I. Károly
Alakja a Képes krónika egyik miniatúráján
Ragadványneve	Károly Róbert
Magyarország királya
Uralkodási ideje
1308. november 17. – 1342. július 16. (33 év, 6 hónap, 30 nap)
Koronázása	Esztergom 1301 tavasza Buda 1309. június 15. Székesfehérvár 1310. augusztus 27.
Elődje	Ottó
Utódja	I. Lajos
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Anjou-ház
Született	1288 Nápoly
Elhunyt	1342. július 16. (54 évesen) Visegrád
Nyughelye	Nagyboldogasszony-bazilika, Székesfehérvár
Édesapja	Anjou Martell Károly
Édesanyja	Habsburg Klemencia
Testvére(i)	Anjou Klemencia francia királyné Anjou Beatrix viennois-i dauphine
Házastársa	Halicsi Mária Beuteni Mária Luxemburgi Beatrix Łokietek Erzsébet
Gyermekei	többek között: Katalin świdnicai hercegné I. Lajos magyar király András nápolyi király István herceg Kálmán győri püspök
Vallás	római katolikus
I. Károly címere
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Károly témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

I. Károly (köznapi nevén: Károly Róbert, születési nevén: Caroberto, magyarosan régebben: Róbert Károly; Nápoly, 1288 – Visegrád, 1342. július 16.) Anjou-házi magyar király 1308-tól haláláig. Bár már 1301-től koronás, de csak az „Anjou-párt” részéről elismert uralkodó. Nagyanyja Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt. Érvényesen (harmadszorra megkoronázva) 1310 és 1342 között uralkodott. A történettudomány 1308-at, az őt érvényesen királlyá választó országgyűlés évét tekinti uralkodása kezdetének. Ő volt az Anjou-ház magyar ágának alapítója, Anjou Martell Károly és Habsburg Klemencia elsőszülött gyermeke, V. István magyar király dédunokája. A Képes krónika szerint születésekor „elsőbben otthon Carobertónak, vagyis Károly Róbertnak neveztek, Magyarországon pedig elhagyván Róbertot, a magyarok Károlynak hívták.”^[1][2]

Nyugati és északi politikájával igyekezett olyan szövetségi rendszert kialakítani, amely ellensúlyozza a Német-római Császárság nagyhatalmi helyzetét, valamint gazdaságilag is kedvezőbb helyzetbe hozza Magyarországot. A honor rendszer kiépítésével a regálé – királyi jogon szerzett – jövedelmekre alapozva pénzügyi reformokat hajtott végre, amivel jelentősen megnövelte a kincstár bevételeit. Uralkodásának második felében jelentős gótikus építkezések folytak, ekkor épült például a visegrádi királyi palota, a soproni ferences kolostor káptalanterme, átépült a diósgyőri vár, valamint gótikus szárnyakkal bővült a székesfehérvári koronázóbazilika is. Energikus politikájának köszönhetően Károly 1342-es halálakor erős országot hagyhatott fiára, Lajosra.

Harc a trónért

Károly Róbert V. István Árpád-házi magyar király dédunokája volt. V. István 1270-ben egyik lányát, Máriát II. Anjou Károlyhoz, a későbbi nápolyi királyhoz adta feleségül. Árpád-házi Mária, majd elsőszülött fia, Martell Károly már IV. László halálakor, 1290-ben bejelentette igényét a magyar trónra, ugyanis Árpád-házi utószülött Istvánt IV. Béla nem ismerte el testvérének. Utószülött István fiának, András hercegnek IV. László halála után mégis elég nagy tábora volt ahhoz, hogy az Árpád-ház utolsó fiúági leszármazottjaként királlyá koronázzák. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, a nápolyi Anjouk trónigénye fiára, Carobertóra szállt, és a nápolyi királyi pár 1298-tól készült a trón megszerzésére.

Érkezése, első koronázása (1301)

Károly Róbert hajója akkor kötött ki Spalatóban (1300 augusztusában), amikor még III. András ült a trónon. Károly mellett a délvidéki tartományok urai álltak – a Šubićok, a Babonić család, a Frangepán család és Csák Ugrin – valamint a főpapok közül Bicskei Gergely választott esztergomi érsek, Mihály zágrábi püspök, János leendő nyitrai püspök és alig néhány további nemes. Külföldi támogatói a Nápolyi Királyság hűbéruraként VIII. Bonifác pápa, valamint a Habsburg-hercegek voltak.

Károlyt nagyapja, II. Károly nápolyi király meglehetősen sovány ellátmánnyal indította útjára: az Adrián mindössze két gályával és egy szállítóhajóval keltek át; a teljes kíséretnek összesen 150 lovat vittek. Egyes történészek^[3] szerint ugyan Károlyt 1200 nápolyi zsoldos kísérte Magyarországra, ám ennek a jelentős katonai erőnek egyetlen bevetéséről sem tudunk; már az 1301-es, illetve az 1302-es hadjárat leírásaiban sem esik szó róluk. A gyermek herceg kíséretében persze volt néhány olasz és francia nemes, közülük azonban csupán egyetlen család, a Druget família játszott szerepet. Ennek a jelentéktelen nápolyi családnak a tagjai Magyarországon, immár Drugeth néven tüneményes karriert futottak be: 1323 és 1342 között hármójukból is nádor lett.

III. András életében az ifjú trónkövetelő valóban nem tudta érdemben befolyásolni a magyar politikát. Petrus de Bonzano szerint a király „értesült ugyan Károly király unokájának érkezéséről, de nem törődött vele”. Károlyt Spalatóban Šubić Pál fogadta, majd Zágrábba kísérte, és ott Csák Ugrin gondjaira bízta, Ugrin pedig Valkó várát bocsátotta rendelkezésére (Kristó 1995).

András pozícióit jelentősen erősítette , hogy egyértelműen mellé állt Csák Máté, a Kőszegi családot pedig egy ügyes házassággal kötötte magához — egy Turcho nevű rokona feleségül vette Kőszegi Henrik leányát.^[4] Miután III. András 1301 januárjában váratlanul meghalt, támogatói csapatot gyűjtöttek trónigényének érvényesítésére, ehhez azonban először meg kellett várniuk az osztrák hadak kivonulását.

III. András halálhírére ugyanis I. Albert német király utasította fiát, III. Rudolf herceget (a későbbi I. Rudolf cseh királyt), hogy gyűjtsön hadat és induljon Magyarországra. A sereg parancsnokává Hermann von Landenberg marsallt nevezte ki. Károly szerencséjére Albert nem akarta se maga, se valamelyik fia számára megszerzi a magyar koronát, hanem megelégedett Pozsony vármegyével, amit III. András névleg feleségének (Albert leányának) adományozott. Az osztrákok gyorsan elfoglalták a vármegyét és a pozsonyi várat, valamint (föltehetőleg) a megye többi erősségét. Ezután szövetséget kínálva csatlakoztak hozzájuk a Kőszegiek (Kőszegi Iván és öccsei).^[5] Rudolf a Kőszegiek ösztönzésére bevette a szentmártonhegyi bencés kolostort, amely ezután egészen a család bukásáig (1317-ig a Kőszegiek kezén maradt. Az osztrákok ezután bevonultak Budára, hogy hazakísérjék Ausztriába az özvegy királynét, aki nem kívánt Magyarországon maradni.

Károly ezalatt ezer főnél kisebb, jelentéktelen harcértékű csapatával elfoglalt több kisebb erősséget a Dél-Dunántúlon. Az osztrákok kivonulása után se Székesfehérvárra (a koronázó városba), se Budára (ahol a korona volt) nem sikerült bevonulnia, mert mindkét város polgárai lezárták előtte a kaput, és nem engedték be. A trónutódlás tisztázatlansága miatt ugyanis a nemesség meghatározó része az ősi hagyományt fölelevenítve országgyűlésen kívánt királyt választani, és nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen választás Vencelnek kedvezne. Ennek számos oka közül fölemlítendő, hogy:

• a nemesek mérvadó csoportjai berzenkedtek attól, hogy „idegen hatalom” (az adott esetben a pápa) oktrojáljon királyt az országra,
• sok báró hajlamos volt elismerni Erzsébet hercegnő, az Árpád-dinasztia utolsó szülöttének trónigényét azzal, hogy az majd átszármazik a hercegnő leendő férjére — márpedig III. András Vencellel jegyezte el apja halálakor mindössze 8 éves gyermekét. A királyválasztó országgyűlést vélhetően április végére, május elejére hívták össze. Ezt megelőzendő hívei Károlyt Esztergomba vitték, és ott Bicskei Gergely még május 13-a előtt megkoronázta egy alkalmi koronával. Ez az akció, amelyet több történész is „puccsszerűnek” nevez, nemcsak az ellentábort háborította fel, de Károly saját híveit is elbizonytalanította.^[6]

A gyakorlatilag mindenki által érvénytelennek tekintett koronázás után a Kőszegiek visszaszorították Károlyt a Dráván túlra, hogy ne tudja megvetni a lábát a Dunántúlon.^[7] A következő hónapokban Kőszegi Iván az óvári királyi várat is elfoglalta.

A tervezett országgyűlésre összesereglett főurak, nemesek, prelátusok és alacsonyabb rangú egyháziak rövid tárgyalás után érvénytelennek mondták ki az esztergomi koronázást, és Vencel herceget választották királyukká. Fő szószólóik

• gimesi Hont-Pázmány János kalocsai érsek,
• II. András egri püspök,
• Imre váradi püspök,
• Háb (Haab) váci püspök,
• Antal csanádi püspök,
• Miklós boszniai püspök,
• Jakab címzetes szepesi püspök, valamint
• Rátót nembeli Domonkos tárnokmester és
• Miklós fia Demeter zólyomi ispán voltak.

Vencelhez több nagyúr, illetve egyházi méltóság ment delegációba. Hogy ténylegesen kik is, azt a források ellentmondásosan közlik:

• a Képes Krónika szerint a Rátót család, a Balassa család, a Kőszegi család egy-egy tagja, valamint Hont-Pázmány János kalocsai érsek, András egri püspök, Antal csanádi püspök, a boszniai, a szepesi és a váradi püspök;
• a Kronika Zbraslavská szerint Csák Máté, Aba Amadé, Balassa Demeter, Balassa Werner, valamint a budai bíró.^[8]

Hasonképpen ellentmondásos a tárgyalások leírása. Az egyik változatban II. Vencel elhárította a felkérést és maga helyett azonos nevű 12 éves fiát – III. András leánya, Erzsébet jegyesét – ajánlotta. A másik változat^[8] szerint a magyar urak eleve az ifjabb Vencelt kérték fel Magyarország királyának, mert úgy vélték, hogy a gyermek uralkodó kevéssé lesz képes elhatározásaikat keresztezni. Annyi biztos, hogy a megegyezés értelmében az ifjabb Vencel lett a királyjelölt. Behívásának előkészítésére Kőszegi Iván 1301 augusztusában megtámadta Esztergomot, ahonnan Károly Róbertnek és Bicskei Gergelynek menekülnie kellett. 1301. augusztus 27-én, Fehérvárott a Szent Koronával, tíz püspök és hívei jelenlétében János kalocsai érsek királlyá koronázta Vencelt — tehát a főurak nagy többségének akarata ellenére ez a koronázás se volt érvényes, mert a magyar szokásjog szerint a királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.

A pápa 1301. május 13-án kelt bullájával Károly támogatására Magyarországra küldte Boccasini Miklóst (Niccolò Boccasinit, a későbbi XI. Benedek pápát).^[2][9] Ebben az időszakban az erős kezű VIII. Bonifác pápa pápa támogatása még inkább hátrányára volt Károlynak — a Képes Krónika szerint az ország szabadjai féltek, hogy az egyház adta királyt elfogadva elveszítik szabadságukat.^[8] Károly első híveit hozzávetőleg egy évtizedekkel később kelt krónikából ismerhetjük meg (Kristó 1995). Eszerint megérkezése után három fontos főember csatlakozott hozzá:

• Csák Máté,
• Aba Amadé és
• Csák Ugrin.

Közülük Csák Máté „csatlakozása” merőben formális volt; nem annyira Károly támogatását, mint inkább Vencel gyöngítését szolgálta. 1302-ben már oklevelekkel igazoltan Vencel pártján állt, majd őt is faképnél hagyta.

Ebben az időszakban oklevelekkel bizonyítottan Vencel hívének tekinthető:

• Rátót Kakas,
• Rátót Domonkos,
• Rátót László (mindhárman a nemzetség Nógrád megyei ágából) és
• Ákos István.

Bonifác pápa „döntőbírósága” (1301–1302)

Boccasini bíboros pápájától igencsak eltérően tapintatos, szelíd ember volt és ügyes diplomata, aki a magyar püspököket fenyegetés helyett türelmes rábeszéléssel próbálta Károly oldalára téríteni. Megígérte, hogy a pápával kivizsgáltatja az általánosan utált Bicskei Gergely gyanús érsekké választását és hatalmaskodásait. Később több világi hatalmasságot is bevont tárgyalásaiba, és ők a nem túl kedvelt cseh orientáció helyett mindinkább hajlottak a valódi hatalom nélkülinek gondolt gyermekkirály elismerésére. A bíboros több zsinatot tartott és gyűlést szervezett. Ezek hatására pártja a Horvátországgal határos területeken szépen gyarapodott.

Boccasini Bicskei Gergely ügyeinek kivizsgálására tett ígéretét azonban a pápa kerek-perec visszautasította. Követének szigorúan meghagyta, hogy mindazon papokat, akik parancsainak nem engednek, megfenyítse és a vétkeseket Rómába idéztesse.^[10] Károly 1302 szeptemberében elfoglalta a Dunántúl nagy részét.Még ebben a hónapban kisebb hadával felvonult Vencel székvárosa, Buda alá, de nem engedték be a városba (Dümmerth, p. 231–232.). Bosszúból feldúlta a város körüli szőlőket, majd Kőszegi Iván fellépésére visszavonult a Délvidékre. Átmenetileg nagybátyja, I. Albert német király oltalmába húzódott (Dümmerth, p. 232.), majd 1303-ban Salamonharasztján állított ki oklevelet.

Vencel király 1302. szeptember 26-án kelt oklevelében felsorolta azon hűtleneket, akik Károly Róberttel székvárosát, Budát ostromolták:

• Csák Ugrin,
• Csák István,
• Kán Lőkös,
• Péc Apor (Kristó 1995).

Ezzel párhuzamosan, ugyancsak 1302-ben a pápa az illetéktelen koronázás miatt hivatalvesztés terhe mellett a Szentszék elé idézte János kalocsai érseket, ő azonban még az idézés kézhez vétele előtt elhunyt.^[11] Ez érzékenyen érintette a Vencel-pártot, mert a helyére kinevezett István Károly Róbert elkötelezett híve volt.^[8] Ezután a pápa 1302. június 10-én megbízta Boccasinit, hogy a két Vencelt és Károly Róbertet idézze a Szentszék elé. Boccasini az év közepén tért vissza Rómába^[11][12] (bár a Képes krónika azt állítja, hogy nem ért el semmit, és dolga végezetlen tért haza^[8]). Mielőtt elutazott volna, egyházi tilalom (interdictum) alá helyezte a Vencel-párti budaiakat. Válaszul a budaiak Petermann bíró és Tót Márton esküdt kezdeményezésére Lajos pap vezetésével megszegték a tilalmat:

• klerikusokat és álpapokat bíztak meg a szentségek kiszolgáltatásával;
• kiközösítették a pápát, valamint Magyarország érsekeit és Károlyhoz húzó püspökeit.^[9][12]

Bővebben: A budai kettős kiátkozás

Károly képviseletében egész csapat hozzá átpártolt főpap érkezett a pápa színe elé:

• István kalocsai érsek,
• Bői Mihály zágrábi püspök (később esztergomi érsek),
• Benedek veszprémi püspök,
• Tódor győri püspök.

A magát birtokon belül tudó Vencel — akinek semmi oka nem volt arra, hogy elfogulatlan tárgyalást reméljen — csupán három jogtudóssal képviseltette magát. A meglehetősen formális procedúra valóban a papírformának megfelelő eredmémnnyel zárult: 1303. május 31-i kelt ítéletlevelében (Spectator omnium) a pápa újlag leszögezte, hogy a vikáriusi hatalom birtokosaként (officium vicarie potestatis habentes) köteles a romlásra jutott Magyarország helyzetén javítani. A kiközösítés terhe mellett elrendelte, hogy Vencelnek valamennyi királyi jogáról le kell mondania, és ezekbe a jogokba Károlyt kell beiktatni.^[13] Egyúttal felkérte Albert német királyt és Rudolf osztrák herceget, hogy Károly Róbert oldalán avatkozzanak be a konfliktusba. Ennek hatására Miklós boszniai püspök (1301–1303)^[14] elpártolt Venceltől, és Károly hívéül szegődött.^[15]

A pápa az érseki jelvények átvételére magához rendelte Bicskei Gergelyt, akit a pápára támadó fegyveresek 1303. szeptember 7-én Anagniban megöltek.

Károly első udvara Temesvárott (1303)

A Délvidékre visszatérve Károly a tartományurak hatalmi körzeteitől távol eső és egyúttal jól védhető Temesvárott rendezte be udvarát. Kora általános szokásától eltérően és érett diplomáciai érzékkel udvartartásának tagjait az egy Drugeth Fülöp kivételével nem a magával hozott francia és olasz nemesek közül válogatta, hanem magyar urakat nevezett ki a fontosabb tisztségekre. Természetes szövetségesei voltak azok a királyi területekhez közel birtokos nemes családok, amelyek nem tagozódtak be a tartományurak famíliáiba, és ezért különösen megszenvedték azok hatalmaskodásait. Különösen sokan voltak ilyenek Szlavóniában, a Duna–Tisza-közén és a Maros mentén.^[16] Fontosabb képviselőik:

• a Csák nemzetségből
  • Csák Ugrin és családja és
  • Tót Lőrinc,
• az Aba nemzetségből
  • Nekcsei Demeter (az 1310-es évekig Lipóci Dömötör néven), a későbbi tárnokmester, Károly Róbert gazdasági reformjának kidolgozója,
  • Nekcsei Sándor — mindketten a nemzetség Lipóci ágából,
• a Bór nemzetségből
  • a Szeri Pósa család legalább egy tagja,
• a Hermány nemzetségből
  • Lack.
• Egységesen álltak Károly mellé a kunok.

A Felvidékről is több nemes érkezett udvarába, a környékbeliekéhez hasonló okokból. Közülük megemlítendők:

• a Balog nembéli Szécsi család tagjai,
• a Kácsik nem Falkos ágából Szécsényi Tamás,
• az Ákos nemzetség Bebek- és Ördögh-ágának ősei.

Még az évtized első felében több tehetséges katona is csatlakozott az ugyancsak képzett parancsnok Károlyhoz; ilyen voltpéldául a fentebb említett Nekcsei Demeter, akinek tehetségét a király inkább a gazdaság rendbetételére hasznosította. Alvezérekként, illetve önálló seregvezérekként kitűnő teljesítményt nyújtott:

• Debreceni Dózsa,
• Szécsényi Tamás, a későbbi erdélyi vajda a Kacsics nemzetség Falkos ágából, a Szécsényi család alapítója,
• Becsei Imre (egykori várjobbágy),
• Köcski Sándor, aki korábban a Kőszegi család familiárisa volt és
• Dancs mester, aki korábban Aba Amadé, majd Csák Máté familiárisa volt.^[3]

A felsorolt (és fel nem sorolt) nemesek familiárisaikkal együtt már számottevő katonai erőt képviseltek, ez azonban még messze nem volt elegendő ahhoz, hogy a siker reményében megtámadhassa vele a nagyobb tartományurakat. Ezért szövetségeseket keresett magának, hogy a főhatalom visszaállításának első lépéseit azok segedelmével tegye meg.

Trónra kerüléséig udvarát, illetve szépen gyarapodó seregét szülei, valamint nagybátyja, I. Albert német király támogatásából, valamint több firenzei bankház hosszú távú kölcsöneiből sikerült fenntartania.

Károly, Vencel és Ottó versengése (1304–1307)

II. Vencel, Cseh- és Lengyelország királya fia érdekében és a Habsburgok ellen IV. Fülöp francia királlyal lépett szövetségre. A francia királyt 1303. április 13-án kiátkozó pápát IV. Fülöp emberei Anagni városában szeptember 7-én megtámadták. Megölték a pápa kíséretének több tagját, köztük a Károlyt megkoronázó Bicskei Gergely esztergomi érseket is. A pápa fél évvel később, október 11-én belehalt bántalmaiba. Utóda XI. Benedek néven bizalmasa, Boccasini lett. Ő Mihály zágrábi püspököt, Károly elkötelezett hívét nevezte ki esztergomi érsekké^[9][11][12] — Mihály azonban egy év múlva meghalt.

1304-ben Károly Róbert Galíciába ment, hogy eljegyezze Lev halicsi fejedelem lányát.^[9] Az év közepén II. Vencel sereggel jött Magyarországra. Elfoglalta Esztergomot, ahonnan elűzte az érseket. Ezután bevonult Budára, de be kellett látnia, hogy nem tud elég szövetségest fia mellé állítani. Rudolf osztrák herceg csapatai bevették az utánpótlási, illetve visszavonulási útvonalát védő Marchegg és Nikolsburg (Mikulov) várát, Lokietek Ulászló elűzött lengyel király pedig Aba Amadé segítségével betört a Krakkói Hercegségbe, ahol elfoglalta Wiślicát, 1305-ben Sandomierzet, majd 1306 tavaszán magát Krakkót is. A több oldalról támadott II. Vencel augusztus elején fiával és a koronázási jelvényekkel visszatért Csehországba. Esztergom várát hűséges híveire, a Kőszegiekre bízta (Kristó 1978, 17. o.).

1304. augusztus 24-én Pozsonyban Károly és Habsburg (III.) Rudolf osztrák herceg kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött III. Vencel cseh király ellen.^[17] Egyházi és világi főemberei:

• Csák Ugrin (Újlaki Ugrin),
• Aba Amadé,
• Rátót II. Loránd,
• Borsa Kopasz
• Kán Lőkös (Lőrinc fia Lőkös mester),
• Csanád Tivadar (Tivadar bán),
• Csák István (Csák Márk fia),
• Péc Apor nádor,
• Kompolt fia(?) Péter az Aba nemzetségből,
• Monoszló Péter,
• Igmánd Lőrinc vajda,
• Rátót nembéli Kakas mester,
• Borsa III. János
• Bői Mihály esztergomi érsek,
• István kalocsai érsek,
• Péter erdélyi püspök,
• Tivadar győri püspök,
• Miklós bosnyák püspök,
• János nyitrai püspök,^[18]
• Kán László erdélyi vajdát testvére képviselte (Kristó 1995).

Csák Máté is nyíltan szembefordult a csehekkel. Megállapodott Rudolffal, hogy támogatja őt, ha hadat indít Csehországba. Vazallusa, Nagy (avagy Szép) Aba elzárta a Vencelek útját a Nyitra megyei Szenicénél, és hogy tovább tudjanak haladni, meg kellett ostromolniuk a várat.

Az egyezségnek megfelelően még 1304 szeptemberében három sereg tört be II. Vencel országába:

• Rudolfé
• Károlyé és
• Csák Máté híveié.^[9][11][12]

Együttes létszámuk elérte a 20 000 főt. I. Albert német király ösztökélésére az osztrákok oldalán bekapcsolódott Ottó bajor herceg is. Az egyesült osztrák-magyar had ostrom alá vette az ezüstbányái miatt „Csehország kincsestárának” nevezett Kutná Horát (Kuttenberg), de nem sikerült elfoglalniuk. II. Vencel helyes stratégiai érzékkel nem vette fel a harcot a túlerővel, hanem kivárta, amíg az ostromot feladva szétválnak és hazafalé indulnak. Ekkor űzőbe vette a gyengébbnek ítélt osztrák sereget, és súlyos veszteségeket okozott neki.^[3]

A kudarc hatására Albert és Ottó szövetsége felbomlott. Ottó átállt Vencel oldalára, ő pedig tanácsadójává és csapatainak fővezérévé tette.

A csehországi hadjáratot követő két évről keveset tudunk. 1305-ben meghalt II. Vencel, és a Cseh- és Lengyelország királyává koronázott III. Vencel békekötésre kényszerült. 1305. október 9-én Brünnben Ottó bajor herceg javára lemondott a magyar trónról, átadta neki a koronát és a koronázási jelvényeket. A kiürített visegrádi várat Károly jóváhagyásával Csák Máté csapatai foglalták el; az oligarcha ezután átmenetileg itt rendezte be székhelyét. Ottó magyarországi trónigényének fő támogatói a Kőszegiek és a bajor rokonságukhoz húzó Ákosok voltak, átpártoltak hozzá a Borsák (Borsa Kopasz és testvére, Borsa Lóránd), továbbá Rátót Domonkos és a később nagy szerephez jutó Debreceni Dózsa is; ezzel nagy többség alakult ki mögötte Károly ellenében. A német anyanyelvű királyt az erdélyi szászok is szívesen látták volna a trónon. A szórványos ellenállás jeleként Tamás, az új esztergomi érsek 1305. augusztus 2-án kiközösítette az egyházból az Ottót támogató Kőszegi Ivánt és Henriket, Rudolf pedig az utakat zárta el tervezett útvonalán. A kalandos úton (amin elveszítette, majd megtalálta a koronát) Magyarországra jött Ottót hívei Fehérvárra vitték, ahol a Szent Koronával 1305. december 6-án a veszprémi és a csanádi püspök koronázta királlyá.^[9][12] Jogilag ez a koronázás is — mint ahogy a Vencelé — azért volt érvénytelen, mert a királyt az esztergomi érseknek kellett felkennie.

1305-ben fiatalon elhunyt Mária, Károly első felesége (egyes történészek vitatják, hogy élt-e egyáltalán) II. Károly nápolyi király unokájának támogatására újabb kölcsönt vett fel a firenzei bankároktól, és fogadta Nápolyban a délvidéki magyar főurak követeit.^[9]

1306 tavaszán Károly Egerben keltezett egy oklevelet; ebből gyanítható, hogy a számára kedvezőtlen időszak legalább egy részében újra Aba Amadé láthatta vendégül váraiban. Tavasszal visszafoglalta Esztergomot és elfoglalt több felvidéki várat. A Délvidéken Csák Ugrin átadta neki Pozsega erős és stratégiailag igen fontos várát. A horvát urak továbbra is őt támogatták, de a gyakorlatban keveset tehettek érte.

Károly valószínűleg ebben az évben vette feleségül Beuteni Máriát, Kázmér beuteni (Bytom) és tescheni (Cieszyn) herceg leányát.^[11] A nyár elején hadat vezetett az ellene lázadó Balassák — Balassa Demeter és Dancs — ellen, akiktől elvette több várukat:

• Zólyom,
• Zólyomlipcse,
• Dobronya,
• Palojta.

A katonai vereség hatására a Balassák átálltak Károly Róbert oldalára, és a továbbiakban mindvégig kitartottak mellette^[8]

Eközben Csák Máté elfoglalta Zólyom vármegyét. 1300–1308 között (Visegrád mellett) az alábbi fontosabb várak kerültek birtokába:

• Zsolnalitva,
• Budatin,
• Ricsó,
• Várna (Varin, Óvár),
• Drégely,
• Divény (lerombolta),
• Gács (lerombolta),
• Kékkő,
• Gyarmat,
• Fülek,
• Somoskő,
• Hollókő,
• Baglyaskő,
• Nógrádsipek.

1307 tavaszán Ottó Erdélybe utazott — egyrészt hogy biztosítsa jóindulatáról az őt támogató szászokat, másrészt hogy maga felé hajlítsa az ingadozó Kán Lászlót. Először a besztercei szászokat kereste fel, majd Kán Lászlóhoz indult, hogy együttműködő szándéka komolyságának jeleként feleségül kérje annak lányát. Az erdélyi vajda azonban elfogta Ottót. Elkobozta tőle a koronázó jelvényeket, magát az ellenkirályt pedig Szegeden átadta Csák Ugrinnak. Néhány hónap fogság után Ottónak vissza kellett térnie Bajorországba, a koronázó jelvények pedig a vajdánál maradtak. Ettől fogva Károly Róbertnak vele már nem kellett számolnia, bár a magyar királyi címet formálisan egészen haláláig (1312-ig) viselte.^[9][11][12]

Ottó balsikerű útjával párhuzamosan 1307 májusára Károly tartományi zsinatot hívott össze Udvardra. A zsinaton az Anjou-párti egyházfők mindenkit arra intettek, hogy térjenek Károly hűségére, ismerjék el őt Magyarország királyának, biztosítsák neki a királyi jogokat és teljesítsék a szolgálatokat.^[8] A Vencel fogságából kiszabadult Werner fia László budai bíró Csák nembeli János támogatásával visszafoglalta és Károly Róbert hűségére térítette Budát. Ellenfeleit: a Vencelhez hű bírót, az esküdteket és az ilyen polgárokat megfutamította, megölte, illetve megkínozta; birtokaikat elkobozta. Megbüntette a pápát kiközösítő „hitszegő” papokat is. Maga Károly Róbert az év második felében felvidéki hadjáratra indult, és bevette Szepes várát, amit még Vencel hívei szálltak meg.

1307. augusztus 8-án V. Kelemen pápa legátust küldött Magyarországra — Gentilis bíborost. Augusztus 10-én a pápa Rómába idézte Ottót, amiért Károly Róbert jogait háborította és a csanádi püspököt, amiért Ottót megkoronázni merészelte.^[11]

Október 10-én Károly Róbertet a hívei által összehívott rákosi országgyűlés királlyá választotta. Több történész (például Hóman Bálint,^[16]) ettől a naptól tekinti Károlyt legitim magyar királynak. A nagyurak közül jelen volt többek között:

• Csák Ugrin,
• Rátót Domokos,
• Aba Amadé nádor,
• Borsa Kopasz nádor,
• Ákos István nádor,
• Rátót Loránd nádor.

A megjelentek elfogadták Károlyt és utódait Magyarország királyának. Nem voltak jelen a leghatalmasabb tartományurak: Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek, és több jelenlévő érdeke sem a királyi hatalom erősítése volt.^[9] Mindezek ellenére a gyűlés kimondta, hogy a király iránt hűtleneket a két érseknek és a püspököknek ki kell közösíteniük, és hogy az ilyen hűtelenek vagyona a királyra száll.

A kiskirályok

Az 1300-as évek elején három olyan tartományúr, illetve család volt, akinek/amelynek már sikerült gyakorlatilag önálló és a „hivatalos” Magyar Királysággal dacolni képes államszervezetet kiépítenie:^[16]

• Csák Máté,
• Kán László és
• Kőszegi Henrik.

Bővebben: tartományúr

A többi, hasonló önállóságra vágyó tartományúr:

• Aba Amadé,
• Ákos István,
• Babonić István,
• Borsa Kopasz,
• Frangepán Duim
• Gutkeled Joakim
• Pok Miklós
• Šubić Pál

fentieknél kisebb területet uralt és közigazgatásuk, amit a felsorolt három nagyúrnál jóval később kezdtek kiépíteni, azokénál kezdetlegesebb szinten állt, famíliájuk kevésbé volt strukturált. A familiaritás rendjének embrionális állapota miatt az így eluralt tartományok közös jellemzője volt a személyközpontú szervezet. Ennek megfelelően a nagy hatalmú tartományúr halála után az általa uralt kiskirályság széthullott vagy legalábbis erősen meggyengült, mert egyikben sem volt az örökösödésnek egyértelműen szabályozott és a fontosabb érdekeltek által elfogadott rendje.

Bővebben: familiaritás

I. Károly eleinte közülük keresett magának szövetségeseket, hogy erre alapozva ellensúlyozhassa, illetve később letörhesse a „három nagy” hatalmát.

Legelső támogatóinak egyike Aba Amadé volt; Károly olyankor, amikor kimozdult temesvári udvarából, többnyire az ő váraiban vendégeskedett.^[8] 1307-ben szövetséget kötött a többi tiszavidéki oligarchával:

• Ákos Istvánnal,
• a Rátót nemzetségbeli Porcz I. István fiaival,
• Borsa Kopasszal és
• Pok Miklóssal.

Ezek a szövetségesek lehetővé tették, hogy ellensúlyozza Kán László hatalmát, de a Kőszegiekkel, illetve Csák Mátéval nem mérkőzhettek.^[16] A Kőszegi családot két, gyorsan egymás után következő esemény gyöngítette meg:

• Károly 1309-ben Kőszegi Henrik helyett újra Babonić Istvánt tette szlavón bánná,
• ami után Kőszegi Henrik hamarosan meghalt.

Gentilis legátus tevékenysége (1308–1311)

1308 tavaszán érkezett Dalmáciába Gentilis bíboros, majd az év közepén továbbutazott az ország középrészére. Útján folyamatosan próbálta rávenni a tartományurakat Károly Róbert támogatására. Tervének központi eleme az volt, hogy megállapodik a „három nagy” egyikével, és annak támogatásával töri meg a másik kettő hatalmát. Kulcsfigurának e célra Csák Mátét választotta, mivel:

• a Kőszegi családnak Kőszegi Henrik halála nem volt olyan családfője, aki a többieket is képviselve megállapodhatott volna vele;
• Kán László kiskirálysága az ország fontosabb központjaitól túlságosan távol volt.

További komoly megfontolások is szóltak Csák Máté mellett:

• elődei szilárdan és hűségesen álltak ki Magyarország mindenkori királyai mellett;
• maga Máté kezdetben Károly Róbertet támogatta^[8]

Egyezsége Csák Mátéval

Károly szövetségesei próbálták meggyőzni Gentilist arról, hogy Csák Mátéval nem érdemes egyezkedni, mert állhatatlan, erőszakos és egyáltalán nem szótartó ember.^[8] Se Gentilis, se a Csák Mátéval rivális bárók nem ismerték fel, hogy a tartományúr magatartása egyáltalán nem következetlen, hanem jól felismert érdeket szolgál: minden akciójával azt próbálta megakadályozni, hogy az ország élére olyan, sokak által támogatott király kerüljön, aki sikerrel veheti fel vele a harcot.

Gentilis és Csák Máté az akkor még Kékesnek hívott Pilisszentlászlón, az azóta elpusztult pálos kolostorban^[19] egyezett meg 1308. november 10-én. Máté felesküdött Károlyra, cserébe ő lett a tárnokmester. A tekintélyes, jól jövedelmező tisztség és a már birtokába került királyi birtokok nagy részének megtartása fejében megígérte, hogy a további, idegen kézre került egyházi és királyi birtokokat akár fegyveres erővel is visszafoglalja, majd azokat az egyháznak, illetve a királynak visszaszolgáltatja.^[16]

Második koronázás

1308. november 27-én Gentilis Budán országos gyűlést tartott, ahol a Kőszegiek közül többen maguk is megjelentek, Kán László és Csák Máté pedig követet küldött. Úgy tűnt, kialakult a bárók egységfrontja Károly mögött. 1309. június 4-én Kőszegi Henrik egész családja nevében hűségesküt tett a királyra Gentilis előtt. 1309. június 15-én immár másodszor is megkoronázták Károlyt — bár ezúttal is az esztergomi érsek, de nem Székesfehérvárott, hanem Budán, a Nagyboldogasszony-templomban és továbbra sem a Szent Koronával, hanem egy Gentilis által készíttetettel. A Szent Korona ugyanis még mindig Kán Lászlónál volt, aki a koronázásra még csak követet se küldött. Jogilag tehát ez a koronázás is érvénytelen volt,^[9] a többség mégis e naptól tekinti Károlyt az ország törvényes királyának. Ezután Gentilis Pozsonyba ment, és hosszabb ideig ott is maradt, még Károly harmadik koronázására se ment el.^[20] Az 1301 utáni évtizedben a magyarországi főpapok sorra álltak át Károly Róbert pártjára. Ebben jelentős szerepe lehetett annak, hogy a legtöbb tartományúr rendszeresen fosztogatta az egyházi javakat – Csák Máté például feldúlta két egyházmegye központját is (Esztergomot és Nyitrát). Károly és hívei – elsőbben is a mélyen vallásos Aba Amadé – azonban mindvégig tartózkodtak az egyházi birtokok fosztogatásától, sőt, időnként adományokkal támogatták azokat.^[21]

Csák Máté látszólag a szerződés értelmében tüstént nekilátott a szomszédai kezére került királyi javak elfoglalásának, az így megszerzett birtokokat azonban nemhogy visszaadta volna a királynak, de magának tartotta meg. Az egyházi javakat még látszólag, formálisan se készült visszaszolgáltatni. Amikor a király és a bíboros a szerződés be nem tartása miatt megintette, nyíltan szembefordult velük.^[16]

1307–1309 között több oklevél tanúsága szerint az alábbi urakat tekinthetjük stabilan Károly Róbert híveinek (Kristó 1995):

• Csák Ugrin,
• Aba Amadé,
• Rátót Loránd,
• Borsa Kopasz,
• Ákos István,
• Rátót Domonkos (Domokos),
• Rátót László,
• Rátót Kakas,
• Rátót Dezső,
• Pok Miklós,
• Ákos Miklós.

Fentieken (illetve képviselőiken) túl 1308. szeptember 22-én a budai egyházat jogaiba visszaállító aktuson részt vett még:

• Rátót Miklós,
• Kaplyon Jakó,
• Debreceni Dózsa,
• Balog Miklós,
• Pányoki Jakab,
• Zsadány Dénes,
• Pozsegei Gilét;

Gentilis 1308. november 27-én tartott budai zsinatán:

• Héder Henrik,
• Héder Miklósés
• Aba Péter;

Károly harmadik koronázásán pedig:

• Balassa Demeter,
• Türje Fülöp,
• Pozsegai István,
• Forrói Aladár,
• Csák Péter,
• Csák Márk,
• ? Benedek,
• Budai László,
• Šubić Pál,
• Babonić István,
• Babonić László és
• Babonić Radiszló.

Harmadik koronázás

Gentilis Kán Lászlóval is próbált egyezkedni, de sikertelenül, ezért 1309 karácsonyán kiközösítette az erdélyi vajdát.

Kán László végül 1310. április 8-án, Szegeden fogadta el Károlyt törvényes urának úgy, hogy a Tamás esztergomi érsek kezében tartott keresztre esküdött. A vajda által visszaadott Szent Koronával Fehérvárott 1310. augusztus 27-én az esztergomi érsek harmadszorra, immár minden szempontból érvényesen is Magyarország királyává koronázta Károly Róbertet.^[9] 1310 táján a királyválasztásban mértékadó nemesek már pontosan látták, hogy Károly és a tartományurak között kell választaniuk, és reális esély a király mellé állni. Széles egységfront alakult ki. Sok későbbi nagy család ekkor alapozta meg hatalmát azzal, hogy a király pártjára állt, akár rokonai ellenében is. Így tett például:

• a nógrádi Szécsényi Tamás,
• a gömöri Szécsiek,
• az 1310-es években a Kőszegi család familiaritásából kivált Kanizsaiak és
• a Kőszegiek egyik rokona, a Héder nemzetségbeli Köcski Sándor.

Ugyancsak az Anjou-korban emelkedtek fel:

• a Losonciak,
• a Báthoriak,
• Nekcsei Demeter,
• a Kompoltiak (Kompolthy),
• a Görgeiek (Görgey),
• a Kállayak (Kállai) és
• a Becseiek.

A tartományurak erőszakos visszaélései, különadói és a szabad költözködés gátlása miatt a jobbágyok és a városok is a királyi hatalom megerősödését kívánták.^[9]

Csák Máté a székesfehérvári koronázáson nem jelent meg — sőt, dúlta a a király és familiárisainak birtokait. Esztergom kifosztása után 1311. június 25-én csapatai egészen Budáig nyomultak abban a reményben, hogy el tudja fogni az ott tartózkodó királyt és családját, Károly azonban még időben visszaköltöztette udvarát Temesvárra. Csák Mátét Károly 1311. július 6-án leváltotta a tárnokmester tisztéből, Gentilis pedig kiközösítette. A legátus ezután (szeptember körül) végleg elhagyta az országot.

Összefogás Csák Máté ellen

Károly Debreceni Dózsa vezetésével csapatokat küldött Máté ellen, de ezek nem vállalták a nyílt összecsapást a számbeli fölényben lévő és jobb fegyverzetű ellennel, csak annak dúlását próbálták fékezni.

Csák Mátét a kettős ítélet mélyen felháborította, és immár nyíltan szembefordult a királlyal. Ennek megfelelően magát princepsnek, azaz uralkodó hercegnek kezdte címeztetni, és formális hadjáratot vezetett fő ellenfelei:

• a király,
• az esztergomi érsek és
• a nyitrai püspök

ellen.

Károly ennek hatására a Csákok régi riválisaival, a meggyengült Kőszegi családdal próbálta szorosabbra fűzni a kapcsolatot. Ezért:

• Kőszegi Gergely Miklós nevű fiát, Moson és Sopron vármegye főispánját nevezte ki Csák Máté helyett tárnokmesterré,
• Kőszegi Jánost (Henrik fiát) Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy vármegye főispánját lovászmesterré,

emellett

• Kakas Miklós Vas vármegye,
• Gergely fia András pedig Zala vármegye főispánja lett.

Ezzel elérte, hogy 1311 őszére Csák Máté és Kán László kivételével minden tartományúr a király mögé sorakozzon fel. Ezzel a széles összefogással kívánta a Felvidéket megtámadni.

A hatalom megszilárdítása

A Csákok elleni készülődést meg kellett szakítania 1311 első felében, amikor Velencével került konfliktusba. Sokadszor is elfoglalta Zárát, és Subić Mladent tette meg a várgrófnak. Katonákat azonban — éppen a Csákokkal kirobbant ellenségeskedés miatt — nem tudott küldeni neki. Ezért (1313-ban ?) kompromisszumot kötött Velencével: Zára grófja velencei lesz, de a magyar király névleges fennhatósága megmarad. Mladen ezután garázdálkodni kezdett a környező térségben.^[22]

1311 őszén Károly elindult az első, Csák Máté elleni hadjáratra, és 1312 tavaszára pedig összehívta a tartományúr elleni háborút meghirdetni hivatott országgyűlést — ekkor azonban átmenetileg egy másik konfliktus kötötte le erőit.

Az Abák

A formailag a királyt támogató Aba Amadé szerette volna megszerezni Kassát. 1311. szeptember elején a városba érkezett kíséretével. A feszült helyzetben kitört tömegverekedésben Amadét és kíséretének több tagja is életét vesztette. Ezután – másokkal együtt – a kassai börtönbe zárták Amadé két fiát,Jánost és Demetert.^[23] A király a konfliktusban Amadé fiaival szemben a város mellé állt, és a fiak október 3-án szerződésben kötelezték magukat, hogy nem háborgatják Kassát és visszaadják az elfoglalt királyi javakat, egyebek között Abaúj és Zemplén vármegyét.

Bővebben: kassai egyezség

Az Abák egy pillanatig se gondoltak a megállapodás betartására, és katonai segítség fejében hűbéruruknak fogadták el Csák Mátét. A tartományurak egyesített seregét 1312. június 15-én Károly Kassa mellett, a rozgonyi csatában legyőzte, de az Abák területét csak 1315-re tudta szilárdan ellenőrzése alá vonni.^[24]

Az Abákkal vívott háborúja közben 1312 tavaszán kedvelt híve, Borsa Kopasz nádor 1312 tavaszán két generális kongregációt is tartott — az elsőt Kassa mellett, a másodikat Sáros vára alatt, miközben a király (akkor még eredménytelenül) a várat ostromolta. Utóbbi gyűlésen a király két hatalmaskodót fő- és jószágvesztésre ítélt.

Bővebben: rozgonyi csata

A győztes csata után a király a mindvégig az ő hűségén maradt Sárospatakra ment, és több mint egy hónapig onnan keltezte okleveleit. 1312 augusztusában rövid időre visszatért Abaúj vármegyébe, majd szeptemberben hosszabb időre Budán rendezkedett be. A Tekele nembeliek, akikre Balassa Demeter Sáros várának őrzését bízta, még az év vége előtt visszaadták a várat a királynak. 1313–1315 gyakorlatilag a meghódított északkeletei területek pacifikálásával, az Abák maradék helyőrségeinek megvívásával telt. Eközben Károly 1314 őszén fölkereste Szepes és Sáros vármegyét; több helységben okleveleket állított ki. 1315 tavaszán a hozzá következetesen hű Ákos nembeli Mikest nevezte ki Sárosra várnagynak és egyúttal ispánnak (Kristó 1978, p. 87–88.).

1315 körül került vissza a királyhoz Zólyom, Liptó és Árva vármegye. Ezek élén addig a kényszerből a Csák Máté-familiáris Balassa Dancs mester állt, de ekkor visszatért a királyhoz. Ezután Károly régi tervét felújítva Csák Máté ellen fordult. Ehhez szövetséget kötött János cseh királlyal, és a két király egyszerre támadt a tartományúrra. Csák Máté erejét mi sem mutatja jobban, mint hogy a koordinált akció minimális eredményekkel zárult: Károly Róbertnek Visegrádot sikerült elfoglalnia, Jánosnak pedig a Morva menti Veselí várát (Kristó 1978, p. 87–89.).

Többfrontos háború 1316-ban

1316-ban lázadtak fel a király ellen a korábban hűséges híveinek számító Borsák: Borsa Kopasz és öccse, Borsa Beke. A király Debreceni Dózsát küldte ellenük, és ő szétzúzta a Borsák seregét.^[9]

Bővebben: debreceni csata (1317)

A győzelem hírére a király Bihar vármegyébe utazott. Borsa Kopasz először Adorján várában próbált védekezni, de a várat a királyi sereg 1317 júliusában ostrommal elfoglalta. Borsa Kopasz titkon Sólyomkő várába menekült, hívei Erdélybe szöktek. A bukott nádor kegyelemet kért és feladta magát, Károly Róbert azonban kivégeztette.

A Borsák felkelését kihasználva lázadtak fel a király ellen Ákos István fiai, de Károly Róbert az ő felkelésüket is gyorsan leverte. Ezzel megszerezte Diósgyőr várát és vele az Ákosok kiskirályságát.

Ekkoriban halhatott meg Kán László erdélyi vajda, akinek helyére a király a hozzá hű Pok Miklóst nevezte ki. Kán László fiai fellázadtak; felkelésüket a királyi hadak gyorsan leverték. Az év őszén a király a Dunántúlra küldött sereget a Kőszegiek ellen, miközben ő maga egy másik haddal elfoglalta tőlük a baranyai Kőszeg várát.

Petenye fia Péter és az Abák (másodszor)

1317-ben az Amadé-fiak újra fellázadtak Ung vármegyében, de a király ottani váraikat is sorban megvívta.

A Dunántúl

A Felvidék

Csák Máté hatalma a rozgonyi csata után meggyengült, de még így is elég erős maradt ahhoz, hogy a király óvatos legyen vele. 1316-ban elvette tőle Visegrádot, majd 1318-ban Komáromot, de a Felvidék nagyobb része csak a nagyúr 1321-es halála után került Károly Róbert ellenőrzése alá.

A Délvidék

Politikai és gazdasági konszolidáció

Végül 1323 első felében az addig kényszerűségből Temesváron tartott királyi székhely is átkerült Visegrádra.^[9]

1323 után Károly Róbert tárnokmestere, Nekcsei Demeter segítségével fokozatosan nagy léptékű gazdasági reformokat hajtott végre.^[9]

1330. április 17-én Záh Felicián sikertelen merényletet kísérelt meg a király ellen, de ez már nem fenyegette a király hatalmát. A véres megtorlás komoly figyelmeztetést jelentett minden lázadó kedvű nagyúr számára.

Károly Róbert új alapokra helyezte és megszilárdította az utolsó Árpádok alatt megrendült királyi hatalmat. Bár a király, a földek harmadával a kezén, továbbra is az ország legnagyobb földbirtokosa volt, hatalma elsősorban nem birtokai méretén nyugodott, hanem a várak túlnyomó többségének birtoklásán. Az Anjou-korban a király mintegy 160-at birtokolt az ország 300 várából, míg például a Lackfiak, a legtöbb várral bíró főúri család, mindössze hetet.

Nagy földadományok helyett a király a szolgálatokat úgynevezett honor-ok (magyarul: tisztség, régi magyar nyelven: becsü) adományozásával jutalmazta. A honor birtokosai a királyi tulajdon kezelőivé, hasznainak szedőivé váltak, de a honort nem örökíthették át, a király azt bármikor elvehette tőlük. Az országbárók nagy honorjai jellemzően a legnagyobb főurak között rotálódtak. A honor jelentette az igazi hatalmat, mivel olykor 10–20 vár birtoklása is járt vele. A honort birtokosai saját familiárisaik útján irányították.

Az új arisztokrácia

A tartományurak elleni küzdelem sok korábbi kisbirtokos számára nyújtott lehetőséget, hogy a király mellé állva a folyamatosan leváltott régi elit helyett létrehozott új elit részese legyen. Ezek a személyek sem voltak teljesen ismeretlenek, általában a régi nemzetségeknek a 13. század második felében a hatalomból kiszorult csoportjaiból kerültek ki, akiket kiegészítettek a Károly Róbert által külföldről hozott emberek. Az első időszakban inkább a tisztségek gyors váltogatása jellemző, de később, a hatalmi viszonyok megszilárdulásával egyes tisztségeket egyes személyek vagy családok szinte kisajátítottak maguknak.^[25]

Az új arisztokrácia gerincét az országos főtisztségviselők – szűkebb értelemben vett bárók -, a főpapok és a királyi, valamint a királynéi udvar tisztségviselői képezték.

Országos főtisztségviselők :

Főpapok: