow, Joseph Schumpeter, Emil Lederer, Carl Ballod, Robert Wilbrandt, Ernst Francke, Theodor Vogelstein, a szakszervezeteket Otto Hue, míg az iparosokat Walther Rathenau képviselte. A bizottság december 11-én kiadott programja előre bocsátja, hogy „…a termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele csak hosszan tartó átszervezés eredménye lehet. Első feltétel, hogy a termelés újra felélénküljön. Németország helyzete parancsolóan megköveteli, hogy elsősorban az exportra termelő ipar és a külkereskedelem kezdje meg újra a tevékenységét.”^[22] A program a továbbiakban felsorolja azokat a gazdaságterületeket, ahol nem javasolja a szocializálást, míg végül kijelenti, ez ott valósítható meg, ahol monopolista tulajdonviszonyok uralkodnak, amire elsőrendű példaként a szén- és vasipart hozta fel. A dokumentum alapján szembetűnő a bizottság óvatossága, de még ezek az igen korlátozott célok sem valósulhattak meg. Az SPD részéről ugyanis nem volt határozott politikai szándék az üzemek állami tulajdonba vételére, így a bizottság hónapokon át ülésezett bármiféle gyakorlati eredmény nélkül, s ezért 1919 áprilisában feloszlott.^[23]

Még két hét sem telt el a forradalom kezdetétől, s minden fontosabb régi polgári párt nemzeti és demokratikus jelzőkkel ellátva, új néven reinkarnálódott, a régi politikai irányvonal alapvetően változatlan továbbvitelével.^[24] A munkás- és katonatanácsokban sajátos helyzet alakult ki, egyre inkább SPD befolyás alá kerültek, – ez főleg a katonatanácsokban volt megfigyelhető, – melyek a forradalom továbbfejlődése helyett a kialakuló polgári demokrácia stabilizálásának eszközeivé váltak. Hindenburg november 18-i rendelkezésének egyik leglényegesebb mondata magyarázattal szolgál a látszólag spontán tendenciára: „A katonatanácsok megalakítása és mozgalma elterjedt az egész haderőben, ellenállással tevékenységük nem akadályozható meg. Éppen ezért az lenne szükséges, hogy a mozgalom a tisztek kezébe összpontosuljon.”^[25]

Katonai erőviszonyok Berlinben

A Hindenburg parancsnoksága alatt álló hadsereg az ellenforradalmi tisztikar vezetésével erőszakot alkalmazott a munkás- és katonatanácsok ellen. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy a tanácshatalom csak önálló fegyveres erő birtokában életképes. A Spartakus-szövetség Hindenburg elmozdítását követelte, ezt azonban a Népmegbízottak Tanácsa a rendre és szervezettségre való hivatkozással elhárította.

Berlinben viszont a Spartakus-szövetség és a forradalmi bizalmiak testülete (Revolutionäre Obleute) jelentős fegyveres erővel bírt. A 3200 fős Népi Tengerész Hadosztály (Volksmarinedivision), élükön Heinrich Dorrenbach volt hadnaggyal, akit 1917-ben lefokoztak és börtönbe zártak forradalmi tevékenység vádjával, a Berlin közepén elhelyezkedő császári palota (Schloss) és császári lovarda (Marstall) épületegyütteseiben rendezkedett be. Ezt kiegészítette a forradalmi baloldal által megszervezett Vörös Katonaszövetség (Roter Soldatenbund – RSB) 12 000 fős alakulata, így a város belső kerületei a forradalmárok katonai ellenőrzése alatt álltak.

A Népmegbízottak Tanácsa és a hadvezetés számára ez a helyzet rendkívül irritáló volt, ezért az első adandó alkalommal igyekeztek megváltoztatni a kialakult status quót. A Berlin mellett állomásozó alakulat, Kurt von Schleicher vezérkari őrnagy terveinek megfelelően, december 5–6-án puccsszerűen megkísérelte letartóztatni a munkástanács végrehajtó bizottságának tagjait. Akciójuk közben tüzet nyitottak a frontkatonák demonstrációjára, amely 14 áldozatot követelt. A berliniek több tízezres tüntetés során szabadították ki foglyul ejtett tanácsvezetőiket. A spartakisták és az USPD balszárny vezetői Ebert felelősségét is firtatták, és a független szociáldemokraták kilépését követelték a kormányból, amit azonban a pártvezetés megtagadott. Néhány nap múlva, december 10-én a hadsereg gárdahadosztályának egységeit a berlini laktanyákba irányították, ami a katonai erőviszonyok jelentős megváltozását eredményezte. A fegyveres összecsapás lehetősége és valószínűsége napról napra nőtt.^[26]

A birodalmi tanácskongresszus

A forradalmi erők első komoly veresége a december 16. és 21. között megtartott első birodalmi tanácskongresszuson (Reichsrätekongress) történt, ahol a mandátumok többségét jobboldali és független szociáldemokraták kapták meg. A 490 küldöttből mindössze 10 spartakista volt, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg be sem jutott a kongresszusra. A kongresszus megnyitásának napján a Spartakus-szövetség vezetésével hatalmas tömegek követelték az Ebert-kormány lemondását, és a hatalom átadását a munkás- és katonatanácsok kezébe. A küldöttek azonban továbbra is támogatásukról biztosították az Ebert-kormányt. December 18-án határozatot hoztak arról, hogy: „1. A legfőbb katonai hatalmat a hadseregben és a haditengerészetben egyaránt a népmegbízottak gyakorolják a végrehajtó tanács ellenőrzése alatt.”^[27] Ezzel a Népmegbízottak Tanácsa formálisan is megszerezte a katonai főhatalmat. December 19-én pedig arról határoztak, hogy: „1. Németország munkás- és katonatanácsának birodalmi kongresszusa, amely a teljes politikai hatalmat megtestesíti, a nemzetgyűlés további rendelkezéséig átruházza a törvényhozó és végrehajtó hatalmat a Népmegbízottak Tanácsára.”^[28] – amivel Ebert kormánya rendkívüli hatalomkoncentrációt valósított meg. Továbbá a kongresszus határozatot hozott az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról, melynek dátumát 1919. január 19-re tűzte ki.^[29]

Karácsonyi harcok (Weihnachtskämpfe)

A tanácskongresszus tulajdonképpen saját hatalma felszámolása mellett döntött. Ez mintegy jeladás volt az ellenforradalmi körök számára. Otto Wels, Berlin SPD-s városparancsnoka elérkezettnek látta az időt, hogy mondvacsinált ürüggyel eltávolítsa a város központjából a forradalmi fegyveres erőket. A tengerészek zsoldjának kifizetését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy hagyják el stratégiai jelentőségű állomáshelyüket. A matrózok leleplezték az ellenséges manővert, s foglyul ejtették Welst és Ebertet, utóbbinak viszont sikerült telefonon felhívnia a porosz hadügyminisztert. Így 2000 jól felfegyverzett katona kerítette be a két palotát, ahová a tengerészek Dorrenbach parancsnoksága alatt bevették magukat. December 24-én reggel megindult az ostrom, amely halálos áldozatokkal is járt. A katonák jobb fegyverzete, előnyösebb helyzete győzelmet ígért a támadóknak, ám a Spartakus-szövetség és a forradalmi bizalmiak felhívására a munkásnegyedekből tízezres nagyságrendű tüntető tömegek jelentek meg az ostromgyűrű mögött. Emil Eichhorn, a forradalmi szellemű berlini rendőrparancsnok is felvonultatta a baloldali Népőrség tagjait. Az így létrejött zűrzavaros helyzetben csődöt mondott a katonák harci morálja, és Lequis tábornok rákényszerült, hogy visszavonja a csapatokat.

A történtek mindkét szemben álló fél részére további következményekkel jártak. A katonai vezetés belátta, hogy hasonló helyzetekben tiszti és tiszthelyettesi különítményeket kell alkalmazniuk, mert a sorkatonaság ilyen célokra nem bevethető. Ettől fogva Lüttwitz tábornok, Seeckt tábornok, Ehrhardt korvettkapitány, Maercker tábornok, Pabst és Rossbach százados könyörtelen brutalitást képviselő Freikorps egységei avatkoztak be a forradalom letörésére. Az ellenforradalom SPD részéről történő egyre nyíltabb támogatása pedig most már félreérthetetlenül világossá vált az ingadozó USPD tagjai számára is, ezért vezetőik, Hugo Haase, Emil Barth, Wilhelm Dittmann tiltakozásként december 27-én kiléptek a Népmegbízottak Tanácsából. Helyükre Gustav Noske és Rudolf Wissel került, a kormányt ezzel az SPD kizárólagos irányítása alá vonta.^[30]

Németország Kommunista Pártjának megalakulása

A kialakult helyzetben egyre sürgetőbben vetődött fel az önálló kommunista párt létrehozásának szükségessége, melyet a brémai radikális baloldaliak (Bremer Linksradikalen) már egy ideje szorgalmaztak. Ezért november 23-án Johann Knief vezetésével megalakult a Németországi Nemzetközi Kommunisták (Internationalen Kommunisten Deutschlands – IKD) szervezete, melyet Németország első kommunista pártjaként tart számon a történetírás. December közepén Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg és Leo Jogiches még tett egy utolsó próbálkozást, hogy az USPD balszárnyával megtartsa a szervezeti egységet, ám a proletariátus diktatúrájának kérdésében mutatkozó elvi jellegű különbségek ezt megakadályozták. A pártalapító kongresszus 1918. december 29-én a porosz tartományi gyűlés (Landtag) épületében nyílt meg a Spartakus-szövetség konferenciájával, melyhez másnap a többi kommunista szervezet is csatlakozott. December 30-án többek között Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Hermann Duncker, Käte Duncker, Hugo Eberlein, Leo Jogiches, Paul Lange, Paul Levi, Ernst Meyer, Wilhelm Pieck, August Thalheimer, Otto Rühle, Johann Knief és Paul Frölich részvételével formálisan is létrejött Németország Kommunista Pártja (Kommunistische Partei Deutschlands – KPD). A kongresszuson elfogadott programjuk a proletárforradalom kivívását, egységes szocialista köztársaság létrehozását és a nagyipar államosítását tűzte ki célul. A nemzetgyűlési választások bojkottjára való felhívásukat, – melyet Liebknecht és Luxemburg határozottan ellenzett, – 62:23 arányban megszavazták. A kongresszusra rányomta bélyegét az ultrabaloldali többség álláspontja más témákban is. A reformista szakszervezetekben végzett munka elutasítása, illetve a földreform kérdésének figyelmen kívül hagyása meggyengítette a párt potenciális tömegbefolyását.^{[31][32][33][34]}

A Spartakus-felkelés (Spartakusaufstand)

Bővebben: Spartakus-felkelés

A hatalmi polarizálódást jelzi, hogy az időközben a Népmegbízottak Tanácsába rendteremtési feladatokkal bekerült Gustav Noske a tömegterrort a legtermészetesebb módon alkalmazta. December végére von Lüttwitz tábornok parancsnoksága alatt mintegy tízezer fős szabadcsapatokból álló, ún. Freikorps egység várt bevetésre Berlin környékén. 1919. január 4-én a kormány nyilvánvalóan provokatív céllal lemondásra szólította fel Emil Eichhornt, Berlin független szociáldemokrata rendőrfőkapitányát. Erre válaszként másnap százezres munkásgyűlés követelte a döntés visszavonását. A zaklatott tömeg elfoglalta a berlini sajtónegyedet, ahol számos kiadóvállalat és távirati iroda működött. Az akció vezetői másnapra általános sztrájkot hirdettek, és optimista módon úgy látták, hogy ez meg fogja hozni az Ebert kormány bukását és a forradalom győzelmét. Rosa Luxemburg felismerte, hogy nincs meg a megfelelő tömegtámogatás a hatalom átvételére, ennek ellenére a KPD-ből Liebknecht és Wilhelm Pieck belépett az akciót irányító bizottságba, melynek többek között Georg Ledebour és Paul Scholze is tagja lett. Január 6-án általános sztrájk bontakozott ki Berlinben. 250 000 ember tüntetett a városközpontban, ahol mintegy 3000 fegyvert is szétosztottak. Az akció vezetői sorra járták a laktanyákat, s igyekeztek a katonákat a forradalom mellé állítani, de sikertelenül. Wilhelm Pieck kiadott egy elsietett közleményt a kormány lemondásáról, amely bár elbizonytalanodott, de nem mondott le.

Walther Reinhardt új porosz hadügyminiszter Waldemar Pabst és Friedrich von Stephani különítményvezetőkkel együtt katonai segítséget ajánlott a kormánynak, melynek véres következményei megjósolhatók voltak. A politikai felelősségét Noske cinikus mondásával vállalta magára: „Valakinek vállalnia kell a véreb szerepét.” Ernst von Borsig, Carl Freiherrn von Siemens, Hugo Stinnes, Alfred Vögler nagytőkések néhány héttel korábban létrehozták az Antibolsevista Ligát (Antibolschewistische Liga), mely milliós összegekkel támogatta az ellenforradalmi harcot. Január 10-én az ágyúkkal, páncélozott járművekkel és gépfegyverekkel felszerelt Freikorps-egységek visszavették az elfoglalt városnegyedet, s kíméletlen fehérterrort valósítottak meg, melynek 156 forradalmár esett áldozatául. Január 15-én árulás következtében megtalálták és különös kegyetlenséggel megölték Rosa Luxemburgot és Karl Liebknechtet. A felkelés átterjedt a többi tartományra is. Brémában január 10-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, mely február 4-ig tudta tartani magát. Összecsapások voltak Münchenben, Düsseldorfban, Braunschweigben és más városokban. Az elkövetkező hetek megtorlásaiban Noske becslése szerint 1200 ember vált a különítményesek áldozatává.^[35][36][37]

A weimari köztársaság megteremtése

Bővebben: Weimari alkotmány

A nemzetgyűlési választásokat január 19-én kiélezett politikai légkörben tartották meg. A polgári pártok együttesen abszolút többséget szereztek. A nemzetgyűlés 1919. február 6-án Weimarban ült össze, mivel el akarta kerülni, hogy a baloldali politikai erők nyomást gyakoroljanak rá. Innen ered a weimari alkotmány és a weimari köztársaság elnevezése. Az SPD és az USPD együttesen a képviselői helyek 44,2%-ával bírt, s a demokratikus államforma hívének is csupán a nemzetgyűlés tagjainak 60%-a számított.^[38] Mindez megfelelt annak, hogy ún. erős elnöki hatalmi pozíciót, egyfajta „pótcsászárságot” hoztak létre. Egy hét múlva Ebertet megválasztották köztársasági elnöknek, míg a miniszterelnöki pozíciót Scheidemann kapta. A választási eredmények miatt nem alakulhatott tiszta szociáldemokrata kormány, így a Centrum és a Német Demokrata Párt is helyet kapott benne. Az alkotmányt több hónapos vita után 1919. július 31-én fogadták el. Szövegét Hugo Preuß államjogász szerkesztette, Ebert birodalmi elnök pedig augusztus 11-én írta alá. A német államjogi hagyományokon kívül belga, francia, angol és amerikai alkotmányelemeket használt fel, sokszor eklektikus módon keverve, de hiányosságai ellenére az akkori Európa egyik legdemokratikusabb alkotmányának számított.^[39]

Az alkotmány kiindulópontja a népszuverenitás elve volt, mely kimondta, hogy az államhatalom a népé. A szövetségi parlament (Reichstag) képviselőit általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással négy évre választották. A népszavazással, közvetlenül választott birodalmi elnök 7 éves mandátumot, de korlátlan újraválaszthatóságot kapott. Az elnök volt a végrehajtó és katonai hatalom vezetője, széles jogköre lehetőséget adott számára a parlament feloszlatásához, – Franz von Papen kancellár ezt 1932-ben megtette, – s a 48. cikkely alapján szükségrendeletek kiadásához.^[40] A referendum – Volksentscheid, magyarul népszavazás – intézményének, azaz annak egy sajátos formájának a bevezetése fokozta a rendszer instabilitását.^[41]

Az alkotmány biztosította a polgári szabadságjogokat: a szabad véleménynyilvánítást, a törvény előtti egyenlőséget, a nők egyenjogúságát, kimondta a munkához való jogot, a nyolc osztályos általános iskolai oktatást, s egyúttal garantálta a magántulajdon sérthetetlenségét.

A weimari köztársaság szövetségi államként alakult meg. A szeparatista törekvésekkel szemben a birodalom egységét hangsúlyozta. A tartományok saját parlamenttel (Landtag) és kormánnyal rendelkeztek, amelynek küldötteiből Birodalmi Tanácsot (Reichsrat) alakítottak.^[42][43][44]

A Bajor Tanácsköztársaság

Bővebben: Bajor Tanácsköztársaság

Február végén általános sztrájk söpört végig a Ruhr-vidéken és Halle-Merseburg porosz tartományban, március elején Berlinben, Felső-Sziléziában, március végén és áprilisban Württembergben történtek munkabeszüntetések. Bajorországban a monarchia bukása után a független szociáldemokrata Kurt Eisner került kormányra, aki népszerűségét következetes baloldaliságának köszönhette. Az általános választójog alapján szervezett, január 12-i Landtag választásokon a polgári pártok többséget szereztek, s egyre növekvő nyomást gyakoroltak rá, hogy lemondassák. Február 21-én Eisnert, aki lemondásának benyújtási szándékával úton volt a Landtagba, egy szélsőjobboldali tiszt agyonlőtte. Temetésén, mely politikai demonstrációvá változott, hozzávetőleg százezer ember vett részt, s ezután eluralkodott a politikai zűrzavar, hetekig nem volt stabil kormányképes erő.

Március 2-án az USPD Berlinben ülésező kongresszusa az SPD általános sztrájkot elítélő előző napi határozatával szemben a politikai tömegsztrájkot a leghatásosabb tiltakozóeszköznek nyilvánította. Másnap a nagy-berlini munkás- és katonatanács elhatározta az általános sztrájkot. Követelte a különítmények kivonását, Liebknecht és Luxemburg gyilkosainak megbüntetését, a tanácsok jogainak kiterjesztését, a politikai és gazdasági kapcsolatok felvételét Szovjet-Oroszországgal. A sztrájk gyorsan elterjedt, majd fegyveres összecsapásba torkollt a Lüttwitz-féle különítményesekkel. A sztrájkbizottság SPD-s tagjai megrettenve a harcok kiterjedésétől, március 8-án a munkabeszüntetés befejezése mellett döntöttek. A Frankfurter Allee környékén azonban a felkelők nem tették le a fegyvert, itt elkeseredett harcok alakultak ki. A Noske hadügyminisztertől szabad kezet kapott különítményesek elfogták és megölték Leo Jogichest, a KPD akkori vezetőjét és Heinrich Dorrenbachot, a forradalmi matrózok parancsnokát. A vörös tengerészek egy részét, 29 embert egy udvaron összetereltek, és gépfegyverrel kivégezték őket. A tömeggyilkosságok felelőseit később felmentették vagy enyhe ítéletekkel megúszták. A márciusi forradalmi hullám a hónap végén Dortmundban, Essenben, Stuttgartban, Magdeburgban, Brémában, Stettinben, Felső-Sziléziában kirobbant sztrájkok formájában folytatódott.^[45]

A bajor tartományi kormány élére március 17-én Johannes Hoffmann (SPD) került. A Magyarországi Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltásának és az osztrák munkásosztály forradalmi akciói hírének kétségtelenül szerepe volt abban, hogy 1919. április 7-én a schwabingi irodalmárok, Ernst Toller (USPD) drámaíró, Erich Mühsam író, Gustav Landauer anarchista filozófus, illetve Silvio Gesell anarchista közgazdász részvételével Münchenben kikiáltották a Bajor Tanácsköztársaságot (Räterepublik Baiern). Eugen Leviné, a KPD berlini képviselője úgy ítélte meg, hogy ennek a hatalomátvételi kísérletnek nincs jelentős tömegbázisa, annak hiányában a KPD kezdetben puccsnak nyilvánította, s nem támogatta. A bambergi kormány április 13-án, virágvasárnapon már ellenforradalmi puccsot (Palmsonntagsputsch) kísérelt meg, melyet sikerült megakadályozni. A puccsra baloldali válaszul az Eugen Leviné vezette kommunisták is beléptek a forradalmi Akcióbizottságba, s megalakult a Kommunista Tanácsköztársaság. Rudolf Egelhofer közreműködésével néhány nap leforgása alatt felfegyvereztek több ezer munkást, és megteremtették a mintegy 15 000 fős vörös hadsereget. Bevezették a termelés munkásellenőrzését, államosították a bankokat, megszervezték az élelmiszerek elosztását, betiltották a polgári sajtót, elrendelték a nagy lakások megosztását, felállították a forradalmi törvényszéket és kinyilvánították szolidaritásukat Szovjet-Oroszországgal és a Magyarországi Tanácsköztársasággal. Ebert és a Scheidemann vezette kormány attól tartott, hogy a tanácshatalom továbbterjedése bukásukat okozhatja, ezért Gustav Noske birodalmi védelmi miniszter az egész országból gyors ütemben katonai erőket vont össze, mely a bajor szabadcsapatokkal együttműködve, 35 000 fős túlerejével május 1-jén megtámadta Münchent. A harcokban május 3-áig elesett legalább 600 ember, további 150-et kivégeztek. Gustav Landauert és Rudolf Egelhofert a különítményesek agyonverték. Halálra ítélték és kivégezték Levinét is.^[46][47][48]

A versailles-i békeszerződés

Bővebben: Versailles-i békeszerződés

Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződést Németországgal 1919. június 28-án írták alá, amely minden téren nagyon súlyos feltételeket tartalmazott. Németország elveszítette háború előtti összterületének 13%-át, 70 500 négyzetkilométert, melyen 6,4 millió fő, összlakosságának 10%-a élt, továbbá összes gyarmatát. Hadseregének létszámát 100 ezer, tisztikaráét 4 ezer, hadiflottájáét 15 ezer főben maximálták. Megtiltották nehézfegyverek, harci repülőgépek, tengeralattjárók, nagyobb hadihajók gyártását, a meglévőket át kellett adniuk a szövetségeseknek. A nyugati határnál épült erődöket le kellett rombolni.^[49] Jóvátételként 1921 májusától 226 milliárd aranymárka 42 év alatti törlesztését írták elő, kezdetben évi 2, majd 6 milliárdos részletekben. Továbbá át kellett adni az éves kivitel 12%-át. A jóvátételek megoszlása: Franciaország 52%, Nagy-Britannia 22%, Olaszország 10%, Belgium 8%, a többi szövetséges állam a maradék 8%-on osztozott. A Jóvátételi Bizottság 1921. április–májusban összeülő második londoni konferenciája 132 milliárd aranymárkára, illetve az éves kivitel 26%-ának megfizetésére módosította a jóvátétel összegét. Ez messze meghaladta Németország gazdasági teherbíró képességét.^[50]

A tőrdöfés-legenda (Dolchstoßlegende)

A tőrdöfés-legenda egy önámító történelmi hazugság, miszerint a német hadsereg nem az antant-szövetségesektől szenvedett vereséget, hanem a hátország baloldali, forradalmi erői döfték hátba. Tényszerűen, történetileg bizonyított, hogy ez teljesen hamis állítás. A legenda kezdettől fogva a háborús felelősséget elhárító császári katonai hadvezetéstől, illetve a császári rendszerre történelmi mintaképként tekintő szélsőjobboldali politikai csoportoktól eredt. Ennek egyik első példája, amikor Hindenburg 1919 novemberében a háborús bűnöket és a vereség okait vizsgáló parlamenti bizottság ülésén kijelentette: „1. Németország nem akart háborút, erre az ellentábor magatartása kényszerítette. 2. A hadsereget nem az ellenség verte meg, hanem a hátországiak döfték le a rend megbontásával, és főleg a háborús gazdasági erőfeszítések szabotálásával.”^[51]

A tőrdöfés legendája igen széles körben elterjedt, s a német nép történeti tudatát jobban befolyásolta, mint a tényekre alapozott történetírás. „Az osztályérdekek szerepe nyilvánvaló. A Dolchstoss-legenda a császári Németország politikai és katonai vezetését teljes mértékben felmentette a vereség felelőssége alól, s egyúttal azokra ruházta át a történelmi bűnbak szerepét, akik az összeomlás után veszélyeztették – vagy veszélyeztetni látszottak – az uralkodó osztályok érdekeit. Érthető, ha ezek a változatlanul jelentős társadalmi rétegek gazdasági, politikai és közvélemény-formáló befolyásuk minden eszközével szolgálták a Dolchstoss-hazugság terjesztését.”^[52]A fenti racionális okokon túl, a történelmi katasztrófák gyakran elindítói a mindennapi tudatot jellemző számtalan irracionális, a történelmi önvizsgálatot helyettesítő, valamilyen elhárító mechanizmuson alapuló tömeglélektani magyarázatnak. Ez az élethazugsággá növő mítosz tragikus következményeket okozott a német történelemben, mivel a nemzetiszocialista ideológia egyik sarokpontjává válva, milliókkal elhitette, hogy egy következő háború megnyerhető, ha a hátországot időben megtisztítják az „árulóktól”: kommunistáktól, zsidóktól, szociáldemokratáktól, liberálisoktól, demokratáktól.^[53]

A Kapp-puccs

Az 1919. június 28-i békekötés után, mely 1920. január 10-én lépett hatályba, a szociáldemokraták újabb engedményeket tettek a jobboldalnak, amikor 1920. január 13-án az üzemi tanácsok jogköréről folytatott vitában hozzájárultak ahhoz, hogy a tanácsok hatáskörét még jobban korlátozzák. A rendőrség a Reichstag elé vonuló tüntetők közé lőtt, aminek több tucat halálos áldozat, s száz fölötti sebesült lett a következménye. Wofgang Heine porosz belügyminiszter felelősségre vonása helyett Ebert elrendelte a rendkívüli állapotot, vagyis sztrájk- és tüntetési tilalmat. Az igazságszolgáltatás részrehajló magatartást tanúsított, a baloldalt üldözte, míg a jobboldallal szemben elnéző volt. A berlini tüntetések után állították bíróság elé Kurt Eisner gyilkosát, Anton Arco-Valleyt. Halálra ítélték, de az ítéletet hamarosan életfogytiglanra változtatták, majd 1924-ben amnesztiával szabadult, míg az Eugen Leviné elleni halálos ítéletet gyorsan végre is hajtották. A bíróság részrehajlását mutatja az 1920. januártól márciusig tartó, Matthias Erzberger pénzügyminiszter elleni lejárató kampány részét képező per is, melyet a szélsőjobboldali Karl Helfferich indított. Erzberger ártatlansága bebizonyosodott, de a hisztérikus hangulatkeltés, mely a tőrdöfés-legenda szellemében szabadon folyhatott a tárgyaláson, azt a látszatot keltette, mintha Erzbergert politikai felelősség terhelné. Ennek egyik következménye volt az Erzberger elleni súlyos sebesülést okozó, első merénylet, melyet az elkövető 18 havi börtönnel megúszott, míg a másik a pénzügyminiszter lemondása volt.^[54]

Időközben, március 10-én Walther von Lüttwitz tábornok átadta a hadsereg követeléseit Ebertnek: „azonnal oszlassák fel a nemzetgyűlést; írjanak ki új választásokat; nevezzenek ki pártokon felülálló kormányt; váltsák le Reinhardt hadsereg-főparancsnokot; függesszék fel egyoldalúan a békeszerződés katonai pontjait és vonják vissza a balti különítmények feloszlatásáról szóló parancsot.”^[55] Erre Ebert válaszul felmentette az észak-német védelmi körzet parancsnoki beosztásából. Mivel Lüttwitz szabadon távozhatott Berlinből, így néhány napon belül akcióba léptethette Hermann Ehrhardt szélsőjobboldali tengerész-egységeit, Bauer ezredes, Waldemar Pabst őrnagy, Dietrich von Jagow(wd) korábbi berlini rendőrfőnök^[56] különítményeit, és március 13-án ellenállás nélkül bevonult Berlinbe. Ebben a helyzetben Hans von Seeckt tábornok megtagadta a kormány védelmét, ezért az Stuttgartba menekült. A puccs katonai előkészületeiben Ludendorff tábornagy is részt vett, míg a politikai vezetést a főtisztviselő és földbirtokos Wolfgang Kapp végezte. Berlin elfoglalása után Kapp megdöntöttnek nyilvánította a köztársasági kormányt, önmagát kancellárrá nyilvánította, s a német néphez intézett kiáltványban meghirdette a versailles-i béke revízióját, s legtöbb elemében a későbbi nemzetiszocialista politikai rendszerre hasonlító új politikai kurzust.^[57][58]

Az ellenforradalom óráiban a kormány szociáldemokrata tagjai kaméleon módján szocialistává váltak, és általános sztrájkra szólító felhívást adtak ki.^[59] A sztrájkfelhívás kvázi forradalmi frazeológiája Ebert és Noske aláírásával különösen groteszk jelleget kölcsönöz a dokumentumnak, hiszen hozzájárulásukkal kevesebb, mint egy évvel korábban, a szabadcsapatok és a Reichwehr egységei halomra lőtték a forradalmi munkásságot. Ennek ellenére a demokratikus pártok felhívására 12 millió munkás elsöprő erejű sztrájkja bontakozott ki órákon belül, Berlinben megszűnt minden közüzemi szolgáltatás, még az állami hivatalok és a bankok is sztrájkoltak. A puccs két nap alatt kudarcba fulladt, Kapp Svédországba, Lüttwitz rövid pomerániai bujkálás után Magyarországra emigrált.

Mivel a Kapp-puccs leküzdésében a szakszervezeteknek döntő szerepük volt, nagyobb beleszólást kívántak a politikai döntésekbe, népőrség felállítását, szocializálást, a közigazgatás megtisztítását követelték. Carl Legien (USPD) szakszervezeti vezető tárgyalásokat folytatott annak lehetőségéről, hogy bevonják egy tisztán munkáskormányba az USPD-t és a KPD-t, ám ez nem valósult meg az SPD taktikázása és meghátrálása miatt. Noske hadügyminiszter viszont nem tudta elkerülni a lemondást.^[60]

A puccs hatására Münchenben jobboldali fordulat következett be. Március 14-én Arnold von Moehl tábornok, a Reichswehr körzetparancsnoka, Georg Escherich, Rudolf Kanzler különítményes vezetők, Ernst Pöhner müncheni rendőrfőnök, és Gustav Kahr erőszakkal lemondatta a szociáldemokrata Hoffmann-kormányt, és a konzervatív-monarchista Bajor Néppárt kormányát állította fel Kahr vezetésével. Ettől fogva a szélsőjobboldali ellenforradalmi erők központja München lett. Bajorországban létesített bázist az Ehrhardt-különítmény, létrehozva a később hírhedtté vált Organisation Consult (OC), egy titkos terrorszervezetet, mely később az egész birodalmat behálózta, s számos politikai gyilkosság fűződött nevéhez. De odaköltözött Ludendorff tábornagy, Waldemar Pabst különítményes, Max Bauer ezredes és a magyar származású Trebitsch-Lincoln Ignác, politikai kalandor is.^[61]

Németország ipari körzeteiben viszont baloldali fordulat zajlott le. Vogtland régióban kikiáltották a tanácsköztársaságot Max Hoelz vezetésével, melyet a Reichswehr segítségével vertek le. A Ruhr-vidéken az általános sztrájk fegyveres felkelésbe ment át (Ruhraufstand), megalakították a Vörös Ruhr-hadsereget (Rote Ruhrarmee)(wd), melynek létszáma több tízezer főt tett ki. A kormány Carl Severing vezetésével tárgyalásokba bocsátkozott a felkelőkkel, s ennek eredményeként március 23-án megszületett a bielefeldi szerződés, mely a Vörös Ruhr-hadsereg feloszlatása esetére megígérte, hogy a Reichswehr és a különítmények nem alkalmaznak megtorlást, biztosítják az alkotmányos jogokat, s megbüntetik a Kapp-puccs résztvevőit. Oskar von Watter tábornok azonban nem tartotta be a szerződést és a Freikorps egységekkel együtt megindította a katonai támadást. A harcok és a rögtönítélő bíróságok kivégzései következtében kb. 1000 munkás halt meg, s több mint 800 felkelőt börtönbüntetésre ítéltek. A Reichswehr Ruhr-vidéki akciója indokot szolgáltatott a nacionalista francia politikának, hogy elrendelje Frankfurt és Darmstadt francia katonai megszállását.^[62]

Átrendeződés a Reichstag választások után

Az 1920. június 6-án megtartott Reichstag választásokat jelentős erőátcsoportosulás követte a pártok között. Az SPD elvesztette szavazóinak majdnem a felét: 11,5 millió szavazat helyett csak 6,1 milliót kapott, mely a mandátumai számát 162-ről 102-re csökkentette. A Centrumpárt (Deutsche Zentrumspartei) 6 milliós szavazótábora visszaesett 3,8 millióra, mely mandátumban 91-ről 64-re való zsugorodást jelentett. A DDP (Deutsche Demokratische Partei) arányaiban még nagyobb veszteséget könyvelhetett el: 5,6 millió helyett 2,3 millió voksot kapott, képviselőinek száma 75-ről 39-re változott. Az USPD az előbbiekkel szemben óriási szavazatnövelést valósított meg: 2,3 millióról 5 millióra, amivel 32-ről 81-re ugrott parlamenti helyeinek száma. A KPD (Kommunistische Partei Deutschlands – Spartakusbund) először indult a választásokon, eredménye 0,6 millió szavat, s 4 mandátum volt (Clara Zetkin, Paul Levi). A weimari koalíciótól jobbra elhelyezkedő pártok jelentősen megerősödtek. A DVP (Deutsche Volkspartei) 1,6 millióról 3,9 millióra (mandátumokban: 19-ről 65-re), míg a DNVP (Deutschnationale Volkspartei) 3,1 millióról 4,2 millióra (mandátumokban: 44-ről 71-re) gyarapította szavazói támogatását. A választások után az USPD–SPD ellentét miatt a Centrum alakított Konstantin Fehrenbach vezetésével kisebbségi (Centrum–DDP–DVP) koalíciós kormányt ideiglenes SPD támogatással. Az a paradox helyzet állt elő, hogy 165 koalíciós mandátummal 258 ellenzéki mandátum állt szemben. A fiatal demokrácia gyengeségét mutatta, hogy a pártalkuk teljesen felülírták a választói akaratot.^[63][64]

A VKPD létrejötte és a „márciusi akció”

A weimari köztársaság politikai pártszerkezetét illetően az 1920-as év legnagyobb eseménye a forradalmi tömegpárt létrejötte volt a KPD és az USPD balszárnyának egyesülésével. A Komintern megalakulása óta a kérdés napirenden volt az USPD-ben. A Komintern II. kongresszusán Arthur Crispien, Ernst Däumig, Wilhelm Dittmann és Walter Stoecker vett részt az USPD képviseletben. A kongresszus 21 pontból álló feltételsor elfogadásától tette függővé a Kominternhez való csatlakozást, melyet Däumig és Stoecker elfogadott, míg Crispien és Dittmann elutasított. A párt tagságát is mélyen megosztotta a csatlakozás kérdése, melyet az októberben Lipcsében megrendezett kongresszuson vitattak meg. A döntő többség a Kominternhez való csatlakozás mellett döntött, aminek következtében a KPD és az USPD balszárnyának decemberi egyesülési kongresszusán megalakult Németország Egyesült Kommunista Pártja (Vereinigte Kommunistische Partei Deutschlands – VKPD). Mintegy 350 ezer tag lépett át az új pártba, melynek elnökei Paul Levi és Ernst Däumig lettek. Levi azonban hamarosan összekülönbözött Zinovjevvel és Kun Bélával, akik az ún. offenzívaelmélet hívei voltak a Kominternben. A VKPD vezetése a demokratikus szabadságjogok munkás-egységfrontban történő megvédését kívánta szem előtt tartani, de Levi bírálta a Komintern 21 pontos felvételi feltételeit is. Ezért a Komintern küldöttjének, Rákosi Mátyásnak a javaslatára opportunista elhajlás vádjával leváltották elnöki funkciójából. Erre tiltakozásul Clara Zetkin, Ernst Däumig és több elnökségi tag is lemondott. A párt élére az offenzívaelmélet hívei, Heinrich Brandler és Walter Stoecker kerültek, akik a forradalom mesterséges kirobbantásának szellemében vezették tovább a pártot. Bizonyos helyi kommunista sikerekből tévesen általános következtetéseket vontak le a forradalmi helyzet kialakulására vonatkozóan. A márciusi akció (Märzkämpfe in Mitteldeutschland) azonban elszigetelt maradt, százötven halálos áldozatot és hatezer munkás letartóztatását vonva maga után.^[65] További súlyos következmény volt a párt taglétszámának drámai, 180 ezer főre való visszaesése.^[66]

A háborús jóvátétel problémáiszerkesztés

A versailles-i békeszerződés jóvátételi előírásainak végrehajtása – melynek konkretizálása a spá-i konferencián realizálódott, – rendkívüli terheket rótt Németországra. Ez beleillett Franciaország azon stratégiájába, hogy a katonai, területi meggyengítés után teljesen kikapcsolja imperialista vetélytársát gazdasági téren is. A Walter Simons külügyminiszter vezette német delegáció az 1921. márciusi londoni konferencián hiába próbálta szabotálni a követeléseket, a szövetségesek válasza Düsseldorf, Duisburg és Ruhrort megszállása volt. A német kormány sikertelenül próbált döntőbírói segítséget kérni az Egyesült Államoktól, mely elzárkózott a beavatkozástól a kiújult „elszigetelődési” politika és azon gazdasági érdeke miatt, amelynek megfelelően Nagy-Britannia és Franciaország az USA felé fennálló háborús tartozásaikat a német jóvátételből kívánták finanszírozni. A május 5-én tartott londoni antant konferencia ultimátumot intézett Németországhoz, melyben követelte a jóvátételi kötelezettség elismerését, a békeszerződés háborús felelősséget rögzítő 231. paragrafusának értelmében a háborús bűnösök bíróság elé állítását, és a még mindig fel nem oszlatott 300 ezer fős bajor Einwohnerwehr nevű fegyveres szervezet feloszlatását. Ellenkező esetben az egész Ruhr-vidéket megszállás fenyegette. Az ellenállási politika kudarca a teljesítési politika képviselőinek előtérbe kerülését eredményezte. Május 10-én Joseph Wirth centrumpárti politikus vezetésével alakult új kormány, mely inflációs gazdaságpolitikát folytatott. A bérmunkásság életkörülményei nagy mértékben romlottak, a létfenntartási költségeknek a nominálbérekhez viszonyított növekedési üteme háromszoros volt a háború előtti állapothoz képest. A középrétegek megtakarításai elértéktelenedtek, a kis- és középüzemek tulajdonosai tömegesen mentek csődbe. Azok a monopoltőkés csoportok viszont, melyek exportra termeltek, hatalmas hasznot zsebeltek be az olcsó munkaerőből és az árfolyam különbözetből származó versenyelőnyből. Ennek egyik legjellegzetesebb reprezentánsa volt Hugo Stinnes, a „német Rockefeller”, aki óriás vállalatbirodalmat épített ki, nagyrészt tönkrement cégek felvásárlásával.^[67]

Politikai orientáció tekintetében a nagytőkés érdekcsoportok között két alapvető pólus körvonalazódott. Az egyik a Ruhr- és Saar-vidéki vas- és acélipari, szénbányászati óriáscégek tulajdonosai, akik a fegyvergyártás révén a Hohenzollern-ház militarista politikájának fő haszonélvezői voltak. Érdekeiket alapvetően sértette a hadsereg leszerelése, a jóvátétel fizetés, az elzász-lotaringiai vasércbányák valamint a felső-sziléziai szénbányák elcsatolása, ezért a békeszerződés legelszántabb ellenzői, s egyúttal a revansizmus legfőbb mecénásai voltak. Ezt a monopolista kört olyan személyek reprezentálták, mint Emil Kirdorf, Albert Vögler, Hugo Stinnes, Gustav Krupp, Fritz Thyssen, Alfred Hugenberg. A másik csoport ezer szállal kötődött az brit-amerikai nagytőkéhez, kevésbé érintette a békeszerződés, ezért a kiegyezés, a növekvő gazdasági kapcsolatok álltak érdekükben. Ezek tipikus képviselője a vegyipari óriás, az IG Farbenindustrie és az elektromosipari AEG, míg személyes megjelenítője Walther Rathenau volt. Rathenau a teljesítési politika következetes híveként a Wirth-kormányban az újjáépítési tárcát vezette, s jelentős sikere volt, hogy 1921 őszétől a jóvátételek tekintélyes hányadát áruszállítások formájában realizálhatta az ország.^[68]

Rapallószerkesztés

Bővebben: Rapallói egyezmény (1922)

1922 januárjában a nyers hatalmi erőpolitikát képviselő Raymond Poincaré került a francia kormány élére, ami fokozott nyomásgyakorlással járt Németországra nézve. Brit és francia kezdeményezésre Genovába nemzetközi konferenciát hívtak össze, melynek deklarált célja Európa gazdaságának normalizálása lett volna, ám a nagyhatalmak mindegyike – különösen Franciaország – puszta eszközként tekintett a konferenciára, saját imperialista hatalmi céljainak keresztülviteléhez. A tanácskozás ezért kudarccal végződött. A Rathenau vezette német diplomácia könnyítéseket várt a jóvátételben, garanciákat Franciaországgal szemben a Ruhr-vidék megszállásának elkerülésére, a gazdasági kapcsolatok normalizálódása kapcsán bővülő exportpiacokat, ám mindez meghiúsult. A Szovjet-Oroszországgal szemben megfogalmazott irreális nyugati jóvátételi követelések, a diplomáciai elszigetelés kikényszerítette Németország és a szovjet állam diplomáciai közeledését, és köztük április 16-án a rapallói egyezmény megkötését.^[69] A szerződés értelmében a két állam rendezte diplomáciai, konzuli kapcsolatait, kölcsönösen lemondott a háborús jóvátétel minden formájáról, az államosítás miatti kártalanításról, a gazdasági kapcsolatok fejlesztését pedig a legnagyobb kedvezmény elve alapján irányozta elő. Az egyezmény eltávolodást jelentett az imperialista hatalmi logikától, mivel a kölcsönös előnyökön alapuló egyenjogú, békés viszonyok alapjait rakta le, példát mutatva egész Európa számára. Az egyezmény Franciaország ellensúlyozását is szolgálta, amely felerősítette a szélsőjobboldal revansista várakozásait. Rathenau azonban következetesen kitartott a teljesítési politika mellett, ezért fokozódtak az ellene irányuló támadások, melyek június 24-én meggyilkolásához vezettek. Ez óriási felháborodást váltott ki, és a közfigyelem középpontjába állította az egyre nagyobb számú politikai gyilkosságot, illetve a legtöbbjükben szerepet játszó Organisation Consul nevű titkos szélsőjobboldali szervezetet. Évtizedekkel később kiderült, hogy a bíróságok részrehajlóak voltak a bűnösök irányában, s segítettek eltitkolni az Organisation Consul valódi szerepét, a merénylők anyagi támogatóinak személyét.^[70] Született egy törvény a köztársaság védelméről, de nem bizonyult elég hatékonynak a radikális jobboldal megállítására.^[71]

A Ruhr-válságszerkesztés

Az 1922-es év második felében erőteljesen felgyorsult az infláció. A dollár júniusi 350 márkás árfolyama októberre 4500 márkára szökött fel. Wirth kancellár lemondott, s november 22-én Wilhelm Cuno vezetésével alakult kormány. Cuno kiváló gazdasági szakember volt, jó kapcsolatai voltak az amerikai nagytőkés csoportokkal, mindennek ellenére fizetési moratóriumra való törekvése Franciaország irányában kudarcot vallott. 1922-ben Németország jóvátételi kötelezettsége Franciaország felé kétmilliárd aranymárka készpénz és 950 millió aranymárka áruszállítás lett volna, de tényleges készpénzbeli teljesítés egyáltalán nem történt, s az áruszállítások értéke sem haladta meg a 150 millió márkát. A Jóvátételi Bizottság decemberben elmarasztalta Németországot, ez jogi alapot adott Franciaországnak a Ruhr-vidék katonai megszállására. 1923. január 11-én francia és belga csapatok hatoltak be a Rajna-vesztfáliai szénmedencébe, mely az ország széntermelésének és az arra épülő acél- és gépiparnak a központja volt. Ezzel Franciaország imperialista stratégiájának megfelelően irányítása alá vonta a világ egyik legnagyobb korabeli ipari komplexumát. Franciaországnak ekkoriban 15 milliárd aranymárkás tartozása volt az USA felé és 12 milliárdos Anglia felé, így a megszállást gazdasági kényszerűségnek tüntették fel, ám Németország megfosztása legjövedelmezőbb ipari területétől eleve lehetetlenné tette a német fizetések megvalósítását.^[72]

A Cuno-kormány meghirdette a passzív ellenállást, s mellette soviniszta propagandával korbácsolta fel az érzelmeket. A passzív ellenállás rövid idő alatt sok helyen szabotázscselekményekbe torkollott, amire a megszállók statáriummal válaszoltak, sokszor ártatlan embereket állítva rögtönítélő bíróságok elé. Az ellenállás következtében a francia szénszállítások egyharmadukra estek vissza, mely hozzájárult az acéltermelés egyharmaddal való csökkenéséhez, s a megszállás költségeivel együtt a költségvetési hiány a remélt csökkenés helyett jelentősen nőtt. Németország pedig a teljes gazdasági szétesés határához került, az ellenállás költségei sokkal nagyobbak voltak, mint a teljesített jóvátételé lett volna. Az infláció rendkívüli mértékben felgyorsult, ún. hiperinflációvá vált, a pénzügyi élet összeomlott. A passzív ellenállás költségeinek legnagyobb hányadát a bérmunkásság viselte, hiszen életszínvonala a háború előttinek a töredékére esett vissza, de a gazdasági összeomlás a birodalom más részeinek tőkés érdekeit is fenyegette. Az általános társadalmi elégedetlenség 1923. augusztus 11-én egy kommunista kezdeményezésű, de országossá váló általános sztrájkban öltött testet, amely egy nap alatt megbuktatta Cuno kormányát. Az új kormányt Gustav Stresemann, a Német Néppárt (DVP) vezetője alakította meg, az SPD, a Centrumpárt és a DDP részvételével. A kormányban pénzügyminiszteri tisztséggel helyet kapott a neves közgazdász, Rudolf Hilferding is. Stresemann szakított az addigi önámító sikerpropagandával, s a realitásokkal való szembenézés alapján a passzív ellenállás feladása mellett foglalt állást.

A jobboldal válaszlépése a Fekete Reichswehr (Schwarze Reichswehr) október 1-i küstrini puccskísérlete volt (Küstriner Putsch). A Fekete Reichswehr egy „technikai segédszolgálatnak” vagy „különleges munkaszolgálatnak” álcázott, valójában a békeszerződés kijátszására létesült titkos hadszervezet volt, melynek költségvetését kisebb részben a hadsereg hivatalos keretéből, míg nagyobb részben nagytőkések és junker nagybirtokosok adományaiból fedezték. „Az esetek többségében a kiképzést végző tisztek közvetlenül is a nagybirtokosok szolgálatában álltak mint erdészek, vadászok, lovászok, gazdatisztek vagy felügyelők, így szükség esetén azonnal eltűnhettek az ellenőrzést végzők szeme elől.”^[73] A Fekete Reichswehr tagjait a baloldal és a köztársaság ellenségeiből toborozták, így az a baloldal elleni katonai akciókban megbízható fegyveres erőt jelentett. A küstrini puccskísérlet órák alatt összeomlott, mivel Seeckt tábornok, a Reichswehr főparancsnoka konzervatív, monarchista meggyőződése ellenére nem támogatta, de cserébe igényt tartott a Szászországban és Türingiában kommunista részvétellel megalakult munkáskormányok elleni határozott fellépésre. Október végén a birodalmi Reichswehr csapatok megszállták a két tartományt, de a gyenge fegyverzetű proletár századok és a sokszoros túlerőben lévő hadsereg között kirobbant egyenlőtlen harcok kimenetele nem volt kétséges. Az a paradox helyzet állt elő, hogy Ebert elnök (SPD) a törvényesen, demokratikusan megválasztott SPD vezetésű tartományi kormányokat az alkotmány 48. paragrafusa alapján kihirdetett rendkívüli állapot révén, erőszakkal leváltotta.^[74] „Első alkalommal nyilvánult meg a Weimar tragédiáját okozó végzetes ellentmondás lényege: a köztársaság jobboldali ellenfelei az alkotmányban biztosított jogokat és lehetőségeket fordították a köztársaság ellen.”^[75]

A müncheni sörpuccsszerkesztés

Bővebben: Müncheni sörpuccs

A Bajorországban szinte korlátlanul szervezkedő szélsőjobboldal a munkáskormányok megdöntése után elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Benito Mussolini előző évben végrehajtott hatalomátvétele jelentette számukra a követendő példát. A radikális reakció egyik fő irányzata Bajorország elszakadását képviselte a Wittelsbach-dinasztia uralmának helyreállítása révén. Vezetője az ún. triumvirátus volt, melyet három befolyásos politikus: Gustav Kahr kormánybiztos, Otto von Lossow tábornok, a bajor Reichswehr és Hans von Seisser, a bajor rendőrség parancsnoka személyesített meg. A másik irányzatot a központi hatalmat mindenáron megszerezni igyekvő Adolf Hitler és Erich Ludendorff fémjelezte. A Hitler vezetése alatt álló Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) taglétszáma a Ruhr-vidék francia megszállása kapcsán kibontakozott ellenállás során hirtelen 55 ezer főre nőtt, s Bajorországban a legerősebb szélsőjobboldali erővé vált. A Sturmabteilung (SA) taglétszáma ekkor már 15 ezer volt, s vezetésük alatt állt a Német Harci Szövetség (Deutscher Kampfbund) is, mely a három legradikálisabb szélsőjobboldali harci szövetséget tömörítette.^[76] Amikor Ebert a munkáskormányok elleni fellépés kapcsán rendkívüli állapotot rendelt el az egész birodalom területén, a bajorok Kahr vezetésével nem akarták alávetni magukat a birodalmi elnök rendeletének. A közvetlen ürügyet az szolgáltatta, hogy Völkischer Beobachter, az NSDAP lapja október 18-án sértegette Ebert elnököt és Seeckt tábornokot. Erre Gessler hadügyminiszter felszólította Lossow tábornokot a lap betiltására, amit ő megtagadott, mire Gessler azonnal felmentette. Lossow azonban a parancs végrehajtása helyett feleskette a bajor csapatokat a tartományi alkotmányra. A politikai helyzet rendkívül feszültté vált, a puccsista erők az olasz mintára történő „Marsch auf Berlin” végrehajtására készültek, a bajor Reichswehrt a munkáskormányok elleni fellépés ürügyével a tartomány északi határaihoz vezényelték. Azonban Stresemann normalizálási terve novemberre egyre több támogatóra talált mind külpolitikailag, mind a hazai nagytőke köreiben, s a bajor szeparatista lázadók elbizonytalanodtak Seeckt tábornok kormánybarát nyilatkozatai láttán, mivel ez azt jelentette, hogy a birodalmi Reichswehr csatlakozására aligha számíthatnak.^[77]

Hitler éppen ellenkezőleg, azt a következtetést vonta le a válság hullámainak csökkenéséből, hogy a cselekvés elmulasztásával hosszú időre elveszti a lehetőségét, hogy mozgalma és személye politikai tényezővé váljon. November 8-án a triumvirátus tagjai a nagy, mintegy ötezer férőhelyes Bürgerbräukeller sörházban gyűlést hirdettek, melyre meghívták München politikai, gazdasági és közigazgatási vezetőit. Hitler erőszakkal szándékozott kényszeríteni a triumvirátust az elindítottnak nyilvánított puccshoz való csatlakozásra. A mintegy 3000 résztvevős rendezvény kellős közepén Hitler egy kis csapat – Hermann Göring, Alfred Rosenberg, Rudolf Hess, Ernst Hanfstaengl, Ulrich Graf, Johann Aigner, Adolf Lenk, Max Amann, Scheubner-Richter, Wilhelm Adam – élén, revolverrel a kezében berontott az SA 600 fegyveresétől megszállt épület auditóriumába, felugrott egy székre, majd egy asztalara, s a mennyezetbe lőtt, hogy csendet teremtsen. Ezek után bejelentette a „nemzeti forradalom kitörését”, „a bajor és a birodalmi kormány leváltását”, „ideiglenes kormány megalakítását” és hatásvadász módon számos olyan dolgot a puccsot illetően, aminek alig volt igazságtartama, de alkalmas volt egyfajta tömegpszichózis kiváltására. A letartóztatott triumvirátus tagjait zsarolással, fenyegetéssel egy szomszédos helységben próbálták csatlakozásra bírni, sokáig sikertelenül. Kilenc óra után megjelent Ludendorff is, akinek a tekintélye végül hozzájárult, hogy Kahr és társai feladják az ellenkezést. Hitler ekkor teátrálisan deklarálta az új bajor kormány megalakulását, élén Kahrral mint kormányzóval és Pöhnerrel mint diktátori hatalommal felruházott miniszterelnökkel, majd így folytatta: „Javaslom, hogy jelentsük ki: a novemberi árulók berlini kormányát leváltottnak tekintjük, úgyszintén Ebert elnököt. Itt, Münchenben, bajor földön alakítjuk meg a német birodalmi nemzeti kormányt. Egyidejűleg megszervezzük a német nemzeti hadsereget is. Az ideiglenes nemzeti kormány vezetését magam veszem át, míg az új nemzeti hadsereg vezetője Ludendorff őexcellenciája lesz. Lossow tábornok lesz a birodalmi hadügyminiszter, Seisser ezredes pedig a birodalmi rendőrminiszter. Az ideiglenes német nemzeti kormánynak az lesz a legfontosabb feladata, hogy minden erőt mozgósítva meginduljon a berlini bűnbarlang ellen.”^[78]

Berlinbe a késő esti órákban jutott el a bajorországi puccskísérlet híre. A válságos órákban a birodalmi Reichswehr parancsnoka, Seeckt tábornok a köztársaság oldalára állt, s felhívással fordult a hadsereghez, hogy támogassák őt a rend és a birodalom egységének fenntartásában. Elve az volt, hogy a Reichswehr nem lő a Reichswehrre, így nem vezényelt kormányhű csapatokat Bajorországba, hanem végtelen nyugalommal várta az események alakulását. Az éjszaka folyamán kiderült, hogy Kahr, Lossow és Seisser, miután elengedték őket, elhatárolódtak a komédiába illő puccskísérlettől, s elkezdték megszervezni a törvényes hatalom fegyveres védelmét. Az éjszaka mindazonáltal zűrzavaros bizonytalanságban telt el, München utcáit náci különítmények uralták. Másnap, november 9-én azonban kiderült, hogy a puccs megfeneklett. Ekkor Hitler Rupprecht bajor koronaherceget próbálta sikertelenül megnyerni közvetítőnek Kahr visszatérítéséhez. Dél körül Ludendorff spontán ötletétől vezéreltetve egy fegyveres tüntető menettel indultak a Bajor Védelmi Minisztérium épülete felé, ám a Feldherrnhalle előtt rendőrkordon állta útjukat. A szemben álló felek rövid, de heves tűzharcba keveredtek, melyben 14 tüntető és 4 rendőr vesztette életét. Hitler elmenekült, és letartóztatásáig Uffingban rejtőzött el. Seeckt tábornok szinte korlátlan hatalmat kapott a rend helyreállításához Ebert elnöktől, ennek birtokában felfüggesztette az NSDAP, a szintén szélsőjobboldali Német Népi Szabadságpárt, illetve a KPD működését.^[79]

A viszonylagos stabilizáció éveiszerkesztés

Alig néhány nappal a sörpuccs után, 1923. november 15-én a Stresemann-kormány a járadékmárka (Rentenmark) kibocsátásával elkezdte a hiperinfláció felszámolását, a stabil fizetőeszköz megteremtését, ebben Rudolf Hilferding, Hans Luther, Karl Helfferich és a Birodalmi Bank elnöke, Hjalmar Schacht játszott kiemelkedő szerepet. Ideiglenesen a jóvátételi szénszállítások ügye is megoldódott az ún. MICUM-szerződés (MICUM-Abkommen) révén, melyben Németország kötelezettséget vállalt a széntermelés 30%-ának átadására és jelentős pénzbeli törlesztésre. Az SPD kivált a koalícióból a munkáskormányokkal szembeni alkotmánysértő fellépése miatt, így Stresemann kisebbségbe került, és november 23-án lemondásra kényszerült. Összesen 100 napig volt kormányon, de jelentősége messze túlmutat rövid hivatali idején. A ruhr-vidéki passzív ellenállás feladásával meghiúsította Poincaré törekvését a terület végleges elszakítására, amivel sikerült elérnie Anglia és az USA diplomáciai aktivitását a rendezés érdekében. Ezzel Németország további történelmi fejlődését új pályára állította, de a Herriot–Briand-korszak, a francia–német kapcsolatok normalizálódása által az európai általános megbékélés felé is jelentős lépés volt. Ezt bizonyítja az is, hogy bár Stresemann kancellárként kudarcot vallott, de 1929 októberében bekövetkezett haláláig hét kormány külügyminisztereként realista politikát folytatott, és munkássága sikeresnek mondható.^[80]

A Dawes-tervszerkesztés

November 30-án Wilhelm Marx centrumpárti politikus vezetésével alakult új kormány, amely folytatta elődje irányvonalát. Nagy-Britannia és az USA aktivizálódását a Ruhr-válság alatt dezorganizálódott német gazdaság helyreállítása kérdésében kemény gazdasági érdekek vezérelték. Németország kiesése a nemzetközi kereskedelemből érzékeny veszteséget okozott az brit-amerikai áru- és tőkeexport számára. John Maynard Keynes számításai szerint az Amerikai Egyesült Államokban hatalmas befektetésre váró tőke halmozódott fel az első világháború befejezése óta, amely hasznosulás nélkül évi 400 millió dollár veszteséget jelentett az amerikai gazdaságnak. Ezen tőke exportjára Németország a legjobb fajlagos megtérülést nyújtó potenciális célország volt, nagy tömegű, képzett és viszonylag olcsó munkaerejével, és kiváló ugródeszkát kínált a további kelet-európai tőkeexpanzió számára. Továbbá a német jóvátétel a létrehozott új termelési kapacitások kihasználtságát is biztosította. Mivel Franciaország maga is pénzügyi gondokkal küzdött, ezért neki is érdekében állt a mielőbbi rendezés, így brit-amerikai nemzetközi diplomáciai nyomással rá lehetett szorítani Poincarét, hogy beleegyezzen a jóvátétel ügyének nemzetközi megoldásába. Ennek megfelelően 1923 novemberében megalakulhatott két szakértői bizottság, az egyik Charles G. Dawes amerikai bankár (a későbbi alelnök) vezetésével és Owen D. Young(wd) jogász-gazdaságpolitikus közreműködésével, a német fizetőképesség feltételeinek meghatározására, míg a másik az angol Reginald McKenna vezetésével, a német tőkeexport feltérképezésére, a tőkemenekítés megakadályozása céljából. A Rajna-vidéki német szeparatizmus támogatásának megszüntetése fontos feltétele volt a politikai rendezésnek, ezért jelentős külpolitikai presszió nehezedett Franciaországra, politikusai engedni kényszerültek.^[81] Erre a szélsőjobboldal legagresszívebb körei is felbátorodtak, és 1924. január 9-én, Edgar Julius Jung(wd) vezetésével titkos terrorkommandót küldtek Speyerbe, Franz Josef Heinznek(wd) és szeparatista kormánya tagjainak meggyilkolására. A támadás a korszak egyik legvéresebb merényleteként került be a német történelembe. A tettesek felelősségre vonása ezúttal is elmaradt.^[82]

A Dawes-bizottság jelentését^[83] 1924. április 11-én hozták nyilvánosságra. E jelentés, a Dawes-terv kiindulási alapelve az volt, hogy kézzel fogható biztosítékok szükségesek a jóvátételt követelő államok számára, amelyek nem lehetnek területi jellegűek, hanem csak pénzügyi-gazdaságiak, és azt a realitások jegyében Németországnak önként kell vállalnia. A Dawes-terv szerint Németország az első évben egymilliárd aranymárka jóvátételt fizet, mely öt év alatt 2,5 milliárdra emelkedik, s azon a szinten állandósul a végleges teljesítésig. Németország adott pénzügyi problémái miatt 800 millió aranymárka kölcsönt kap az első év nehézségeinek áthidalására. Fedezetként a német vasút, a Reichsbahn a szövetségesek ellenőrzése alatt működő magántársaság kezébe kerül, a Birodalmi Bank ellenőrzését szintén a szövetségesek veszik át, továbbá a német kormány lemond a pálinka, a dohány, a sör és a cukor fogyasztási-adó bevételeiről, valamint a vámjövedelmekről. A terv még azt is tartalmazta, hogy a jóvátételi összegeket Németország nem közvetlenül utalja át, hanem egy Berlinben székelő nemzetközi bizottság folyószámláján keresztül.^[84]

Információ forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Weimari_köztársaság
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.

---