A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9
A japán mozi (日本映画 (nihon eiga), vagy ahogy belföldön ismert: 邦画 (hóga, „japán film”)) több mint száz éves történelemmel rendelkezik. Japánnak van az egyik legrégebbi és legnagyobb filmipara a világon; 2010-es állás szerint a negyedik legnagyobb volt a játékfilmek előállítása szempontjából. 2011-ben Japán 411 játékfilmet készített, mely a jegyirodák bevételének 54,9%-át jelentette - ez 2,338 milliárd dollárral egyenértékű. 1897 óta készítenek Japánban filmeket, ekkor érkezett az országba az első operatőr. Az Ázsiában készített legjobb filmekről szóló listán, a Sight & Soundon a japán munkák a legjobb 12-ből 8 helyet foglalnak el, köztük például az 1953-as Tokiói történettel, amely első helyet ért el a listán. Japán négyszer nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek szóló Oscar-díjat, többször, mint bármely más ázsiai ország.
Történelem
Néma korszak
A kinetoszkópot először Thomas Edison mutatta be, és helyezte kereskedelmi forgalomba az Amerikai Egyesült Államokban 1894-ben, Japánba pedig 1896 novemberében jutott el. A Vitascope (régi típusú némafilmvetítő gép) és a Lumière fivérek Kinematográfja Japánba 1897. elején jutott el, egy Kacutaro Inabata nevű üzletember által. Lumière operatőr volt az első, akik japánban forgatott filmet. A mozgókép viszont nem számított teljesen újdonságnak a japánok számára a gazdag filmművészet előtti eszközeik hagyománya miatt, mint például a gentó és a laterna magica (bűvös lámpás). Az első sikeres japán film 1897. végén került napvilágra Tokióban.
1898-ban készítettek néhány kísértet filmet, mint például a Siró Asano rövidfilmek, a Bake Dzsizo és a Sinin no Szoszei. Az első dokumentumfilm a Gésa no teodori c. rövidfilm 1899 júniusában készült. Cunekicsi Sibata készített néhány korai filmet, köztük a Momidzsigarit 1899-ben, melyben két híres színész adott elő egy jól ismert kabuki színdarabot. A korai filmekre hatással volt a tradicionális színház, mint például a kabuki és a bunraku.
A 20. század hajnalán a mozik Japánban bensiket, azaz mesemondókat fogadtak, akik a vetítővászon mellett ülve narrálták a néma filmeket. Ők voltak a leszármazottjaik a kabuki dzsóruriknak, a kódan mesemondóknak, a vásári kikiáltóknak és más alternatív szóbeli mesemondóknak. A bensit zene is kísérhette, mint a néma filmeket a „nyugat mozijában”. A hang megjelenése a korai 30-as években a bensik fokozatos eltűnését eredményezte.
1908-ban Makino Sózót tekintették a japán filmrendezés előharcosának, befolyásos karrierjét a Honnódzsi gasszennel (本能寺合戦) kezdte, melyet a Jokota Sókainak gyártott. Sózó felvette Onoe Macunoszuke korábbi kabuki színészt, hogy szerepeljen produkcióiban. Onoe Japán elsőszámú filmsztárjává vált több mint 1000 filmben való szereplésével - ezek leginkább rövidfilmek voltak 1909 és 1926 között. Az Onoe-Makino páros úttörőként vezette be a dzsidaigeki stílust. Okada Tokihiko népszerű romantikus vezéregyénisége volt ugyanezen kornak.
Az első japán női előadó, aki hivatásos szereplőként jelent meg filmvásznon a táncos és színésznő Takagi Tokuko volt. Négy rövidfilmben szerepelt az amerikai székhelyű Thanhouser Company-nél 1911 és 1914 között.
Az 1910-es években az értelmiség körében növekedett japán mozi kritikusainak száma, míg végül új mozgalommá alakultak, mely átformálta a japán filmet. A filmkritika a korai film-magazinokkal kezdődött, mint például a Kacudó sasin (1909-től), és egy teljes hosszúságú könyv, melyet Gonda Jaszunoszuke írt 1914-ben. Számos korai filmkritikus azonban arra fókuszált, hogy a Nikkacuhoz és a Tenkacuhoz hasonló stúdiók munkáit becsmérelje azon indokból kiindulva, hogy túl színháziasa: többek között a kabukiból és a sinpából használtak elemeket, mint például az onnagata, és nem alkalmazták a filmtechnika lehetőségeit a történet elmesélésére, hanem inkább a bensikre támaszkodtak. Később a "Tiszta Film Mozgalom"-nak nevezett írókból és magazinokból (mint például a Kinema Record) álló közösség szólalt fel ezen filmtechnikák tágabb körű használatáért. Néhány kritikus, ahogy Kaerijama Norimasza, saját ötleteit alkalmazva rendezett filmeket, mint például a Szei no kagajaki (1918). Ugyanekkor párhuzamos erőfeszítések folytak máshol a filmiparban. Inoue Maszao az 1917-es The Captain's Daughter című filmjében elkezdett olyan technikákat használni, melyek a néma filmek korában még jobbára ismeretlenek voltak, mint például a premier plán. A Tiszta Film Mozgalom volt a központja a gendaigeki és a forgatókönyv írás fejlődésének.
1920-as évek
1920 körül új stúdiók alakultak mint, a Sócsiku és a Taikacu, és ezek támogatták a filmreformot. A Taikacunál Thomas Kurihara rendezett filmeket, melyeket a novellista Tanizaki Dzsunicsiró írt - ő szintén erős támogatója volt a filmreformnak. Még a Nikkacu is gyártott reformfilmeket a rendező Tanaka Eizó segítségével. Az 1920-as évek közepére a színésznők leváltották az onnagatákat (női szerepet játszó férfiak), és a filmek egyre több új eszközt használtak az úttörő Inoue-t követve. A legtöbbet tárgyalt némafilmek japánból Mizogucsi Kendzsi művei, kinek későbbi munkái (mint például a Szaikaku Icsidai Onna) mind a mai napig nagy tekintélynek örvendenek.
A japán filmek az 1920-as évek közepe felé igen nagy népszerűségre tettek szert a külföldi filmekkel szemben, részben a filmsztárok népszerűségének köszönhetően, részben pedig egy új stílusú dzsidaigeki megjelenésének köszönhetően. Rendezők, mint például IItó Daiszuke és Makino Maszahiro olyan szamurájfilmeket készítettek, mint a Csúdzsi tabi nikki és a Róningai lázadó antihősökkel a főszerepben, gyors vágású harcjelenetekkel, melyek egyaránt voltak kritikailag elismertek és kereskedelmileg sikeresek. Néhány sztár, mint például Bandó Cumaszaburó, Arasi Kandzsúró, Kataoka Csiezó, Irie Takako és Csikava Utaemon a Makino Eigaszeiszakuso által ihletve megalakították saját független produkciós cégüket, ahol olyan rendezők fejlesztették képességeiket, mint Inagaki Hirosi, Itami Manszaku és Jamanaka Szadao. A rendező, Kinugasza Teinoszuke létrehozott egy produkciós céget, hogy elkészítse a kísérleti mesterművét a Kurutta Ippédzsit, főszerepben Inoue Maszaóval 1926-ban. Sok cég a fentiek közül, míg a némafilmek korában sikeresen helytállt a nagy stúdiókkal szemben, mint például a Nikkacu, a Sócsiku, a Teikine és a Toa Studios, a hang megjelenésével, és az arra való költséges átállás következtében nem tudtak fennmaradni.
A baloldali politikai mozgalmak és a szakszervezetek felemelkedésével az 1920-as évek végén keletkeztek az úgynevezett „tendencia filmek”, baloldali tendenciákkal, kiemelkedő példákkal Mizogucsi Kendzsi, Itó Daiszuke, Szuzuki Sigejosi és Ucsida Tomu által. Kontrasztként ezekkel a kereskedelmileg gyártott35 mm-es filmekkel szemben a Japán Marxista Proletár Film Szövetség (Prokino) függetlenül készített külön filmeket kisebb mérőkkel (mint például 9,5 mm és 16 mm), és radikálisabb szándékokkal. A tendencia filmek szigorú cenzúrázástól szenvedtek az 1930-as évek fele közeledve, s ennek következtében több Prokino tagot letartóztattak, és több mozgalmat eredményesen elnyomtak. Ezek a lépések a kormány részéről mély hatást gyakoroltak a politikai elégedetlenség kimutatására az 1930-as évek mozijában. Néhány film ebből a korszakból: Szakanaja Honda, Dzsicuroku Csúsingura, Horaiszan, Jamata no Orocsi, Maborosi no hikari, Kurutta Ippédzsi, Dzsúdzsiro, Kurama Tengu: Kjófu Dzsidai és Szódzsóbó.
A The Captain's Daughter egy későbbi verziója volt az egyike a legelső hangosfilmeknek. A film a Mina Talkie System-et használta. A japán filmipar később két csoportra vált szét: az egyik megőrizte a Mina Talkie System-et, míg a másik az Iisutofyon Talkie System-et kezdte el használni, amellyel Tojo Masaki filmjei is készültek.
Az 1923-as nagy kantói földrengés, a második világháború alatti tokiói bombázás, az idő múlásának természetes hatásai következtében, továbbá Japán páratartalmának és a gyúlékony és instabil nitrocellulóz film azt eredményezte, hogy Japánban nagy hiány van a túlélő filmekből ebből az időszakból.
1930-as évek
A Nyugattal ellentétben Japánban még az 1930-as években is gyártottak némafilmeket. Néhány japán hanggal ellátott rövidfilm készült a 20-as 30-as években, de Japán első játékfilm hosszúságú hangosfilmje a Fudzsivara Josie no furuszato (1930) volt, mely a Mina Talkie Systemet használta. A jelentősebb hangosfilmek közé tartozik ebből a korszakból például Narusze Mikiótól a Cuma jo bara no joni (1935), mely az első Japán film volt, ami filmszínházi kiadást kapott Amerikában. Ozu Jaszudzsirótól a Tókjó no jado a neorealizmus műfajának előfutárának tekinthető. Ide tartozik még Mizogucsi Kendzsitől a Gion no simai (1936), a Naniva eredzsii (1936) és a Zangiku monogatari (1939); valamint Jamanaka Szadaótól a Nindzsó kami fúszen (1937).
Az 1930-as években jelentősen növekedett a kormány közreműködése a filmiparban, amit a Film Törvény 1939-es bevezetése is jól szimbolizál - ez nagyobb hatáskört biztosított az államnak a filmipar felett. A kormány ösztönözte a filmek egy bizonyos formáját, mint például a propagandafilmek gyártását, valamint támogatta a dokumentumfilmeket (bunka eigának, azaz „kultúrafilmeknek” is nevezték ezeket) melyek fontos közlendővel rendelkeztek. Ilyen filmeket készített többek között Kamei Fumio. A realizmus részesült előnyben; filmelméleti kutatók, mint például Imamura Taihei a dokumentumfilmeket pártolta, míg egyes rendezők, mint Simizu Hirosi és Taszaka Tomotaka fantasztikus filmeket készítettek erőteljes realisztikus stílusban.
1940-es évek
A második világháború és a gyenge gazdaság miatt a munkanélküliség gyorsan terjedt Japánban, és ennek következményeit a filmipar is megszenvedte.
Ebben az időszakban, mikor Japán a birodalmát terjesztette, a japán kormány a propaganda egyik eszközét látta a moziban, hogy a Japán Birodalom dicsőségét és legyőzhetetlenségét mutassa. Ennek következtében sok film ebből a korszakból hazafias és katonai témákat ábrázol. 1942-ben Jamamoto Kadzsiró Hawai Mare oki kaiszen című filmje a Pearl Harbor-i csatát ábrázolja. A film speciális effektek segítségével készült, Cuburaja Eidzsi rendezte. Pearl Harbor egy miniatűr modelljét is elkészítették, és használták a filmhez.
Kuroszava Akira debütáló filmje a Szugata Szansiro volt 1943-ban. Az első közös munka Kuroszava és a színész Mifune Tosiró között a Joidore Tensi (1948), és a Nora Inu (1949) voltak. Ozu Jaszudzsiró rendezte a kritikailag és kereskedelmileg sikeres Bansun-t 1949-ben.
A Mainicsi film díjat 1946-ban alapították.
A második világháború vége a szövetséges hatalmak legfőbb parancsnoka megszállását jelentette japánban. Ezt követően Japán egy évtizednyi amerikai filmnek lett kitéve mely a háború idején tiltva volt a kormány által.
1950-es évek
Az 1950-es éveket széles körben a Japán filmművészet aranykorának tartják. Ezekből az időkből három film (Rasómon, A hét szamuráj, Tokiói történet) került fel a 2002-es Sight & Sound "minden idők legjobb filmjei" listára a kritikusok és rendezők szavazása alapján. Az amerikai megszállás utáni korszak a sokszínűség növekedéséhez vezetett filmeloszlás tekintetében - ez nagyban volt köszönhető a Tóhó, Daiei, Szocsiku, Nikkacu és Tóei filmstúdiók megnövekedett teljesítményének. Ebben az időszakban emelkedett ki a Japán filmművészet négy művésze: Kobajasi Maszaki, Kuroszava Akira, Mizogucsi Kendzsi, és Ozu Jaszudzsiró . Mindegyik rendező egyedi és innovatív módon állt a háború hatásait, és az ezt követő amerikai megszállást illető kérdésekhez.
Az évtized a Kuroszava Akira által készített Rashómonnal (1950) indult, mely elnyerte az Arany oroszlán díjat a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon 1951-ben, és a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat 1952-ben – ez által jelezte a Japán filmművészet belépését/betörését a világszínpadra. Ez a szerep jelentette a kitörést a legendás filmcsillagnak, Mifune Tosirónak. 1953-ban a Goso Heinoszuke által rendezett Entocu no mieru baso volt versenyben a harmadik Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon.
Az első japán színes film a Kinosita Keiszuke által rendezett Karumen kokjó ni kaeru volt, mely 1951-ben került mozikba, és a film fekete-fehér változata szintén elérhető volt. A Tokyo File 212 (1951) az első amerikai játékfilm, melynek egészét Japánban forgatták. A főszerepet Florence Marly és Robert Peyton játszotta, és Icsimaru gésa is megjelent egy rövid kámeaszerepben. A Tonichi Enterprises Company koprodukciójával készült a film, mely Ikuzó Szuzukihoz tartozott. A Dzsigokumon (1953), Kinugasza Teinoszuke filmje volt az első, ami Eastmancolor filmet használt. A Dzsigokumon egyaránt volt a Daiei első színes filmje, valamint az első japán színes film, amely külföldön is megjelent. 1954-ben Oscar-díjat kapott legjobb jelmeztervezésért (Vada Szanzó), és a legjobb idegen nyelvű film Tiszteletbeli díját. Elnyerte az Arany Pálmát a Cannes-i fesztiválon is, elsőként a japán filmek történetében.
1954-ben két film is megjelent, mely Japán legnagyobb hatású filmjei közé tartozik. Az első a Kuroszava által rendezett A hét szamuráj - egy csapat felbérelt szamurájról szól, akik megvédenek egy tehetetlen falut a pénzéhes tolvajoktól. Ugyanebben az évben Honda Isiró elkészítette az antinukleáris szörnydrámát, a Godzillát, mely Amerikában is megjelent Godzilla, King of Monsters címen. Bár a nyugati kiadásra megszerkesztve, de a Godzilla Japán nemzetközi ikonjává vált, és létrehozta a kaidzsú filmek egész alműfaját. Szintén 1954-ben mind egy másik Kuroszava film, Ikiru, valamint Ozu Jaszudzsiró Tokyo Story-ja is versenyben volt a 4. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon.
1955-ben Inagaki Hirosi Oscar-díjat nyert Legjobb Idegen Nyelvű Film kategóriában a szamuráj trilógiájának első részével, majd később 1958-ban elnyerte az Arany Oroszlánt a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a Muhómacu no issó című filmjével. Icsikava Kon két háborúellenes drámát rendezett: A burmai hárfát 1956-ban, melyet Az Oscar gálán Legjobb idegen Nyelvű Film kategóriában jelöltek, és a Nobi-t 1959-ben. Emellett ő rendezte Misima Jukio Kinkaku-dzsi novellájából adaptált Endzsó-t 1958-ban. Kobajasi Masaki 3 filmet készített, melyek együttesen úgy lettek ismertek, mint a „The Human Condition Trilogy”: melynek első része a „No Greater Love” (1959), második a „The Road To Eternity” (1959), és végezetül a trilógia 1961-ben az „A Soldier's Prayer”-rel fejeződött be.
Mizogucsi Kendzsi 1956-ban halt meg, s karrierjét egy sorozat mesterművel fejezte be. Név szerint a következőkkel: Oharu élete (1952), Ugetsu története (1953) és Szansó tiszttartó (1954). Megnyerte az Ezüst Medvét a Velencei Filmfesztiválon az Ugetsu történetével. Mizogucsi filmjei gyakran foglalkoznak a tragédiákkal, melyeket a japán társadalom vetít a nőkre. Narusze Mikio több filmet is készített mint például a Repast (1950), a Late Chrysanthemums (1954), a The Sound of the Mountain (1954) és a Floating Clouds (1955). Ozu Jaszudzsiró „A napéjegyenlőség virágával” kezdett el először színes filmeket rendezni 1958-ban, melyet később a „Sodródó emberek" követett 1958-ban és a „Jó reggelt!” 1959-ben. A Sodródó embereket egyébként egy korai némafilmjéből adaptálta, az „A vízsodorta fűszálak történetéből” (1934), és Mijagava Kazuóval forgatta, aki az „A vihar kapujában” és a Szansó tiszttartó operatőre volt.
A Kék Szalag Díjat 1950-ben vezették be. Az első aki megnyerte Legjobb Film kategóriában Imai Tadasi volt, a Mata au hi made filmjével.
1960-as évek
1970-es évek
1980-as évek
Az 1980-as években a főbb japán filmstúdiók hanyatlásnak indultak, és ezzel egyetemben a hozzájuk kötődő mozi láncok is. Ennek következtében a Tóhó és Tóei is alig tudott versenyben maradni. Sócsiku majdnem teljes egészében csak az Otoko va curai filmekből tartotta fenn magát, a Nikkacu stúdió pedig tovább hanyatlott.
A rendezők idősebb generációjából Kuroszava Akira ekkor rendezte a Káoszt (1985) és az Árnyéklovast (1980), mely utóbbi elnyerte az Arany Pálmát az 1980-as Cannes-i Filmfesztiválon. Szuzuki Szeidzsun visszatérését a Tsigoineruwaizen-nel kezdte 1980-ban. Imamura Sóhei nyerte meg az Arany Pálmát a Cannes-i Filmfesztiválon Narajama Balladájával (1983). Josida Josisige 1973-as Kaigenrei c. filmje után 1986-ban készítette következő filmjét, a Ningen no Jakuszokut.
Új rendezők jelentek meg a 80-as években, többek között a színész Itami Dzsúzó-t is, aki első filmjét, az Oszósikit 1984-ben rendezte. Ezen felül az 1985-ben megjelent Tampopóval kritikai és jegyeladási sikert ért el. Kuroszava Kijosi, aki nemzetközi figyelmet az 1990-es évek közepétől kezdett szerezni, a rózsaszín filmekkel és horror műfajjal debütált.
Az 1980-as évek során növekedett az anime népszerűsége. Ezt elősegítette, hogy új animációs filmek jelentek meg minden nyáron és télen, gyakran eleve népszerű animációs televízió sorozatok alapján. Osii Mamoru az ő úgynevezett mérföldkövét, a Tensi no tamagót 1985-ben adta ki. Mijazaki Hajao a Nauszika – A szél harcosai nevű mangáját ugyanezzel a névvel játékfilmmé adaptálta 1984-ben. Ótomo Kacuhiro követte Mijazaki példáját, és adaptálta saját Akira című mangáját ugyanezzel a névvel szintén játékfilmmé 1988-ban.
Az otthoni videó megjelenése a filmipar számára egy új ágazat megjelenését tette lehetővé.
1990-es évek
A gazdasági recesszió következtében Japánban a mozik száma fokozatosan csökkenni kezdett az 1960-as évektől kezdve. Az 1990-es évektől ez a folyamat megfordult, és a Multiplex bemutatása is ekkor történt meg Japánban.
Kitano Takesi jelentős filmkészítővé nőtt az olyan munkáinak köszönhetően, mint például a Szonatina (1993), A kölykök visszatérnek (1996), vagy a Tűzvirágok (1997), mely a Velencei Filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlánt. Imamura Sóhei ismét elnyerte az Arany Pálmát (melyen az iráni Abbas Kiarostamival osztozott meg), ezúttal Az angolna (1997) című filmjével. Ő volt a negyedik, aki kétszer nyert díjat Alf Sjöberg, Francis Ford Coppola és Billie August után.
Kuroszava Kijosi nemzetközi elismerést szerzett a Gyógymód (1997) megjelenését követően. Miike Takasi termékeny karrierbe kezdett olyan filmekkel, mint a Meghallgatás (1999), A szárnyas ember Kínában (1998), és a Dead or Alive: Hanzaisha (1999). A korábban dokumentumfilm készítő Koreeda Hirokazu elismert játékfilm készítői karrierbe kezdett a Maborosi no hikari-val (1996) és a Túlvilággal (1999).
Mijazaki Hajao két kimagasló jegyeladási, és kritikai sikert elérő filmet rendezett. Az egyik a Porco Rosso – A mesterpilóta (1992) – mely legyőzte az E.T. (1982) bevételét, ami ekkoriban a legnagyobb volt Japánban; és az A vadon hercegnője (1997), mely elnyerte a legnagyobb bevételért járó helyezést, míg meg nem jelent a Titanic (1997).
Számos új anime rendező tett szert széleskörű elismerésre - ezzel azt az elképzelést erősítették, hogy az animének nem csak szórakoztatási célra van, hanem a modern művészeti értéke. Osii Mamoru nyilvánosság elé tárta a nemzetközileg elismert pszichológiai tudományos-fantasztikus akciófilmet, a Páncélba zárt szellemet 1996-ban. Kon Szatosi rendezte a díjnyertes pszichológiai thrillert a Perfect Blue-t. Anno Hideaki szintén jelentős elismerést szerzett a Neon Genesis Evangelion: Az Evangelion végével 1997-ben.
2000-es évek
A Japánban bemutatott filmek száma fokozatosan növekedett, a 2006-os évben már 821 filmet adtak ki. Azok a filmek, amelyek Japán televíziós sorozatokon alapultak, különösen nagy népszerűségnek örvendtek ebben az időszakban. Az anime filmek ekkorra már a filmgyártás 60%-át tették ki. Az 1990-es és 2000-es éveket nevezték a "Japán mozi második aranykorának", az animék óriási népszerűségének köszönhetően, mind Japánban és a tengerentúlon.
Bár nem kereskedelmi siker, a Rirí Susu no Szubete melyet Ivai Sundzsi rendezett, a 2001-es berlini, jokohamai és a sanghaji filmfesztiválon nagy megbecsülésnek örvendett. Kitano Takesi megjelent a Battle Royaleban, valamint rendezőként és színészként közreműködött a Dolls-ban és a Zatóicsi-ben. Több horrorfilm is kereskedelmi siker lett, mint például a Kairo, a Sötét Víz, a Jogen, vagy például az A harag sorozat, és a Nem fogadott hívás. 2004-ben, a Godzilla: A végső harc, melyet Kitamura Rjúhej rendezett, a Godzilla első megjelenésének 50. évfordulóját ünnepelték. 2005-ben, a filmrendező Szuzuki Seidzsun elkészítette az 56. filmjét, az Operetta tanuki gotent. Koreeda Hirokazu több filmfesztivál díjat nyert világszerte két filmjével, a Distance-el és az Anyátlanokkal. A női filmrendező Kavasze Naomi a Mogari no mori nevezetű filmjével megnyerte a Nagydíjat a Cannes-i film fesztiválon 2007-ben. Jamada Jodzsi, az Otoko va Curai jo sorozat rendezője egy trilógiát készített elismert revizionista szamuráj filmekből. Az első a 2002-ben megjelent Az alkonyat harcosa, melyet a Rejtett penge 2004-ben, majd a Szerelem és becsület követett 2006-ban.
Anime tekintetében Mijazaki Hajao 2001-ben rendezte a Chihiro Szellemországbant, megdöntve minden korábbi jegyeladási rekordot, és számtalan díjat elnyerve. Ezt követte A vándorló palota és Ponyo a tengerparti sziklán 2004 és 2008-ban. 2004-ben Osii Mamoru nyilvánosság elé tárta a Páncélba zárt szellem 2-t, mely világszerte kritikai dicséretben részesült. A 2008-as Égenjárók című munkája hasonló pozitív nemzetközi fogadtatást kapott. Kon Szatosi szintén közzétett 3 szerényebb, de ennek ellenére nagyon sikeres filmet: a Szennen Dzsojú, a Tokiói keresztapák valamint a Paprika. Ótomo Kacuhiro közzétette a Steamboy-t (2004), az első animációs projektjét, az 1995-ös Emlékek rövidfilm válogatása óta. A Studio 4°C közreműködésével az amerikai rendező Michael Arias megjelentette a Tekkon Kinkreet-et 2008-ban, és nemzetközi elismerést kapott. Több évnyi, főképp visszafogottabb élőszereplős film rendezése után Anno Hideaki megalakította saját produkciós stúdióját, és visszatért a még mindig népszerű Evangelion franchise-hoz a Rebuild of Evangelion tetralógiával - egy új film sorozat, mely az eredeti történet egy alternatív újrafeldolgozását mutatja be.
2000 februárjában alakult meg a Japán Filmbizottság Promóciós Tanácsa. 2001. november 16-án a Japán Alapítvány a "Művészetek Támogatásának" törvényét benyújtotta a Képviselőház felé. Ezen törvények célja az volt, hogy támogassák a médiával kapcsolatos művészeteket, például a filmes tájak terén, és kikötötte, hogy az államnak - mind nemzeti mint területi szinten - segítséget kell nyújtania a filmes média megőrzésének érdekében. A törvények november 30-án átmentek, és december 7-én léptek hatályba. 2003-ban a Kulturális Ügyek Ügynökségének összejövetelénél 12 rendelkezés lett benyújtva írott formában, hogy a nyilvános készítésű filmek is részesüljenek támogatásban, valamint mutassák be őket a Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának Film Központjában.
2010-es évek
Négy film kapott eddig nemzetközi elismerést azáltal hogy kiválasztották őket, hogy nagyobb fesztiválokon versenyezzenek: Vakamacu Kódzsi-tól a Pillangó volt versenyben az Arany Medvéért a 60. Berlini Nemzetközi filmfesztiválon, és megnyerte a legjobb színésznőnek járó Ezüst medvét; Kitano Takesi-től az Outrage volt versenyben az Arany Pálmáért a 2010-es Cannes-i Filmfesztiválon; valamint Szono Sion-tól Himizu volt versenyben az Arany Oroszlánért a 68. Velencei Nemzetközi filmfesztiválon.
2011-ben, Miike Takasi Hara-Kiri: Egy Szamuráj Halála volt versenyben az Arany Pálmáért a 2012-es Cannes-i Filmfesztiválon, az első 3D-s film, melyet levetítettek a Cannes-i versenyen. A film társproducere a Brit független producer Jeremy Thomas, aki sikeresen vitte nemzetközi vászonra az alábbi japán filmeket: Osima Nagiszától a Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence! és a Tabu, Kitano Takesitől a Fivér valamint Miike Takasi-tól a 13 Bérgyilkos.
Műfajok
Japán filmműfajok többek közt:
- Dzsidaigeki: időszakos darabok, melyek az Edo-korban (1603-1868), vagy korábban játszódnak
- Szamurájfilmek, a dzsidaigeki alműfaja, csambaraként is ismert (hangutánzó szó mely leírja milyen hangja van, mikor kardok csapnak össze)
- Horror: horrorfilmek, mint például a Kör
- Tokuszacu
- Rózsaszín filmek: erotikus , pornográf filmek
- Jakuza filmek: filmek Jakuza gengszterekről
- Gendai-geki: a "dzsidaigeki" ellentéte, filmek melyek a jelen korban játszódnak
- Somin-geki: valósághű filmek átlagos dolgozó emberekről
- Anime: Animáció. Az Anime a "Japán animáció"-ra utal
- Sci-fi
Bevétel
Év | Bruttó (a milliárdok |
Hazai részesedés |
Jegyeladás (millió) |
Forrás(ok) |
---|---|---|---|---|
2009 | 206 | 57% | 169 | |
2010 | 221 | 54% | 174 | |
2011 | 181 | 55% | 144.73 | |
2012 | 195.2 | 65,7% | 155.16 | |
2013 | 194 | 60,6% | 156 | |
2014 | 207 | 58% | 161 | |
2015 | 217.119 | 55,4% | 166.63 |
Lásd még
- A világ mozijai
- A film története
- A japán Filmakadémia díja
- Japán színészek listája
- Japán színésznők listája
- Japán filmrendezők listája
- Japán filmek listája
- műfajok:
- Japán nyelvű filmek listája
- Japán filmstúdiók listája
- Nuberu bagu (Japán új hullám)
- Lista a Japán beadványokról a Legjobb Idegen Nyelvű Film Oscar-Díj kategóriára
- Televízió Japánban
- Szinkron Japánban
Források
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Cinema_of_Japan című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Hivatkozások
Az eredeti szócikkben, idővel itt is.
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.
Analóg multiméterek túlterhelés elleni védelme
Egyenáram
Egyenáram mérése
Egyenirányítós lengőtekercses műszer
Elektromágnes (fizika)
Elektromos feszültség
Elektromos térerősség
Fáziseltolódás
Fázismutató
Fajlagos ellenállás
Feszültséggenerátor
Feszültségváltó
Forgó mágneses tér
Háromfázisú hálózat
Hőelektromosság
Hatásos ellenállás
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.