A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9
| Lisszaboni szerződés | |
 | |
| Az Európai Közösség létrehozásáról szóló és az Európai Unióról szóló szerződéseket kiegészítő szerződés | |
| Típusa | Korábbi szerződéseket kiegészítő szerződés |
| Megszövegezve | 2007. október 18–19. |
| Aláírás dátuma | 2007. december 13. |
| Aláírás helye | Lisszabon, Portugália |
| Aláírók | Az Európai Unió tagállamai |
| Ratifikációs okmányok leadása | Az Olasz Köztársaság kormányának |
| Életbelépés | 2009. december 1. |
| Nyelvek | Az EU 23 hivatalos nyelve |
| Hivatalos weboldal | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Lisszaboni szerződés témájú médiaállományokat. | |
A lisszaboni szerződés (a közjogi szaknyelvi hagyományoknak megfelelő írásmóddal: Lisszaboni Szerződés), teljes nevén a „Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról”, amelyet Lisszabonban, 2007. december 13-án írtak alá, az Európai Unió (EU) működését tette hatékonyabbá az alapszerződések korábbi változatainak módosításával. A szerződés kinyilvánított célja volt, hogy „lezárják az amszterdami szerződéssel és a nizzai szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányul, hogy megerősítse az Unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését”.[1]
A lisszaboni szerződéssel bevezetett főbb változtatások közé tartozott a minősített többségi szavazások számának növelése az EU Tanácsában, az Európai Parlament megnövelt szerepe a döntéshozásban, a pillérrendszer megszüntetése, új tisztségek létrehozása (az Európai Tanács elnöke és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője) egy egységes álláspont képviseletének megkönnyítésére. A szerződés két jelenlegi és egy jövőbeli kivétellel jogilag kötelezővé tette az Alapjogi Chartát. A szerződéssel eredetileg csökkentették volna az EU-biztosok számát 27-ről 18-ra, de ezt végül az íreknek adott garanciákban visszavonták.
Az Európai Unió intézményeinek módosításáról szóló tárgyalások 2001-ben kezdődtek, és először az Európai Alkotmányt eredményezték, mely elbukott a francia és holland népszavazásokon. A lisszaboni szerződést 2007. december 13-án írták alá Lisszabonban (miután Portugália volt a Tanács soros elnöke),[2] és a tervek szerint 2008 végéig minden tagállamban ratifikálni kellett volna, hogy a 2009-es európai parlamenti választásokig – január 1-jén – életbe léphessen. (Az életbe lépés, csúszás esetén, az összes ratifikációs okmány Rómában való elhelyezése utáni hónap első napján vált lehetővé.)[3] Azonban ezt a 2008. június 12-én megtartott ír népszavazás,[4] valamint a cseh törvényhozás, a lengyel elnök és egy német alkotmánybírósági ítélet elhúzódása nem tette lehetővé.
Ezután Írország vezetői az uniós politikusokkal összhangban úgy döntöttek, hogy 2009. október 2-án megismétlik a referendumot, miután garanciákat adtak Írországnak az adópolitika nemzeti szuverenitásának, a hagyományos ír semlegességnek, valamint az „etikai” (családjogi, oktatási, vallási stb.) kérdések kapcsán.[5] Ezen a referendumon az igenek több mint kétharmados többséget szereztek,[6] és az ír ratifikáció október 23-ára le is zárult. A cseh törvényhozás két háza 2009 első felében megszavazta a szerződést, szeptemberre a németek is ratifikálták,[7] és a lengyel elnök, aki az ír „igen”-től tette függővé kézjegyét, szintén aláírta azt.[8]
Az életbe lépés útjában már csak Václav Klaus cseh államfő állt, akinek három feltétele volt – az ír népszavazás pozitív eredménye, cseh kivétel az Alapjogi Charta alól[9] és az alkotmánybíróság ítélete, melyben az egész szerződést vizsgálva, azt a cseh alkotmánnyal összeegyeztethetőnek találta.[10] Ez történt meg legkésőbb, november 3-án. A cseh elnök még aznap aláírta a szerződést.[11]
A lisszaboni szerződés 2009. december 1-jén lépett hatályba.
Történet
Háttér
Az EU működésének felülvizsgálata, különösen a 2004-es, tíz taggal való kibővülés után egyre esedékesebbé vált, ezt jelezte a nizzai szerződés mellé fűzött nyilatkozat 2001-ben. A nizzai megállapodások lehetővé tették az EU bővítését 27 tagra, a szavazási rendszer megújításával. A Laekeni Nyilatkozat, amelyet 2001-ben hirdettek meg, elindította az alkotmányozási folyamatot. Felállította az Európai Konventet, amelyet a korábbi francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing vezetett, és szerepe volt, hogy egy európai alkotmányt dolgozzon ki a tagállamok közti párbeszéd menedzselésével. Az Európai Alkotmány végső szövegét 2004 nyarán, egy EU-csúcson fogadták el, Írország EU-elnöksége alatt.
Az Alkotmányt, amelyet minden tag elfogadott, egy ünnepség keretében írták alá 2004. november 29-én. Mielőtt életbe lépett volna – ezt 2006. november 1-jére tervezték – át kellett esnie a ratifikációs folyamaton. Ez minden országban mást jelentett, függően hagyományaitól, alkotmányának előírásaitól, és a politikai szándékoktól. Az Alkotmányt 2005-ben a népszavazás formáját választó Franciaország és Hollandia visszautasította. Miközben a tagországok többsége – parlamenti úton – ratifikálta az okmányt (bár Spanyolország és Luxemburg népszavazáson hagyta jóvá), a ratifikációhoz szükséges lett volna minden tagállam hozzájárulása, ezzel világossá vált, hogy nem tud életbe lépni. Ezután az EU vezetői egy időre pihentették az ügyet, és átgondolták a „hogyan tovább” kérdését. Ez végül a tervezett Európai Alkotmány kudarcát jelentette.
Új lendület
2007 első félévében Németország látta el az EU elnökségét, és bejelentette, hogy a „pihentetés” véget ért. Márciusban, ötven évvel a római szerződés aláírása után elfogadtatta a Berlini Nyilatkozatot a tagállamokkal. Ez deklarálta, hogy a tagállamok célja, hogy a 2009-es európai parlamenti választást már egy új szerződés alapján bonyolítsák le – tehát 2009 közepére már lépjen is életbe egy új szerződés. (Ez a választás végül – az első ír népszavazás kurdarca miatt – mégis a régi rendszer szerint folyt le.)
Még a Berlini Nyilatkozat előtt európai politikusok tömörülése, az ún. Amato-csoport, melyet Barroso bizottsága is támogatott, nem hivatalosan azon dolgozott, hogy átírja az alkotmányszerződést. 2007. június 4-én a csoport francia nyelven közzétette munkáját – az Alkotmány 448 bekezdésének 63 000 szavát 70 bekezdésre és 12 800 szóra redukálták.[12] A Berlini Nyilatkozatban az EU vezetői nem hivatalos menetrendet dolgoztak ki az új szerződéssel kapcsolatban:
Menetrend
- 2007. június 21–23. Az Európai Tanács csúcstalálkozója Brüsszelben; mandátum a Kormányközi Konferenciára
- 2007. július 23. Kormányközi Konferencia Lisszabonban az új szerződés szövegéről
- 2007. szeptember 7-8. Az EU külügyminisztereinek értekezlete a szerződésről
- 2007. október 18-19. A Tanács csúcstalálkozója Lisszabonban; végső megállapodás a reformszerződés szövegéről
- 2007. december 13. Ünnepélyes aláírás Lisszabonban
- 2009. január 1. Az életbe lépés eredetileg tervezett időpontja
- 2009. december 1. A lisszaboni szerződés életbe lépése
Tárgyalások
A Tanács júniusi csúcstalálkozója
2007. június 21-én összeült a soros EU-csúcs. Ezen a tagállamok állam- és kormányfői elhatározták, hogy megegyeznek egy új szerződésről, hogy az helyettesítse a visszautasított Alkotmányt. A találkozóra a német EU-elnökség keretében került sor, és Angela Merkel német kancellár mint az EU soros elnöke vezette a tárgyalásokat. Néhány más feladat után (mint például az egyezség Ciprus és Málta eurózónába való felvétele ügyében) elkezdődtek a tárgyalások az új szerződés részleteiről. Ezek egészen június 23. reggeléig folytak. Ekkorra értek el megegyezést a négyzetszám-alapú szavazatszám bevezetését követelő Lengyelországgal.[13]
Végül a tagállamok 16 oldalban adtak mandátumot egy Kormányközi Konferencia összehívására. Ez javasolta az alkotmányos utalások nagy részének és a szimbólumoknak az elhagyását. Ezen kívül egyezség született az eredeti Alkotmány bizonyos részeinek (például a külügyeknek) a kiegészítéséről. A Lengyelország és az Egyesült Királyság felől érkező nyomás ellenére az Európai Unió Alapjogi Chartáját is hozzáfűzték a szöveghez, de a két ország felmentést kapott alóla. A szerződés rugalmasabbá teszi a kimaradási klauzulákat („opt-out”) az EU-ban, és az új, az Alkotmányban található szavazási rendszert sem alkalmazzák 2014 előtt.
A júniusi csúcson a szerződést mint „Reformszerződést” emlegették, világossá téve az alkotmányos vonások jelentős csökkentését. A megegyezés szerint a Reformszerződés kiegészíti mind az Európai Közösség létrehozásáról (római szerződés), mind az Európai Unióról (maastrichti szerződés) szóló szerződéseket, hogy ezzel tartalmazni tudja az Alkotmány elemeit, anélkül, hogy egy dokumentumot alkotna belőlük. Az Európai Közösségről szóló szerződést pedig átnevezik az Európai Unió működéséről szóló szerződésre. Emellett megállapodtak, hogy az Alkotmánnyal ellentétben, amelyiknek részét alkotta az Alapjogi Charta, a reformszerződés csak egy utalást tesz majd rá, ám így is kötelezővé teszi jogilag. A csúcs után Lengyelország szeretett volna újranyitni pár témát. Júniusban Jaroslaw Kaczynski lengyel miniszterelnök kijelentette, hogy a második világháború elmaradta esetén Lengyelországnak sokkal több lakosa lenne. Egy másik ügyben a keményen lobbizó Jan-Peter Balkenende holland miniszterelnök harcolt ki nagyobb szerepet a nemzeti parlamenteknek az uniós jogalkotásban.
Kormányközi Konferencia
Portugália, amely júliusban átvette a soros elnökséget, támogatta és folytatta Németország kezdeményezését a Kormányközi Konferencia összehívására. A júniusi tárgyalások és a 16 oldalas megegyezéstervezet alapján július 23-án ült össze a testület, egy rövid ünnepség keretében. A portugál elnökség "Az Európai Unióról szóló és az Európai Közösség létrehozásáról szóló szerződéseket kiegészítő szerződéstervezet" címmel közzétett egy 145 oldalas dokumentumot, amihez még egy 132 oldalas szöveg is hozzátartozott, 12 jogi protokollal és 51 nyilatkozattal. A szerződés kivitelezésének kezdetén ezt a tervezetet az Európai Tanács honlapján is elérhetővé tették.[14]
A Konferencián a kormányok képviselőin és az egyes országok által küldött jogi szakembereken kívül részt vett az Európai Parlament három küldöttje: a néppárti Elmar Brok, a szociáldemokrata Enrique Baron Crespo és a liberális Andrew Duff.
A Konferencia megnyitása előtt a lengyel kormány kifejezte szándékát a júniusi megállapodás módosítására, különösen a szavazási rendszer területén, de a többi tagállam által rájuk gyakorolt nyomás miatt visszavonták e szándékukat, mert el akarták kerülni, hogy a tárgyalásokon a szerződés egyedüli akadályoztatójaként tekintsenek rájuk.
A Tanács októberi csúcstalálkozója
Az Európai Tanács októberi csúcstalálkozóján, amelyet a soros EU-elnök és portugál miniszterelnök José Sócrates vezényelt le, a minden tagországból jelen lévő jogi szakértők segítségével végső megállapodásra jutottak a szerződéstervezetről. A Tanács ülése alatt világossá vált, hogy a Reformszerződés a „Lisszaboni Szerződés” nevet kaphatja, mert aláírására nagy valószínűséggel a soros elnök Portugália fővárosában, Lisszabonban fog sor kerülni.
Az Európai Tanács október 18-19-i, lisszaboni ülésén még néhány dolgon változtattak a szerződés aláírásának biztosítása érdekében. Lengyelország kicsit erősebb megfogalmazást kapott a szavazási súlyok mértékének – a „joáninai kompromisszumnak” – az újraelosztásáról, emellett lehetőséget egy állandó főügyész jelölésére az Európai Bíróságban. A lengyelek az állandó főügyész jelölésére úgy kaptak lehetőséget, hogy azok számát nyolcról tizenegyre emelték.
.jpg)
Ünnepélyes aláírás
A Tanács októberi csúcstalálkozóján Portugália javasolta, hogy a Reformszerződést Portugália fővárosában, Lisszabonban írják alá. A kérést elfogadták, és ezzel a szerződés – uniós hagyományok szerint – lisszaboni szerződés néven vonult be a köztudatba. Az aláírási ceremónia megszervezésével a portugál elnökséget bízták meg.
A szerződést 2007. december 13-án írták alá az EU tagállamainak képviselői a lisszaboni Szent Jeromos-kolostorban. A portugál kormány, mint a soros EU-elnökség betöltője, a XV. századi, Lisszabonban található Jeromos-kolostorba szervezte az ünnepséget, ahol Portugália 1985-ös csatlakozási szerződését is aláírták. A 27 állam képviselői az aláírással fejezték be hivatalosan a szerződés tárgyalását. Ez volt az első alkalom, hogy a három fő EU-intézmény vezetői is aláírtak egy uniós szerződést.
Gordon Brown brit miniszterelnök nem vett részt az ünnepségen, pár órával később írta alá a szerződést. Ennek oka, hogy brit képviselők előtt vett részt egy bizottsági meghallgatáson.[15]
Ratifikáció
Ratifikációs táblázat
| Tagállam | Aláírva | Ratifikálva | Okmányok leadva | Életbe lépés | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
.svg){kind=small}