Ennek a szócikknek a címében vagy szövegében a kínai nevek nem a magyar nyelvű Wikipédia átírási irányelve szerint szerepelnek, és/vagy nincs feltüntetve a pinjin és a magyaros alak a {{kínai}}(?) sablon segítségével. Ezeket pótolni, illetve javítani kell.

Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.

Kínai nyelv egyszerűsített kínai: 汉语, hagyományos kínai: 漢語; vagy 中文
„Kínai nyelv”, baloldalt hagyományos, jobboldalt egyszerűsített kínai írásjegyekkel
Beszélik	Kínai Népköztársaság, Kínai Köztársaság (Tajvan), Szingapúr, Malajzia, Fülöp-szigetek, Egyesült államok, Ausztrália, Indonézia, Mauritius, Peru, Kanada, valamint a világ bármelyik egyéb országában, ahol nagyobb számú kínai diaszpóra található
Beszélők száma	~1,5 milliárd fő
Nyelvcsalád	sino-tibeti nyelvcsalád    sinitikus     kínai
Írásrendszer	kínai írásjegyek, csu-jin fu-hao (zhuyin fuhao), pinjin (pinyin), hsziao-er-csing (xiao'erjing)
Rang	kínai összesen: 1 mandarin: 1 wu: 12 kantoni: 18 min: 22 hakka: 33 gan: 42
Hivatalos állapot
Hivatalos	Kína  Hongkong  Makaó  Kínai Köztársaság  Szingapúr
Gondozza	A Kínai Népköztársaságban: Nemzeti Nyelvszabályozó Bizottság (国家语言文字工作委员会) A Kínai Köztársaságban: Nemzeti Nyelvi Bizottság (National Languages Committee) Szingapúron: Promote Mandarin Council/Speak Mandarin Campaign
Nyelvkódok
ISO 639-1	zh
ISO 639-2	zho (T)chi (B)
A Wikimédia Commons tartalmaz egyszerűsített kínai: 汉语, hagyományos kínai: 漢語; vagy 中文 témájú médiaállományokat.

A kínai nyelv (egyszerűsített kínai: 汉语; hagyományos kínai: 漢語; pinjin hànyǔ, magyar népszerű: han-jü, vagy 中文; pinjin zhōngwén; magyar népszerű: csung-ven) a sino-tibeti nyelvcsalád legtöbb beszélővel rendelkező tagja. Nem létezik egységes kínai nyelv, hiszen a jelenleg a Kínai Népköztársaság hivatalos állásfoglalása szerint nyelvjárásoknak tekintett nyelvváltozatok olyan jelentős eltéréseket mutatnak, amely alapján külön kínai nyelvekről is beszélhetnénk.^[1]

A kínai írás mintegy 3000 éves múltra tekint vissza, s ezzel a világ legrégebbi folyamatosan létező, máig fennmaradt és használt írása.

A kínai nyelv tipológiailag a monoszillabikus, izoláló és tonális nyelvek közé tartozik, ami azt jelenti, hogy a szavak alapvetően egy szótagból állnak (még akkor is, ha léteznek összetett, látszatra több szótagú szavak is), nem létezik benne ragozás, mindenféle nyelvtani funkciót ellátó képzést partikulákkal alkot, továbbá minden egyes szótag rendelkezik egy tónussal, azaz zenei hangsúllyal. A legelterjedtebb mandarin nyelvben négy tónus van, de a déli nyelvekben a tónusok száma 6-10 is lehet.

A kínai legelterjedtebb latin betűs átírása a pinjin (pinyin).

Jelenleg a világon legtöbb ember a kínai nyelvet beszéli anyanyelveként, mintegy 1,5 milliárdan. Hivatalos nyelvnek számít a Kínai Népköztársaságban, Tajvanon, Szingapúrban, illetve az ENSZ hivatalos nyelvei között is szerepel.

A kínaiak nyelvi elvei különböznek a nyugatiakéitól, részben a kínai írásjegyek egységesítő hatása miatt, részben Kína Európától különböző társadalmi és politikai fejlődése miatt. Míg a Római Birodalom eltűnése után Európa nemzetekre oszlott, melyek önazonosságát gyakran nyelvük adja, Kína megőrizte kulturális és politikai egységét, és a birodalomban közös írott szabványt tartott érvényben, noha a beszélt nyelvek különbözősége összehasonlítható az európaiakéval. Ennek eredményeképpen a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet (ven 文) ((wen 文)) és a beszélt nyelvet (jü 语) ((yu 语)). Az írott és beszélt formák egységes megkülönböztetése kevésbé szigorú a kínai nyelv esetén, mint a nyugatiak esetén. Az írásra Kínában egyetlen szabvány van mindmáig.

Rokonsága

Bővebben: Sino-tibeti nyelvcsalád

A kínai nyelv a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozik, egyedül alkotja annak egyik fő ágát. Közeli nyelvrokonokkal nem rendelkezik, a legközelebbi rokonának a tibeti nyelv tekinthető, távolabbi kapcsolatban pedig a Mianmarban (Burma) beszélt nyelvekkel áll. A rokonság bizonyítását megnehezíti, hogy a kínai írás hiába rendelkezik több ezer éves emlékekkel, az írás nem hangjelölő volta miatt a genetikai kutatások kizárólag rekonstruált nyelvi anyagra támaszkodhatnak, melyek azonban minél régebbi nyelvállapotra vonatkoznak, annál spekulatívabbak. Tipológia sajátosságait tekintve egyfelől az altaji nyelvekre jellemző tulajdonságokat mutat, másfelől bizonyos délkelet-ázsiai nyelvekkel azonos vonásokat hordoz. Ennek ellenére, a közhiedelemmel ellentétben a kínai nyelv nem rokona a japán, a koreai, a thai vagy a vietnámi nyelvnek.^[2]

Története

Kelet-Ázsia egészében sok évszázadon át a kínai volt a műveltség és a civilizáció legfőbb közvetítője, és ma többen beszélik, mint bármely más nyelvet a világon. A legkorábbról ismert írásos emlékek az úgy nevezett „jóslócsontok”, melyek Anjang (Anyang)ból 安陽, a Sang (Shang)-dinasztia fővárosából kerültek elő, és kb. i. e. 1300–1500-ra datálhatók. A Csou (Zhou)-dinasztia megalapítását követő évszázadokból bronzedények királyi adományozásokról, és más hasonló eseményekről tudósító feljegyzések állnak rendelkezésünkre. A legkorábbi kínai klasszikusok – a Változások Könyvének (Ji king) ((Yi jing)) részei, az Írások Könyve (Su king (Shu jing)) és a Dalok Könyve (Si king (Shi jing)) – ugyancsak a Csou (Zhou)-dinasztia korai évszázadaiból származnak. Mindezen szövegek archaikus kínai nyelven, vagyis preklasszikus nyelven íródtak.

A valódi klasszikus periódus Konfuciusszal (i. e. 551-479) kezdődött, és a Hadakozó fejedelemségek korán át a Csin (Qin)-dinasztia által megvalósított birodalomegyesítésig és alapításig (i. e. 221) tartott. Ez volt a jelentős filozófusok, és az első elbeszélő történeti munkák kora. Jóllehet, az e korszakban íródott szövegek mindegyike klasszikus kínai nyelven íródott, mégis jelentős nyelvhasználati különbségeket találhatunk köztük. Kétségtelen, hogy ennek oka részben a földrajzi egység hiánya és az ország decentralizáltsága, ami miatt a különböző helyi nyelvjárások az adott térségekben az irodalom eszközéül szolgálhattak. Ám a történeti fejlődés sem elhanyagolható ok. A nyelvhasználati eltéréseket boncolgató, alaposabb tanulmányok még váratnak magukra, de addig is a következők megállapíthatók:

• egyes történeti munkák szövegeiben, mint például a Co csuan (Zuo zhuan) és a Kuo-jü (Guo yu) az irodalmi nyelv a Dalok könyvével azonos tulajdonságokat mutat, feltehetőleg egy közép-kínai nyelvjáráson alapuló változatát használták;
• a Lu 魯 nyelvjáráson íródott Konfuciusz Beszélgetések és mondások (Lun-jü) ((Lunyu)) és Menciusz (Meng-ce) ((Mengzi)) műve;
• a Száműzetésben (Li szao) ((Li sao)) és a Csu (Chu) elégiái (Csu ce) ((Chu ci)) korai darabjaiban a Csu (Chu) 楚 nyelvjárást használja a költő;
• a Csuang-ce (Zhuangzi)ben, a Hszün-ce (Xunzi)ben 荀子 és a Han Fej-ce (Han Feizi)ben egy 3. századi nyelvjárással találkozhatunk.

Mindezek a szövegek egy közös irodalmi nyelv kialakulásának folyamatát mutatják, de köztük jelentős különbségek fedezhetők fel. A birodalom egyesítésétől kezdve (főként az első két dinasztia, a Csin (Qin)- és a Han-dinasztia alatt) a központosított kormányzás, és az élő (beszélt) nyelvvel szemben a klasszikus modellek utánzása felgyorsította a közös irodalmi nyelv kialakulását. Az irodalmi nyelv kialakulását jelentősen segítette a konfucianizmus győzelme is, mert ezután a konfuciánus klasszikus művek iskolai oktatása elterjedt és egységes ismeretük minden kormányzati hivatalnok számára elengedhetetlenné vált az előrelépéshez. A történetíró feljegyzéseihez (Si ki) ((Shiji)) hasonló korai szövegekben még érezhető a beszélt nyelv hatása, de az idő előrehaladtával az irodalmi kínai nyelv (ven jen) ((wen yan)) 文言 – akár Nyugat-Európában a latin – a ma beszélt élő nyelv alapjául szolgáló holt nyelvvé vált.

Az irodalmi kínai nyelv sohasem volt teljesen statikus és egységes. A különböző irodalmi mozgalmak más és más stílust használtak, akárcsak a speciális céllal létrehozott szövegek, például a hivatali dokumentumok vagy a buddhista iratok szerzői. Nem fejlődött ki szabályokat előíró nyelvtan, az emberek a korábbi modelleket utánozva tanultak meg írni, és nem pedig szabályokat követve, mint például a latin esetében. A beszélt nyelv mindig némi befolyással bírt a szépirodalomra és a költészetre, és még inkább a gyakorlatiasabb jellegű írásokra. Ennek eredménye, hogy még a klasszikus szövegek megfejtésében járatos olvasóknak is nehézségei lehetnek, amikor első ízben találkoznak későbbi anyagokkal, például a Csing (Qing)-dinasztia korából származó hivatalos dokumentumokkal.

Korszakai

Bővebben: Klasszikus kínai nyelv

A kínaiban, akárcsak más nyelvekben, a beszélt nyelv az elsődleges, épp ezért kívánatos – már amennyire ez lehetséges – rekonstruálni az írásjegyek eredeti hangzását. Sajnos, mivel az írásjegyek teljes egész szótagokat reprezentálnak, és közvetlen információt nem szolgáltatnak a kiejtésükre vonatkozóan, ami maga is jelentősen változott az évszázadok alatt, a rekonstrukció csak számos nehézség leküzdésével lehetséges. A legszélesebb körben használt rekonstrukció Bernhard Karlgren (1889–1978) rendszere, amelyet a Grammata Serica Recensaban (1957) publikált, és melyben két rekonstrukcióval szolgál. Az egyiket ókínainak (Ancient Chinese) nevezi, és a Csie-jün (Qieyun) 切韻 című rímszótáron alapul, amelyet i. sz. 602-ben állítottak össze, a másikat archaikus kínainak (Archaic Chinese) nevezi, és rekonstrukcióját a Dalok könyve rímeinek elemzésével készítette el, amely az i. e. 600 körül lezárult időszak hangrendszeréről szolgál információval.

Karlgren ókínaiját (Ancient Chinese) felváltó korai közép-kínai (Early Middle Chinese) és a kései közép-kínai (Late Middle Chinese) Csie-jün (Qieyun) alapján felállított rekonstrukciója Edwin G. Pulleyblank (1922–2013) Lexicon of Reconstructed Pronunciation in Early Middle Chinese, Late Middle Chinese and Early Mandarin című művében (1991) található a Jüan (Yuan)-korszak korai mandarin nyelvének (Early Mandarin) rekonstrukciója mellett.

A korai közép-kínainál korábbi korszakok rekonstruálása sokkal nehezebb, mert a rendelkezésünkre álló források meglehetősen töredékesek. Amíg a Dalok könyvének Csing (Qing) kori tudósok által kimunkált rímszerkezetei, és a Dalok könyve és a Csie-jün (Qieyun) közé eső különböző költőinek rímei bizonyítékul szolgálnak a rímek utolsó hangjainak fejlődését illetően, a nem-rímelő részekkel, a kezdő mássalhangzókkal vagy mássalhangzó csoportokkal kapcsolatban nincsenek bizonyítékaink.

Nyelvjárások

A kínai nyelv korántsem egységes, összesen hét nagyobb nyelvjárást (fang-jen (fangyan) 方言) különböztetnek meg egymástól. Ezen nyelvjárásoknak, dialektusoknak a nyelvészeti besorolásáról máig viták zajlanak, hiszen inkább önálló nyelvekről beszélhetünk, semmint nyelvjárásokról. A Kínai Népköztársaság lakosságának mintegy 70%-a az északi nyelvjárást (más néven: mandarin) beszéli és az ország hivatalos nyelve, a pu-tung-hua (putonghua) (hagyományos kínai: 普通話, egyszerűsített kínai: 普通话) is ezen alapszik. Éppen ezért, az északi köznyelvet ismerőket, az egész országban (és Tajvanon is) megértik, míg a többi nyelvjárás esetében a kölcsönös érthetőség nem mondható el. A han nemzetiségű kínaiak maradék 30%-a pedig a hat déli nyelvjárás valamelyikét beszéli anyanyelveként. A nyelvjárások mindegyike további alnyelvjárásokkal, vagy nyelvjárás-variánsokkal (ti-fang-hua (difanghua) 地方话 / 地方話) rendelkezik, melyek az adott nyelvjárásnak különböző, de egymás számára még az érthetőség határán belül lévő változatai.

• Mandarin kínai (kuan-hua (guanhua) 官话/官話), vagy északi nyelv (pej-fang-hua (beifanghua) 北方話/北方话)), kb. 836 millió beszélő (71,5%). Egész Kínában elterjedt, ezen alapul a hivatalos köznyelv, a nyelvjárási területeken is kötelező az ismerete.
• vu (vu-jü (wuyu) 吴语/吳語), kb. 77 millió beszélő (8,5%). Zömében Csiangszu és Csöcsiang tartományban, illetve Sanghajban. A Wu nyelvjárás magába foglalja a sanghaji nyelvet (vagy nyelvjárást) is.
• Jüe vagy kantoni nyelv (jüe (yue) 粤语/粵語), kb. 71 millió beszélő (5%). Főként Kuangtung, Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület tartományban, Hongkongban, Makaón beszélik. Ezenkívül szerte a világon nagyrészt ez a nyelve a kínai migráns közösségeknek is.
• Min (min-jü (minyu) 闽语/閩語), kb. 60 millió beszélő (4,1%). Fucsien tartományban és Tajvanon beszélik, de ez terjedt el Délkelet-Ázsia egyes részein is, Malajziában, a Fülöp-szigeteken és Szingapúrban.
• Hsziang (hsziang-jü (xiangyu) 湘语/湘語), kb. 36 millió beszélő (3,8%). Hunanban és környékén beszélik. A hsziang (xiang) nyelvjárásnak általában két fajtáját különböztetik meg: a „régi” és az „új” típusát.
• Hakka (ko-csia (kejia) 客家话/客家話), kb. 34 millió beszélő (3,7%), amely a Dél-Kínában és Tajvanon szétszórva élő hakka nép nyelve.
• Kan (kan (gan) 赣语/贛語), kb. 31 millió beszélő (2,4%). Csianghszi tartományban elterjedt nyelvjárás.
• A kínai nyelvek/nyelvjárások történeti kialakulása:

• A kínai nyelvjárások: