Ez a szócikk a diplomatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Sík Endre (egyértelműsítő lap).

Sík Endre
Született	1891. április 2.[1] Budapest
Elhunyt	1978. április 10. (87 évesen)[1] Budapest
Sírhely	Fiumei Úti Sírkert
Párt	Magyar Kommunista Párt Szovjetunió Kommunista Pártja Magyar Szocialista Munkáspárt
Gyermekei	Sík Igor
Foglalkozás	politikus diplomata
Iskolái	Eötvös Loránd Tudományegyetem (–1913) Vörös Professzorok Intézete (–1926)
Díjak	Munka Vörös Zászló érdemrendje (1956) a Magyar Népköztársaság Állami Díja (1965) Szocialista Hazáért Érdemrend (1967) Nemzetközi Lenin-békedíj (1968) A Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1970) Barátság Rendje Munka Vörös Zászló érdemrendje (1958)
A Wikimédia Commons tartalmaz Sík Endre témájú médiaállományokat.

Sík Endre (Budapest, 1891. április 2. – Budapest, 1978. április 10.) diplomata, külügyminiszter, jogász, író, történész. Ügyvédnek készült. Az első világháborúban hadapródként orosz fogságba esett, majd az 1917-es októberi orosz forradalom után csatlakozott a kommunistákhoz.

Élete és munkássága

Családja

Kikeresztelkedett zsidó családból származott. Apja Sík Sándor (= Schick Sándor, 1853–1900. jan. 1. Bp.) ügyvéd, anyja Winternitz Flóra (1861–1929). Bátyja: Sík Sándor piarista irodalomtörténész, költő, esztéta, az MTA tagja; fia Sík Igor operatőr, leánya: Sík Irina (1922. Moszkva–1997. aug. 27. Bp.). A család mind a Sík, mind a Sik névváltozatot használta.^[2]

A háború előtt

Érettségi után piarista novícius volt Vácott, majd kilépett a rendből, és jogot végzett a Budapesti Tudományegyetemen (1913). Ügyvédjelölt korában cikkeket írt a Népszavába és a Szocializmusba.

A Szovjetunióban

1915-ben, az első világháború idején katonaként orosz hadifogságba esett. Irkutszkban 1920 márciusában belépett az OK(b)P magyar csoportjába, melynek titkára lett. Szibériai településeken, Csitában, majd Moszkvában pártmegbízatásokat látott el, a Forradalom című lap szerkesztőjeként is dolgozott (1920. február–május). Elvégezte a Professzorképző Intézet filozófiai szakát (1923–26), ezt követően a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemének tanára volt az Afrika tanszéken (1926-tól '37-ig). Ekkor kezdte tanulmányozni az afrikai népek történetét, évtizedekig tartó munkája több kötetben jelent meg. A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának történelmi, majd néprajzi intézetének munkatársa és a Moszkvai Állami Egyetem oktatója (1938–45) volt. A második világháború idején a moszkvai Kossuth Rádió egyik szerkesztőjeként dolgozott.

Magyarországon

Tevékenysége a kormányzatban

1945 szeptemberében hazatért. 1947–48-ban külügyminisztériumi tanácsos, 1948-tól tíz évig rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, 1948 júniusától 1949 szeptemberéig washingtoni magyar követ volt. 1949–54 között a külügyminisztérium politikai főosztályának vezetője, a Külügyi Akadémia igazgatója, az 1954. és 1955. években külügyminiszter-helyettes, 1955 és 1958 között a külügyminiszter első helyettese, majd 1958. február 15-től 1961. szeptember 13-ig, nyugdíjazásáig külügyminiszter volt.

Tevékenysége a kommunista pártban és mozgalomban, tudományos munkássága

1958-tól 1970-ig az MSZMP Központi Bizottságának tagja. A békemozgalom tevékeny résztvevője volt. Nyugdíjasként is aktív társadalmi és politikai tevékenységet fejtett ki. 1962-ben a történelemtudományok doktorává avatták. 1963-tól a Béke Világtanács tagja, 1964-től az Országos Béketanács elnöke, 1971-től a Béke Világtanács Elnöksége végrehajtó bizottságának, valamint a Társadalmi Szemle szerkesztőbizottságának tagja volt. Afrika történetével foglalkozott. Ezzel kapcsolatban cikkei, tanulmányai, novellái jelentek meg.

Emlékiratai

Emlékeit több kötetben írta meg. Nagy visszhangot váltott ki a Vihar a levelet… című könyve, melyet a Zrínyi Kiadó jelentetett meg 1970-ben.^[3] Ebben igen részletesen számolt be a Kirov meggyilkolása után bekövetkezett, Sztálin által elrendelt, főleg emigránsok, „trockisták” elleni politikai üldözésekről, kivégzésekkel végződő „nagy tisztogatásról”, s különösen a moszkvai magyar emigráción belüli ellentétekről a harmincas években. A könyvet szovjet nyomásra kereskedelmi forgalomba kerülése után visszavonták minden könyvesboltból és közkönyvtárból. A visszavonás híre azonban villámgyorsan elterjedt, és a 10 600 kinyomtatott példányból 9200 még a bevonás előtt elkelt.^[4]

A könyv második, bővített kiadása halála után, 1988-ban jelenhetett meg ugyancsak a Zrínyi Kiadónál.^[5]

Külügyminiszteri éveiről ugyancsak 1970-ben jelentetett meg, szintén kritikus hangvételű memoárkötetet Bem rakparti évek címen a Kossuth Könyvkiadónál.^[4]

A televízió portréfilmet készített róla (Sík Endre Jubileum, 1972).

Főbb művei

• Faji kérdés és marxizmus, oroszul: Moszkva, 1930; magyarul: Bp., 1971
• La discussion de l’ordre du jour de l'Assemblée générale des Nations Unies Intervention. Bp., 1958
• A nagy Mirambo árnyékában (elbeszélések Afrika történetéből). Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó, Bp., 1962
• Hősköltemény prózában. Elbeszélések. Szépirodalmi kiadó, Bp., 1962
• Fekete-Afrika története I–IV. Akadémiai kiadó, Bp., 1964–73, franciául és angolul is
• Ellenméreg. Elbeszélések. Szépirodalmi kiadó, Bp., 1964
• Egy diplomata feljegyzései. Emlékezések. Kossuth Kiadó, Bp., 1966
• Próbaévek. Emlékezések. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1967
• Bem rakparti évek. Emlékezések. Kossuth Kiadó, Bp., 1970
• Vihar a levelet… Visszaemlékezések. Zrínyi Kiadó, Bp., 1970 (bevonva); 1988, második, bővített kiadás
• Hajdú Gyula: Diplomáciai és Nemzetközi Jogi Lexikon. Akadémiai Kiadó, 1959-1967 között több kiadásban, az előszót Sík Endre írta

Díjai, kitüntetései

• Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1949)
• Magyar Népköztársasági Érdemrend III. fokozat (1950)
• Munka Érdemrend (1953)
• Munka Vörös Zászló érdemrendje (1956, 1958)
• Állami Díj II. fokozat (1965) – A Fekete-Afrika története című könyvéért
• Munka Érdemrend arany fokozat (1966)
• Szocialista Hazáért Érdemrend (1967)
• Nemzetközi Lenin-békedíj (1968)
• A Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1970)
• Felszabadulási Jubileumi Emlékérem (1970)

Jegyzetek

Források

• Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969.  
• Kossuth-díjasok és Állami Díjasok almanachja 1948–1985. Szerk. Darvas Pálné, Klement Tamás, Terjék József. Budapest: Akadémiai. 1988. ISBN 963-05-4420-2  
• ↑ Révész: Révész Sándor: Egy vihartűrő szellem: A feledés fátyla mögött. Jelen, III. évf. 42. sz. (2022. október 20.) 26–29. o. ISSN 2677-1624
• ↑ Névpont: Kozák Péter: Névpont. nevpont.hu. Budapest

További információk

• Ruffy Péter: Sík Endre. Magyar Nemzet, 1965. ápr. 11. (vagy 14.)
• Kékesdi Gyula: A békeharc lovagja. Népszabadság, 1968. máj. 5.
• Hegedüs Géza: Baráti búcsúzó. Népszabadság, 1978. ápr. 14.
• Máriássy Judit: Sík Endre. Élet és Irodalom, 1978. 15. sz.
• Révész Sándor: Egy vihartűrő szellem Jelen, 2022. 10. 20.