A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9
Japán megszállása alatt a második világháború végét követő szövetséges, az USA vezette katonai megszállást és politikai reformot értjük. Az Amerikai Egyesült Államokon kívül Ausztrália, India, Új-Zéland és az Egyesült Királyság is a megszálló erőket alkotta. Mindez a Japán írott történelemben egyedülálló és első alkalom, hogy külföldi ország(ok) hadereje tartós megszállás alatt tartotta. A San Franciscó-i békeszerződés, melyet 1951. szeptember 8-án írtak alá, vetett véget hivatalosan a megszállásnak, amely 1952. április 28-án lépett hatályba, melytől kezdve Japán ismét független országgá vált. A Szovjetunió – és Oroszország sem – eddig nem kötött békeszerződést Japánnal, rendszerint a vitatott északi szigetek ürügyén.
Miután 1952 áprilisában Douglas MacArthur, a Szövetséges Erők főparancsnoka (SCAP, Supreme Commander for the Allied Powers) elhagyta Japánt, a Josida-kormány felszabadult a közvetlen politikai ellenőrzés alól és feltett szándékában állt eltörölni, illetve megváltoztatni a Szövetséges Erők reformjait. Egy olyan irányzatot hoztak létre, melyet egyszerűen és észszerűen „ellentétes folyamatnak” neveztek. A politikai harc, mely a kormány és kritikusai közt alakult ki, a későbbiekre nézve egyre elkeseredettebbé vált, 1954 év végén feloszlatták a parlamentet.
A kapituláció
Az 1945. augusztus 14-ei japán kapitulálás során a japán kormányzat kötelezte magát a potsdami konferencián kikötöttekhez. Másnap Hirohito császár a nemzeti rádióban kihirdette Japán feltétel nélküli megadását. Ez a rádióadás volt az első életében, melyet a nép felé közzétett, illetve szintén az első eset, hogy a japán polgárok nagy többsége egyáltalán hallotta császára hangját. Az egyetemes, de főként az angol nyelvű történetírás ezt a napot a Japán felett aratott győzelemnek, azaz Victory Over Japan (V-J Day-nek) nevezi, mely a második világháború végét is jelentette, egyúttal Japán hosszadalmas újjáépítésének kezdetét.
A győzelmi napon Harry S. Truman elnök kinevezte Douglas MacArthur tábornokot a Szövetséges erők főparancsnokává (Supreme Commander of the Allied Powers, SCAP), feladatául a megszállás szervezését jelölték ki. Még a háború idején a szövetséges hatalmak úgy tervezték felosztani egymás között Japánt, mint ahogy tették később Németország megszállása során. Azonban a végleges tervben a SCAP közvetlen felügyeleti jogot kapott a főszigetek és a magukat megadni kényszerült szigetek felett, a távolabbi japán birtokok feletti ellenőrzést pedig az alábbiak szerint osztották fel:
- Szovjetunió: Észak-Korea (nem teljesen megszállt), Szahalin és a Kuril-szigetek.
- Amerikai Egyesült államok: Dél-Korea (nem teljesen megszállt), Okinava, Amami-szigetek, Ogaszavara-szigetek és a japán tulajdonúvá vált Mikronézia.
- Kína: Tajvan és Penghu.
Máig sincs egyértelműen tisztázva, miért tértek el az eredeti tervtől. A leggyakoribb teória szerint a megnövekedett potenciállal bíró USA az atombomba kifejlesztését követően nem akarta, hogy a SZU túlzott befolyást szerezzen a távol-keleti térségben, ahogy az a jaltai konferencián már nyilvánvalóvá vált.
A Szovjetuniónak voltak megszállási szándékai Hokkaidóval szemben is, aminek során egy kommunista politikai rendszerű Japán Népi Demokratikus Köztársaságot akartak létrehozni, amely zóna szovjet befolyás alá kerülne. Viszont a kelet-német és észak-koreai szovjet megszállással szemben, ez ténylegesen is aggasztotta Truman elnököt, s igyekezett politikai nyomásgyakorlással megvétózni. Végül a Távol-keleti Szövetség és a Szövetséges Tanács Japánért szervezetek lettek hivatottak Japán megszállásának koordinálására.
Japán hivatalnokok augusztus 19-én Manilában maradtak, hogy találkozzanak MacArthurral, tisztázni a szövetséges megszállás feltételeit és módozatait. Augusztus 28-án 150 amerikai személy repült a Kanagava prefektúrabeli Acugiba, akiket a USS Missouri csatahajó követett, melynek fedélzetén a 4. tengerészgyalogos hadosztály utazott és szállt partra Kanagavában. Őket több más szövetséges személy követett.
MacArthur augusztus 30-án érkezett Tokióba, ahol azonnal kihirdetett néhány rendeletet:
- Egyetlen szövetséges személy sem fogja a japán népet bántani.
- Egyetlen szövetséges személy sem fog enni a szűkösen rendelkezésre álló japán élelmiszerekből.
- Az állami lobogó, a Hinomaru (a „Felkelő nap”) használatát korlátozták, a tartományi hivatalok és az egyének csak külön engedéllyel vonhatták azt fel. A korlátozást 1948-ban részlegesen, egy évvel később teljesen feloldották.
Szeptember 2-án Japán formálisan is letette a fegyvert a Japán fegyverletételi okirat (Japanese Instrument of Surrender) aláírásával, melyet a Tokiói-öbölben horgonyzó USS Missouri fedélzetén írt alá Sigemicu Mamoru, Japán külügyminisztere, Umezu Josidzsiró, a Japán Birodalmi Főparancsnokság parancsnoka, Douglas MacArthur, SCAP, Nimitz admirális és sok más, a környező országokat képviselő diplomata. Ezzel hivatalosan is véget ért a második világháború. Négy nappal később, szeptember 6-án Truman elnök jóváhagyta a megszállás utáni amerikai politikáról szóló dokumentumot (címe: US Initial Post-Surrender Policy for Japan). Ez a dokumentum két fő részt taglalt: először is Japán hadipotenciáljának módszeres és szakszerű csökkentését írta elő, másodsorban pedig a japán nemzet „nyugati típusú” nemzetfelfogásúvá alakítását és (politikailag, gazdaságilag) USA-barát országgá fejlesztését. A szövetséges erők által irányított országnak a kapitulációtól számított nyolc hónap múlva már teljesen a külföldi erőktől kell függenie. A megszálló kormányzatot (Occupation administration) vezető MacArthur technikailag egy tanácsadó testülettel volt köteles egyeztetni, a gyakorlatban azonban mindenről egymaga döntött. Ebben az időben volt a legnagyobb az amerikai befolyás az országban. Később Kavai Kazuo 1951-ben ezt úgy értékelte, hogy „az elmúlt 6 évben az Egyesült Államok szabadabb kezet kapott Japánban, mint bármely más ázsiai országban vagy egyáltalán a világban”.[1]
MacArthur legfontosabbnak az élelmiszer-elosztó hálózatok újbóli kiépítését látta. A korábbi uralkodó rendszer összeomlása és a legfontosabb nagyvárosok bombázások útján való lerombolása mellett ez valójában csak virtuális kérdés volt csupán, a legtöbb ember éhezett, minimális fejadagokból étkeztek naponta, a megszállás éveiben alig változott ez a helyzet. Ahogy Kavai fogalmazott, „Demokráciát nem lehet tanítani egy éhező népnek, ”[2] noha egyébként az amerikai kormányzat – mely a japán demokrácia legfőbb támogatója volt – több milliárd USD-ral támogatta az élelmezést.[3]
Az USA kezdetben a GARIOA (Government and Relief in Occupied Areas) keretében nyújtott sürgősségi élelmiszer-segélyezést az országnak. Ez az 1946-os évben 92 millió USD-t tett ki, hitel formájában. Ez év áprilisában a LARA (Licensed Agencies for Relief in Asia) fedezete alatt magánszervezetek is segélyszállításokba kezdtek. Miután a segélyezési költségek igen magasra rúgtak,[4] MacArthur Hirohito segítségét kérte. A két méltóság szeptember 27-én találkozott. Az ezt megörökítő fényképen az amerikai tábornok meglehetősen lezser módon viselte katonai egyenruházatát nyakkendő nélkül Hirohito császár mellett (okairól csak találgatások vannak). A japán monarchia szankcionálása során MacArthur megkapta a megszállási reformokhoz szükséges hajtóerőt is. A legtöbb szövetséges politikai és katonai vezető szívesen látta volna Hirohitót a háborús bűnösök vádpadján (tokiói per), MacArthur mégis ellenállt az ilyen követeléseknek – mint ahogy Mikasza hercegnek, Higasikuni hercegnek és a népszerű írónak, Mijosi Tacudzsinak is, akik a császár lemondását követelték –, mondván, ez a japán nép körében igen népszerűtlen lenne.
1945 végére több mint 450 000 amerikai katona és polgár érkezett a szigetországba. A következő év elején a tartalékos állomány is megérkezett és csatlakozott MacArthur Nyolcadik hadseregéhez (Eighth Army), melynek főparancsnoksága a tokiói Dai-Icsi épület lett. Kjúsú főszigetet a 24. gyalogos hadosztály (24th Infantry Division) szállta meg, Sikoku kisebb részeivel együtt. Honsút az Első lovashadosztály (1st Cavalry Division), Hokkaidót a 11. légiszállítású hadosztály (11th Airborne Division) szállta meg.
1950 júniusára ezen egységek létszáma és hadrafoghatósága jelentősen meggyengült. Miután Észak-Korea megtámadta Dél-Koreát, a 24. gyalogos hadosztályt áttelepítették a koreai félszigetre, hogy növeljék a kommunista erőkkel szembeni katonai potenciált. Azonban alacsony harcértékük és az új terephez való alkalmazkodási idő megvonásával harcba vetett alakulat súlyos veszteségeket szenvedett, és visszavonulni lett kénytelen, magával vonva a Japánt megszálló erőkből való utánpótlás szükségességét, tovább gyengítve az ekkor már amúgy sem erős amerikai jelenlétet Japánban.
A brit jelenlétért felelős Brit nemzetközösségi megszálló erő (British Commonwealth Occupation Force, BCOF), melyben az Egyesült Királyság, Ausztrália, India és Új-Zéland képviseltette magát, 1946. február 21-én érkezett az országba. Feladatuk – mivel a központi katonai kormányzást az amerikaiak látták el – a japán hadfelszerelések begyűjtésének és a hadigazdaság leépítésének ellenőrzése lett. A BCOF a nyugati és déli tartományokért és a környező szigetekért feleltek, központjuk Kuréban lett felállítva. Szervezeti csúcslétszámuk 40 000 fő volt. 1947-ben a BCOF kezdte csökkenteni a létszámát – valószínűleg a Palesztinában kialakult helyzet is közrejátszhatott ebben –, hivatalosan 1951-ben feloszlatták.
A megszállás lefolyása
Fegyverzetleszerelés
Az 1947. május 3-án elfogadott japán alkotmányba, melyet a szövetséges bizottság felügyelete alatt alkottak meg, belefoglalták a jövőbeni japán külpolitikai törekvéseket is. A 9. cikkelyben kikötik, hogy Japán tartózkodik a jövőben bárminemű katonai agressziótól, illetve betiltották a japán fegyveres erőket. Egy évtizedbe sem telt, az Egyesült Államok a japán fegyveres erők újbóli felállítását javasolta a japán kormánynak, látva a kínai polgárháborúban megerősödő kommunista befolyást Délkelet-Ázsiában. A koreai háborút követően Japán ismét felállította haderejét Önvédelmi Haderő (Dzsieitai) néven. A kormányzat hagyományosan az éves GDP 1%-ában határozta meg a hadi kiadást, amely nem jogi alapokon nyugodott, hanem az előző században bevált népi gyakorlatokon. Ez a szám később fel-le ingadozott a fluktuációnak megfelelően. Noha az amerikai megszállási hivatal igyekezett demilitarizálni az országot, a külső fenyegetéssel egy időben a haderőt mégis felállították, majd fenntartják egy konszolidáltabb formában, magas technikai színvonalra alapozva.
Liberalizáció
A megszállás alatt az ország demokratizálása, bármennyire is próbálták annak beállítani, mégsem volt egyértelműen az. A hidegháború kiszélesedésével a SCAP hatáskörében megpróbálta befolyásolni, akadályozni a reformintézkedéseket. 1947 végétől az amerikai törekvés egyre inkább a belpolitikai stabilitásra és a gazdaság helyreállítására irányult, a liberalizációs szociális változások ellenében. A fegyverzetleszerelési folyamat és a demokratizálás üteme lelassult, egy időben úgy tűnt, végleg megáll. A gazdaság decentralizációja például befejezetlen maradt, ahogy a Főparancsnokság (General Headquarters, GHQ) igényei változtak. Ahogy nőtt az amerikai befolyás, az amerikai hatóságok annál jobban próbálták ösztönözni a japán feleket a nyugati üzleti gyakorlatok és gyártási politikák átvételére. A megszállás évei alatt a SCAP/GHQ sikeresen felszámolta a legtöbb zaibacut, az üzleti csoportosulásokat, melyek monopóliumra tettek szert. A későbbi amerikai változtatások lelke gyakorlatilag a hatékony versenypiacot aprózták ezzel szét. Voltak üzleti csoportok, melyek nem voltak hajlandóak bevezetni az amerikai kísérleti reformokat. Szerintük a zaibacuk szükségesek a nemzetközi piaci érvényesüléshez, ezért egy lazább üzleti csoportot, a keirecukat hozták létre. A földreformot az a Wolf Ladejinsky dolgozta ki, aki MacArthur stábjában is szerepet vállalt. Alapvetően Vada Hiro volt agrárminiszter elképzeléseit fejlesztette tovább. 1947 és 1949 között mintegy 5,8 millió acre (23 470 km², a japán termőterületek 38%-a) vásároltak meg a japán földesuraktól a kormány reformprogramja keretében, és adták el az infláció miatt még alacsonyabb árakon az azokon dolgozó földműveseknek, gazdálkodóknak. 1950-re hárommillió paraszt jutott földhöz, leszerelve, átszervezve ezzel a hosszú évszázadok óta megrögzött földbirtokosi hatalmi struktúrát.
Demokratizálás
Oktatási reformok
A megszállás negatív hatásai
Belpolitika
A megszállás vége
Kulturális hatások
Jegyzetek
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben az Occupation of Japan című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
- Kawai, Kazuo. "American influence on Japanese thinking" Annals of the American Academy of Political and Social Science. Vol. 278, 1951: pg. 23-31.
Külső hivatkozások
- Joint Chief of Staff Basic Directive for post-surrender military Government in Japan proper
- British Commonwealth Occupation Force 1945–52; az ausztrál haderő szerepe a BCOF-ben Archiválva 2009. december 12-i dátummal a Wayback Machine-ben
- Japán katonai csapattestek háború utáni kitartása a térségben
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.
Analóg multiméterek túlterhelés elleni védelme
Egyenáram
Egyenáram mérése
Egyenirányítós lengőtekercses műszer
Elektromágnes (fizika)
Elektromos feszültség
Elektromos térerősség
Fáziseltolódás
Fázismutató
Fajlagos ellenállás
Feszültséggenerátor
Feszültségváltó
Forgó mágneses tér
Háromfázisú hálózat
Hőelektromosság
Hatásos ellenállás
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.