Southern Railway
Rövid név	SR
Típus	vasúttársaság
Jogelőd	South Eastern and Chatham Railway Isle of Wight Railway Isle of Wight Central Railway London and South Western Railway London, Brighton and South Coast Railway Freshwater, Yarmouth and Newport Railway Exeter and Crediton Railway South Eastern Railway London, Chatham and Dover Railway
Alapítva	1923. január 1.
Megszűnt	1949. június 10.
Jogutód	Southern Region of British Railways
Székhely	London Waterloo pályaudvar
A Wikimédia Commons tartalmaz Southern Railway témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Southern Railway (SR) a Big Four, vagyis az 1921-ben elfogadott fúziós törvény alapján létrejött négy nagy angol vasúttársaság legkisebb tagja.

Összeolvadás

Nagy-Britannia vasúthálózata a legrégebbi a világon: az első vonalat 1825-ben nyitották meg az utazóközönség előtt. Az ipari forradalom idején ugrásszerűen megnőtt a vasúttársaságok száma, de a tulajdonosi struktúra miatt nem volt egységes a szolgáltatás. Az első világháború alatt a teljes hálózatot a kormány ellenőrizte, de államosításra nem került sor, holott az ötletet William Gladstone későbbi miniszterelnök már az 1830-as években felvetette.

Az 1921-ben elfogadott, 1923. január 1-jén életbe lépett törvény a megmaradt vasúttársaságokat négy nagy cégcsoportban - Big Four - egyesítette a hatékonyság és gazdaságosság növelése, valamint az összehangolt fejlesztés érdekében. A Big Four négy tagja a Great Western Railway (GWR), a London and North Eastern Railway (LNER), a London, Midland and Scottish Railway (LMS) és a Southern Railway (SR) lett. A négy nagy cég részvénytársasági formában működött egészen 1947. december 31-ig, amikor államosították őket, és létrehozták belőlük a British Railwayst.

A cég

A Lord Nelson-osztály névadója a Minehead állomáson

A társaság 1923-ban mindössze 3518 kilométer hosszú vasútvonalat birtokolt, ebből 19 kilométer keskeny nyomtávú volt. Birtokában volt azonban a brit szigetek legnagyobb személypályaudvara, és minden más vállalatnál több járatot közlekedtetett naponta. Vonalai Londont és csatorna legnagyobb kikötőit, köztük Southamptont és Dovert, illetve Anglia déli, délnyugati településeit kötötték össze. A csatornán át hajókkal érkező utasok jelentős része a Southern Railwayjel folytatta útját. A cég tulajdonában volt a londoni Waterloo, Victoria és Charing Cross állomás.

Míg a Big Four három másik nagy cége elsősorban teherszállításra és hosszú távú expresszekre összepontosított, addig az SR a világ legnagyobb elektromos elővárosi hálózatát építette ki London körzetében. Ezen kívül vonatai óriási tömegű kirándulót vittek a tengerparti városokba, köztük Brightonba. Ez a tapasztalat jól jött a második világháborúban, amikor a cég közreműködött a londoniak evakuálásában, illetve a katonák szállításában.

Az SR bevételének háromnegyedét szerezte utasszállításból. Míg a társaság a nagy-britanniai vasútvonalak egynyolcadát birtokolta, addig az összes utas több mint egynegyede Southern Railway-vonaton utazott. A társaság érdekeltségébe kikötők, hotelek és kompok is tartoztak. 1935-ben a cégnek 1919 mozdonya, 6647 személykocsija, 33 ezer 584 tehervagonja és 2054 elektromos járműve volt.

A cég elnökei

• Sir Hugh Drummond (1923-1924)
• Everard Baring (1924-1932)
• Gerald Loder (1932-1934)
• Robert Holland-Martin (1935-1944)
• Eric Gore-Brown (1944-1947)

Források

• Az 1921-es vasúti törvény
• Az 1947-es szállítási törvény
• Railwaybritain.com
• Mike's Railway History