A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9
Második bécsi döntés | |
Csáky István külügyminiszter aláírja a döntést | |
A Magyarországhoz csatolt terület | |
Aláírás dátuma | 1940. augusztus 30. |
Aláírás helye | Bécs, Harmadik Birodalom |
Aláírók | Harmadik Birodalom Magyar Királyság Olasz Királyság Román Királyság |
A Wikimédia Commons tartalmaz Második bécsi döntés témájú médiaállományokat. |
Magyar területi revizionizmus a két világháború között |
---|
Szervezetek |
Személyek |
Herczeg Ferenc · Harold Harmsworth · Bethlen István · Bánffy Miklós · Horthy Miklós · Csáky István · Teleki Pál |
Események |
Lajtabánság · Soproni népszavazás · Komáromi tárgyalások · Első bécsi döntés · Kárpátalja visszafoglalása · Szörényvári tárgyalások · Második bécsi döntés · Magyar–szlovák kis háború · Délvidék visszafoglalása |
Fogalmak |
A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hozta meg a Harmadik Birodalom és Olaszország a magyar–román területi vita ügyében. A döntést megelőzően nagyon kiéleződött a helyzet a két ország között, és a teljes magyar hadsereget is mozgósították. Korábban a Besszarábiát követelő Szovjetunió felajánlotta a közös fellépés lehetőségét, ám ezzel a magyar kormány nem élt. A két fél elsődlegesen egy katonai konfliktusban gondolkodott, ám Németországnak nem állt érdekében ez, valamint félt egy szovjet beavatkozástól, ezért avatkozott közbe. A tárgyalások 1940. augusztus 29-én kezdődtek meg Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodásával Bécsben, és másnapra mindkét kormány beleegyezését adta.
Ezután került sor a határozat kihirdetésére, amely Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as román népszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a volt magyar nemzetiségű. Híressé vált esemény, hogy az ítélet kihirdetése után Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember 5-én lépték át a trianoni határokat, és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokba vételét. Ez nem volt atrocitásoktól mentes, több esetben is véres események követték a bevonulást.
A döntés értékelése máig megosztja a történészeket, amelyet az eltérő megnevezések is mutatnak. A románok a bécsi diktátum (románul: dictatul de la Viena) kifejezést használják, míg a magyarok a döntőbíráskodás, illetve döntés szavakat. A döntést a kommunista Romániában az államilag támogatott magyarellenesség alátámasztására is felhasználták.
Előzmények
A két világháború között
Az első világháború harcainak végét követően Románia ismét az antant oldalán lépett harcba, felrúgva a bukaresti békeszerződést a központi hatalmakkal. Az első román csapatok 1918. november 12-én lépték át a határt Gyergyótölgyesnél. November 17-én Franchet d’Espèrey tábornok, a balkáni francia főparancsnok engedélyt adott a román erőknek, hogy a Károlyi Mihály-kormány által kötött belgrádi fegyverszünetben kijelölt demarkációs vonalig nyomuljanak előre,[1] a román csapatok pedig november 25-én az antant felhatalmazása nélkül kezdték el Erdély megszállását. Mivel a magyar kormány nem tanúsított ellenállást, így december 1-jén a gyulafehérvári Román Nemzeti Tanács kikiáltotta a terület egyesülését Romániával.[2] Ezt a román törvényhozás másfél évvel a trianoni békeszerződés előtt be is cikkelyezte, így jogi alapot adva a megszállásnak.[3] Pár nappal a gyűlés után az antant katonai parancsnokságának engedélyével a román haderő folytatta az előrenyomulást Erdélyben, és az ezt követő hónapokban egyre nagyobb területet szálltak meg, amelyet sok atrocitás kísért, így mintegy 220 ezer magyar menekült el. A szerzemények jelentősebb részét a trianoni békeszerződés nekik ítélte, így Erdély a Román Királyság része lett. A területen 53,82% volt a románok aránya, 31,61% a magyaroké és 10,74% a németeké.[4]
Erdély visszaszerzése kezdettől fogva nagyon fontos volt a revizionisták számára, amelyre nagy hatással volt az, hogy a régiót sokáig elhanyagolta a magyar kormányzat, így olyan érzés volt az emberekben, hogy Magyarország adósa Székelyföldnek, elvesztése nagyon sok embernek jelentett egzisztenciális zuhanást, valamint a két világháború között három magyar miniszterelnök is erdélyi gyökerekkel rendelkezett (Bethlen István, Teleki Pál, Károlyi Gyula).[5] A közvélemény hangulata is jelentős szerepet játszott abban, hogy egyetlen politikus sem tudott lemondani az Erdélyt illető követelésekről, ám tisztában voltak azzal is, hogy nem lehet mindent visszaszerezni. Teleki Pál a mindent visszakövetelni álláspontjára helyezkedett, azonban finoman utalt arra, hogy szükség lehet a kompromisszumkészségre a revízió során. Bethlen István a határ menti magyar területek visszacsatolásában, egy autonóm Erdély létrehozásában, és román–magyar perszonálunió kialakításában látta a probléma megoldását. Gömbös Gyula 1934-es térképében a határhoz közeli magyarlakta területeken kívül vízrajzi, gazdaságfölrajzi és stratégiai alapon szeretett volna visszacsatolást, ám Székelyföld visszatérésével egyáltalán nem számolt.[6]
A magyar kormány célja ebben az időszakban az volt, hogy a Népszövetségben folyamatosan napirenden legyenek a határon túli magyarok ellen elkövetett jogsértések, az ország kitörjön a kisantant jelentette elszigeteltségből, a hadsereg és a közigazgatás képes legyen végrehajtani a revíziót és egy nemzeti érzelmű kisebbségi elitet hozzon létre. Az 1927-ben megkötött magyar–olasz barátsági szerződés segítségével sikerült kitörni az elszigeteltségből, és a Magyar Revíziós Liga propaganda-tevékenységével igyekezett a nemzetközi közösség figyelmét felhívni. A határon túli magyarok a két világháború között 103 petíciót küldtek a Népszövetségnek, amelynek a fele Romániát panaszolta be, ezek közül azonban nagyon kevéssel foglalkozott a Tanács, és a Nemzetközi Bírósághoz egy sem jutott el. A magyar kormány bizalma így csökkent a szervezetben, ezért a harmincas években nem támogatta több petíció megszerkesztését, ezek száma ennek következében jelentősen lecsökkent. A politikai megegyezésre tett kísérletek is kudarcot vallottak, így a revízió maradt az egyetlen lehetőség Erdély hovatartozása kérdésének megoldására.[7]
Besszarábia szovjet megszállása
Kárpátalja megszállása, majd Lengyelország megtámadása után Románia jelentős mozgósításokat hajtott végre, amire válaszul a magyar kormány augusztus 13-án elrendelte a honvédség részleges mozgósítását, és készenlétbe helyezték a magyar–román határ közelében található erőket. Jelentős részben a béke fenntartásában érdekelt német diplomáciának köszönhető az, hogy nem történt fegyveres konfliktus a két ország között. A következő részleges román mozgósításra a franciaországi hadjárat 1940-es sikere után került sor, amelynek köszönhetően május 20-ára már mintegy másfél millió román katona állomásozott Erdélyben. Erre válaszul május 13-án és 27-én a magyar vezetés is részlegesen mozgósított több hadtestet. Románia ekkor egyre jobban közeledett a Harmadik Birodalomhoz, így a magyar tervek Erdély háborús visszaszerzéséről egyelőre nyugvópontra jutottak, azonban június 26-án a Szovjetunió jegyzéket nyújtott át Romániának, amelyben Besszarábiát és Bukovinát követelte, és felajánlotta a közös fellépést a magyar kormányzatnak, amely azt elutasította.[8]
A szovjetekkel való együttműködés nélkül is jó lehetőségnek látszott ez, ezért döntés született a területi igényekkel való fellépésről, és az eddig részlegesen mozgósított hadtestek teljes mozgósításáról, valamint a magyar–román határra való felvonulásáról. Június 28-án, a szovjetek besszarábiai bevonulásával egy időben a román kormány döntött az általános mozgósításról, és mikor a magyar kormány ennek okáról nem kapott kielégítő választ, a kormány belefogott a hadsereg egészének mozgósításába. A magyar vezetés abban reménykedett, hogy Romániában jelentős válság következik be a szovjet követelések teljesítése miatt, és akár baloldali megmozdulásokra is sor kerül, amelyre hivatkozva a magyar hadsereg bevonulhat Erdélybe, a magyar lakosság védelmében. Azonban a határrevízió egyelőre nem kapott jelentős támogatást Németországtól, és a külföldi fegyverzettel ellátott román hadseregről érkező felderítési adatok még a katonai vezetőket is a tárgyalásos megoldás preferálására sarkallták.[9]
Háborús készülődés
A Magyar Királyi Honvédség 550 ezer embert mozgósított a határ mellé július 13-ig. Az I., II. IV. és VI. hadtest a Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezette 1. hadsereg alárendeltségébe került, tőle jobbra helyezkedett el a 2. hadsereg alá beosztott III. és V. hadtest Jány Gusztáv altábornagy vezetésével, míg a balszárnyon a VII. és VIII. hadtestből álló 3. hadsereg vonult fel, Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezetése alatt. A gyorshadtestet pedig Kárpátaljára vezényelték. A honvédséggel szemben felsorakozó románok túlerőben voltak, és fegyverzetük is korszerűbb volt, hiszen Magyarországot 1938-ig kötötték a trianoni békeszerződés korlátozásai, és a hadsereg fejlesztése csak ekkor indulhatott meg. Azonban a román katonák harcértékét jelentősen rontotta a hosszú, harc nélküli hadiállapot, a tisztek felé való bizalmatlanság és a szélsőséges (vasgárdista és kommunista) eszmék terjedése. Valamint az is bizonyosnak látszott, hogy egy elhúzódó háborút a román gazdaság nem lenne képes elviselni. A románok fő erőssége a Károly-vonal volt, amelynek erődítésein 450 ezer katonát sorakoztattak fel, 270 harckocsival és 330 repülőgéppel megtámogatva.[10]
A német vezetés a július 26-án tartott salzburgi német–román találkozón gyakorolt nyomást a románokra, és felszólította őket egy megegyezéses határkorrekcióra. Ennek ellenére a feszültség egyre inkább nőtt, és egyre több határincidensre került sor. 1940. szeptember 5-ig 72-re, amelyben a legtöbbször fegyvert is használtak. A határvillongások többsége román kezdeményezésre történt, így a magyar katonai vezetés taposóaknák telepítését rendelte el a veszélyes szakaszokon. A felek a tárgyalásokkal is egyre késtek, és ez egyre nagyobb feszültséget eredményezett. Az augusztus 16. és 24. között zajló Turnu Severin-i tárgyalások eredménytelenek maradtak, így a kompromisszumos megoldás sikertelensége miatt a magyar hadseregvezetés katonai akcióra szánta el magát, és egy nappal a tárgyalások megszakadása előtt a Honvéd Vezérkar főnöke megküldte a parancsnokoknak az Irányelvek a Románia elleni hadműveletek megindításához című utasítást. A magyar csapatoknak augusztus 28-án hajnalban kellett volna megindítaniuk a támadást a határ teljes hosszában, ám erre végül nem került sor, mivel a berlini román követ átadta a kormánya tengelyhatalmak döntőbíráskodása iránti hajlandóságát.[11]
A döntés
Következmények
Érdekességek
1940-ben német nyomásra Románia további területi veszteségeket szenvedett el: át kellett adnia Besszarábiát a Szovjetuniónak, Dél-Dobrudzsát pedig Bulgáriának. Ezeket a döntéseket a győztes nagyhatalmak a világháború után is érvényesnek ismerték el.
1942-ben internálótábor működött többek között Losoncon, ide kerültek a zöld határon Magyarországra szökött erdélyi magyarok, akik nem akartak a román hadseregben szolgálni.
Képek
-
Horthy Miklós kormányzó 1940. szeptember 5-én Szatmárnémetiben
-
Magyar katonák bevonulásra Zilahra, 1940. szeptember 8-án
-
A szekszárdi 12. gyalogdandár ezredzenekarának felvonulása az 1940. szeptember 15-én megtartott ünnepélyes fogadtatás alkalmával Marosvásárhelyen. A dandár díszszázadának élén nagybaconi Nagy Vilmos tábornok vonult be a székely városba
Jegyzetek
- ↑ Ablonczy Balázs A visszatért Erdély, i. m. 22. o.
- ↑ National Geographic-A román nemzeti ünnep, az Egyesítés (magyar nyelven). . (Hozzáférés: 2008. október 12.)
- ↑ Erdély román megszállása (magyar nyelven). . (Hozzáférés: 2010. november 27.)
- ↑ Ablonczy Balázs, i. m. 26-27. o.
- ↑ Ablonczy Balázs, i. m. 22, 26. o.
- ↑ Ablonczy Balázs, i. m. 32–34. o.
- ↑ Ablonczy Balázs, i. m. 34–35. o.
- ↑ Szabó Péter: Előkészületek a magyar–román háborúra In: Nagy Magyarország Történelmi Magazin I. évfolyam 3. szám, ISSN 2060-985X, 15. old.
- ↑ Szabó Péter, i. m. 15–16. o.
- ↑ Szabó Péter, i. m. 16–18. o.
- ↑ Szabó Péter, i. m. 18–19. o.
Források
- Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944, Jaffa Kiadó, 2011, ISBN 978-963-9971-60-8
- Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, 2011, ISSN 0209-5165
- L. Balogh Béni: A második bécsi döntés In: Rubicon 2010/1. különszám, ISSN 0865-6347; 23–34. old.
- Illésfelavi Péter: Atrocitások az 1940-es erdélyi bevonulás során In: Rubicon 2010/1. különszám, ISSN 0865-6347; 35–41. old.
- Nagy Magyarország Történelmi Magazin I. évfolyam 3. szám, ISSN 2060-985X
További információk
- Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésről. Hogyan kaptuk vissza Észak-Erdélyt 1940-ben?; szerk., tan., dokumentumford. Réti György; Aula, Bp., 2000
- L. Balogh Béni: A magyar-román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés; Pro-Print, Csíkszereda, 2002 (Múltunk könyvek)
- L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között; Akadémiai, Bp., 2013
- Jósa Piroska: Virágszőnyeg a váradi utcaköveken. Visszatekintés a bécsi döntés nagyváradi eseményeire a korabeli sajtó, néhány dokumentum és irodalmi mű, valamint a szemtanúk emlékezése tükrében; Erdélyi Magyar Ifjak, Nagyvárad, 2016
- Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése, 1940; szerk. Babucs Zoltán; Tortoma, Barót, 2017
Kapcsolódó szócikkek
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.
Analóg multiméterek túlterhelés elleni védelme
Egyenáram
Egyenáram mérése
Egyenirányítós lengőtekercses műszer
Elektromágnes (fizika)
Elektromos feszültség
Elektromos térerősség
Fáziseltolódás
Fázismutató
Fajlagos ellenállás
Feszültséggenerátor
Feszültségváltó
Forgó mágneses tér
Háromfázisú hálózat
Hőelektromosság
Hatásos ellenállás
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.