Ez a szócikk a történelmi magyar megyéről szól. Hasonló címmel lásd még: Szatmár (egyértelműsítő lap).

Szatmár vármegye
Szatmár vármegye címere
Ország	Magyar Királyság
Központ	Szatmárnémeti
Népesség
Népesség	ismeretlen
Nemzetiségek	magyarok, románok
Földrajzi adatok
Terület	6257 km²
Térkép
Szatmár vármegye térképe
Szatmár vármegye domborzati térképe
A Wikimédia Commons tartalmaz Szatmár vármegye témájú médiaállományokat.

Szatmár vármegye közigazgatási egység volt az egykori Magyar Királyság északkeleti részén.

Földrajz

A vármegye területe nyugaton síkság, keleten találhatóak dombságok. A síkságok között találhatóak voltak mocsárvidékek is, illetve dombságok vízben igen gazdagok. Legfontosabb folyói a Szamos, a Lápos illetve a Túr. Északról Bereg, Ugocsa és Máramaros, keletről Szolnok-Doboka, délről Szolnok-Doboka, Szilágy és Bihar, nyugatról pedig Szabolcs vármegye határolta.

Története

A vármegyét Szent István király hozta létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején Szatmárvár központtal valószínűleg a Kaplon nemzetség birtokaira alapozva.^[1]

A vármegye a török időkben, az ország három részre szakadásakor többnyire a Partiumhoz tartozott. Az 1876-os megyerendezéskor a megszűnő Kővárvidék egy részével bővült. Székhelye 1771-tól 1920-ig Nagykároly, 1920-1940 között Mátészalka, 1940-45 között Szatmárnémeti, 1945-50 között ismét Mátészalka volt.

Területét 1920-ban a trianoni békeszerződéssel Magyarország, Románia és Csehszlovákia között osztották fel. Területe 1910-ben 6287 km², ebből Romániához 4505 km² (71,7%) került, Csehszlovákiához pedig Nagypalád község (0,4%).

1920-ban a magyarországi részhez csatolták Ugocsa vármegye Magyarországon maradt néhány négyzetméternyi lakatlan területét, majd 1923-ban egyesítették Bereg vármegye Magyarországon maradt területével Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye néven.

1940-45 között teljes korábbi területét ismét Magyarország birtokolta, és ezekben az években ismét önállóan működött. 1945-ben a trianoni határok helyreállítása miatt lényegében az 1923-ban kialakult állapot állt helyre azzal a különbséggel, hogy az egyesített megyét most Szatmár-Bereg megyének hívták.

Az 1950-es megyerendezés során Szatmár-Bereg megye egyesült Szabolcs megyével Szabolcs-Szatmár megye néven, amit 1990-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére változtattak.

Romániai részének története Szatmár megye néven folytatódik, valamint néhány település Ukrajnához került, a Nagyszőlősi járáshoz.

Lakosság

1910-ben a vármegye összlakossága 361 740 személy volt, ebből:

• 235 291 (65,1%) magyar
• 118 774 (32,8%) román
• 6041 német
• 398 szlovák
• 1236 egyéb

A magyarság a csengeri, fehérgyarmati, mátészalkai, szatmári és nagykárolyi járásokban, valamint a három városban túlnyomó többségben élt; az románok az avasi, a nagybányai, nagysomkúti és szinérváraljai járásban voltak többségben, a németek csak az erdődi járásban képeztek nagyobb szigeteket.^[2]

Közigazgatás

A vármegye kilenc járásra volt felosztva:

• Csengeri járás, székhelye Csenger
• Erdődi járás, székhelye Erdőd
• Fehérgyarmati járás, székhelye Fehérgyarmat
• Mátészalkai járás, székhelye Mátészalka
• Nagybányai járás, székhelye Nagybánya
• Nagykárolyi járás, székhelye Nagykároly
• Nagysomkúti járás, székhelye Nagysomkút
• Szatmárnémeti járás, székhelye Szatmárnémeti
• Szinérváraljai járás, székhelye Szinérváralja

Jegyzetek

További információk

• Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye és Szatmárnémeti, 1908
• Gorzó Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjai, 1910

Kapcsolódó szócikkek

• Szabolcs-Szatmár-Bereg megye története