Bismarck-osztály
Bismarck
Hajótípus	csatahajó (Schlachtschiff)
Névadó	Otto von Bismarck birodalmi kancellár
Tulajdonos	Kriegsmarine
Pályafutása
Építő	Blohm + Voss Kriegsmarinewerft Wilhelmshaven
Ára	196 800 000 márka (Bismarck) 181 600 000 márka (Tirpitz)
Megrendelés	2 egység teljesítve
Építés kezdete	1936
Vízre bocsátás	1939
Szolgálatba állítás	1940-1941
Szolgálat vége	1944. november 12.
Sorsa	mindkét egység odaveszett a háborúban
Általános jellemzők
Vízkiszorítás	41 700 t (standard) 45 950 t (konstrukciós) 53 500 t (maximális)
Hossz	250,5 m (teljes) 241,5 m (vízvonalon)
Szélesség	36 m
Merülés	9,9 m (max.)
Hajtómű	12 gőzkazán, 3 gőzturbina – 3 db háromszárnyú hajócsavar (∅ 4,7 m)
Üzemanyag	olaj (3200-7780 t)
Teljesítmény	148 120 le (110450 kW) (Bismarck) 160 795 le (119905 kW) (Tirpitz)
Sebesség	30,1 csomó (Bismarck) 30,8 csomó (Tirpitz)
Hatótávolság	15 788 km 19 csomós sebesség mellett (Bismarck)
Fegyverzet	8 db 38 cm Sk L/52 (1004 lövedék) 12 db 15 cm Sk L/55 (1288) 16 db 10,5 cm Sk L/65 (6825) 16 db 3,7 cm SK L/83 (34 100) 12 db 2 cm flak (44 000) 8 db 53,3 cm torpedóvető cső (20 torpedó – csak Tirpitz) (Tirpitz légvédelme később jelentősen megerősítve)
Repülőgépek	4 db Arado Ar 96 A-4 hidroplán
Páncélzat	vízvonal: 170-320 mm (BS) 170-315 (TP) felső fedélzet: 50-80 mm fő páncélfedélzet: 80-120 mm keresztirányú válaszfalak: 100-220 mm lövegtornyok (38 cm): 130-360 mm barbetták: 220-340 mm lövegtornyok (15 cm): 20-100 mm barbetták: 20-80 mm lövegpajzsok: 20 mm (10,5 cm-es ágyúk) torpedóválaszfal: 45 mm parancsnoki torony: 220-350 mm hátsó parancsnoki torony: 50-150 mm (max.)
Legénység	2065 fő (ebből 103 tiszt)
A Wikimédia Commons tartalmaz Bismarck-osztály témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Bismarck-osztály egy két csatahajóból álló német hajóosztály volt a második világháború idején. Elkészültükkor a világ legnagyobb csatahajói voltak és a háború során legendás hírnévre tettek szert.

A Bismarck, a névadó egység 1941 májusában az Atlanti-óceánra való kitörésekor a Dánia-szorosban rövid tűzharc során elsüllyesztette a brit haditengerészet büszkeségét, a Hood csatacirkálót, mely addig a legnagyobb kapitális hadihajónak számított, majd megfutamította a kíséretében lévő Prince of Wales csatahajót, miközben maga is sérüléseket szenvedett. Franciaország felé haladva jelentős brit erőknek sikerült feltartóztatniuk és a heves ellenséges tűzben harcképtelenné vált csatahajót legénysége elsüllyesztette.

A Tirpitz később készült el és rövid balti-tengeri szolgálat után norvégiai támaszpontokon állomásozva veszélyeztette az Oroszország felé tartó konvojokat és jelentős erőket kötött le. 1942-től a Royal Navy legfőbb feladatának tűzték ki az elsüllyesztését és több tucat légitámadást hajtottak végre ellene, ami révén a legtöbbet támadott hadihajóvá vált. Végül 1944. november 12-én több 5,4 tonnás bomba találata következtében a sekély vízben felborult.

Az osztály megítélése a háború utáni szakirodalomban többnyire pozitív, főként a hajók rendkívüli stabilitását emelik ki, mely tekintetben messze felülmúlta a többi csatahajót. Ugyanakkor a kritikák nagy eltéréseket is mutatnak: vannak, melyek a Bismarck-osztály szerintük rossz felépítésű és a korszerű ellenfelekénél vékonyabb páncélzatát emelik ki, valamint a hajók méretéhez képest gyengének vélt tűzerőt. Néhány negatív vélemény szerint eleve elhibázott konstrukciók voltak, míg mások számára a Bismarck-osztály jelentette a csatahajó-építés csúcsát.

Előzmények

A versailles-i békediktátum megtiltotta Németország számára a 10 000 tonnánál nagyobb hadihajók építését, így a Bayern-osztály után két évtizedig nem épültek valódi csatahajók a német haditengerészet számára. A nemzetközi helyzet enyhülése a megszorítások várható enyhülését vetítette előre és ennek hatására már 1932-től kezdve készítettek előzetes terveket, melyek a washingtoni flottaegyezményben előírt 35 000 tonnás korlátnak megfelelő csatahajó fő paramétereit voltak hivatva meghatározni. A tanulmányok szerint az ideális csatahajó fegyverzete nyolc darab 33 cm-es ágyúból állt volna és 30 csomós (56 km/h) végsebességre lett volna képes erős páncélozottság mellett.^[1]

A Bismarck-osztály egységeinek konkrét tervezéséhez 1933-ban láttak hozzá és 1936-ig dolgoztak rajtuk.^[2] Az 1935 júniusában megkötött angol-német flottaegyezmény lehetővé tette a németek számára, hogy a brit flotta 35%-ának megfelelő méretű felszíni flottát építsenek ki és kapitális hajókkal is rendelkezzenek.^[3] Ez az egyezmény Németországot bevonta a washingtoni konferencia nemzetközi egyezményeinek rendszerébe,^[1] így jogilag is lehetőség nyílt Németország számára csatahajók építésére. A megegyezés után az ugyanekkor a flottája fejlesztésébe kezdő Franciaországot tekintették a legfőbb fenyegetésnek, nem pedig Nagy-Britanniát. Ennek eredményeképpen a Bismarckot és a Tirpitzet az új francia csatahajók elleni harc követelményeinek megfelelően fejlesztették ki.^[4]

E csatahajók tervezési munkálatainak még az elsőként megépített – 35 000 tonnás korláton belüli – Scharnhorst-osztályú csatahajók megtervezése előtt hozzáláttak. Utóbbi egységek még 28 cm-es ágyúkat kaptak (3×3). A döntés mögött az állt, hogy a tervezett 38 cm-es ágyúk (3×2) és lövegtornyaik még nem álltak készen, míg a Deutschland-osztály törölt egységeinek lövegtornyai időben elérhetők voltak. Emellett még szerepet kapott az a politikai megfontolás, hogy a briteket nem kívánták fegyverkezési versenyre késztetni. A nekik szánt 38 cm-es tornyokat később a Bismarck-osztály egységei kapták meg.

A fő tüzérség 38 cm-es űrmérete melletti döntés mögött is az állt, hogy az új francia Richelieu-osztályú csatahajóit is ilyen űrméretű ágyúkkal tervezték felszerelni. A tervezők arra jutottak, hogy a legjobb megoldás a lövegek négy, két csővel rendelkező lövegtoronyban való elhelyezése, mivel így előre és hátra is ugyanakkora tűzerő állt rendelkezésre és így egyszerűbb volt a tűzvezetés is. Ez az elosztás nagyban hasonlított a Kaiserliche Marine Bayern-osztályú csatahajóiéhoz, bár a nehéztüzérség elhelyezésén és űrméretén valamint a háromtengelyes meghajtáson kívül egyéb közös vonásuk nem volt.^[5]

A tervezők tanulmányozták a dízelmeghajtás, a gőzmeghajtás illetve a turbó-elektromos meghajtás alkalmazásának előnyeit és utóbbit találták a legkedvezőbbnek, miután azt nagy sikerrel alkalmazták az amerikai Lexington-osztályú repülőgép-hordozókon és a francia Normandie óceánjárón.^[5] A hajóknak nagy hatótávolsággal is kellett rendelkezniük, mivel a német kikötőktől nagy utat megtéve juthattak ki az Atlanti-óceánra és Németország nem rendelkezett tengerentúli bázisokkal, ahol a készleteit feltölthették volna.^[6] A német flotta számbeli hátrányából és az Északi-tengeren várható viszonylag kis távolságból vívandó tengeri ütközetekből fakadóan nagy hangsúlyt fektettek a hajók stabilitására és páncélvédettségére. Vastag függőleges övpáncélzatot kaptak és a citadella felső része is erősen védett volt. Az orr és a tat is erős repesz elleni védelemmel rendelkezett.^[7]

A Bismarck és a Tirpitz tervezhető vízkiszorításának korlátokat szabott a Kielben és Wilhelmshavenben meglévő infrastruktúra valamint a Vilmos császár-csatorna mérete. 1937. február 11-én a haditengerészet tervezői hivatala értesítette Erich Raeder tengernagyot (Generaladmiral), hogy a hajók nem lehetnek 42 000 tonnánál nagyobbak a kikötők mérete és a csatorna mélysége miatt. A hivatal ugyanakkor javasolta egy harmadik egység megépítését is, valamint a szerződésben megállapított 35 000 tonnás vízkiszorítási korlát betartását.^[8] Werner Fuchs tengernagy, az OKM (Oberkommando der Kriegsmarine) hadihajók konstrukciójáért felelős hivatalának vezetője (Chef der Seeausbildungsabteilung) Raedernek és Hitlernek felhívta a figyelmét arra, hogy szükséges lesz módosításokat végrehajtani a terveken a vízkiszorítás csökkentése érdekében, hogy azok megfeleljenek a londoni haditengerészeti egyezmény előírásainak. Japán nem írta alá az egyezményt és így 1937. április 1-én életbe lépett az egyezmény egyik záradéka, miszerint az egyezmény aláírói építhettek 45 000 tonna vízkiszorítású csatahajókat is. A végső tervezett 42 100 tonnás vízkiszorítás jóval ezen a korláton belül maradt, így Fuchs javaslatát elvetették.^[9]

A britek részben a Bismarck-osztály ellensúlyozására tervezték a hat darab Lion-osztályú, 42 550 tonna standard vízkiszorítású, kilenc 406 mm-es löveggel felszerelt csatahajójuk építését az 1938-as flottafejlesztési program keretében. Két egység, a Lion és a Temeraire építése el is kezdődött 1939 nyarán, ezeket négy további, a Conqueror, a Thunderer és két névtelen egység követte volna, de program a háború kitörése miatt megszakadt. Helyettük, módosított szükségterv alapján a 8 darab 381 mm-es löveggel felszerelt 44 500 tonna standard vízkiszorítású Vanguard készült el.^[10][11]

Tervezés és építés

A Bismarck-osztály tervezését Dr. Hermann Burkhardt miniszteri tanácsos vezette és lényegében a Scharnhorst-osztályú csatahajók (csatacirkálók) megnövelt változatait vetették papírra. A Blohm & Voss hamburgi hajógyárában 1936. július 1-én fektették le a költségvetési tervezetben „F csatahajó” (Schlachtschiff F) jelöléssel ellátott Bismarck gerincét. 1936 novemberében kezdték meg a Tirpitz (Schlachtschiff G) építését a Kriegsmarinewerftnél Wilhelmshavenben. A hajók tervezésénél elsősorban az 1937 májusában a francia haditengerészet által szolgálatba állított Dunkerque csatahajó paramétereit vették figyelembe, mivel a németek számára ekkor a franciák számítottak az első számú ellenfélnek.

A brit hadüzenet miatt 1939 szeptemberétől a két csatahajó építésén felgyorsították a munkálatokat, melyet az 1940-es év eleji kemény tél jelentősen akadályozott. Emiatt a hajók csak 1941 tavaszán állhattak bevetésre készen. Winston Churchill még 1940 októberében szorgalmazta a hajógyárak elleni légitámadásokat, melyek nem hoztak jelentős eredményeket. A vezérkarnak küldött egyik üzenetében így fogalmazott: "A bombázó parancsnokság legnagyobb sikere a Bismarck és a Tirpitz semlegesítése lenne."^[12]

A Bismarck és a Tirpitz között voltak kisebb építéstechnikai eltérések. Ezek közül a legfeltűnőbb a Tirpitzen a felső fedélzet széléig kihozott felépítmény volt a közepes tüzérség két hátsó tornya között. Míg a Bismarck darui a felső fedélzeten helyezkedtek el, addig a Tirpitzéi ennek a felépítményre lettek telepítve. E felépítmény képezte kiugró mögött helyezték el a Norvégiába való áthelyezése után, 1941 őszén az 1940-ben elsüllyedt rombolókról leszerelt két négyes torpedóvető csövet a hajó két oldalán. A Bismarck nem rendelkezett torpedókkal. E többletterhelések a Tirpitz vízkiszorítását 1000 tonnával növelték és a merülése is nagyobb lett. Ennek révén a Tirpitz lett a valaha épített legnagyobb elkészült német hadihajó.

A Bismarck munkálatainak megkezdése után hajtottak végre még változtatásokat a terveken, melyek a Tirpitz építésére hatással voltak. Ezek a javítások főként a hajótörzsben lévő üzemanyagtartályokat érintették, melyeket más módon osztottak fel. A Tirpitz a másfajta kialakítás révén több üzemanyagot tudott magával vinni, mint a Bismarck. Ezeket a módosításokat a Bismarckon már nem tudták végrehajtani, mivel ehhez az építése már túlságosan előrehaladott állapotban volt. A hajókat eredetileg nagyjából függőleges hajóorral tervezték és a Bismarck vízrebocsátásakor még ilyennel rendelkezett, de ezt később a klipper-szerű Atlantikbugra cserélték. A Tirpitz már vízrebocsátásakor is ilyen kialakítású volt a hajóorr. A Tirpitznél a fő árboc mögött elhelyezett két hátsó SL-8-Flak tűzvezető állást gömb formájú tetővel is ellátták a szilánkok elleni védelem céljából. A Bismarckot is el kívánták látni ilyenekkel a Rheinübung lezárását követően az egyik francia kikötőben, de erre már nem kerülhetett sor.

Az osztály egységei

Bevetések

Bismarck

Bővebben: Bismarck (csatahajó)

A Bismarck 1941. május 18-án futott ki a Prinz Eugen kíséretében az első és egyetlen éles bevetésére (Unternehmen Rheinübung). A Dánia-szorosban május 24-én hajnalban megütközött az elfogására kiküldött brit hajókkal és ennek során elsüllyesztette a Hood csatacirkálót és meghátrálásra kényszerítette a Prince of Wales csatahajót. Az elülső olajtartályait ért sérülés miatt jelentős üzemanyag-veszteség érte, ami miatt a küldetését megszakítva Brest felé vette az irányt. Mivel az orr részt nem lehet nagy kaliberű találat elleni védelemmel ellátni, ez a gránát minden csatahajónak gondot okozott volna. A beáramló víz miatt a hajó orrnehézzé vált, sebességét többször is mérsékelni kellett, de még így is képes volt 27, időnként 30 csomós sebességgel haladni.

A brit flotta észak-atlanti vizeken lévő összes egységét az elfogására irányították. Hosszabb időre sikerült elszakadnia üldözőitől, de egy rádióüzenete elárulta tartózkodási körzetét, amit a légi felderítés révén a britek pontosítani tudtak. Május 26-án repülőgép-hordozóról induló torpedóbombázók támadták meg és két torpedótalálatot értek el rajta. A tatrészen becsapódó egyik torpedó az egyik kormánylapátot elgörbítve kormányozhatatlanná tette. A Swordfishek támadása rámutatott a légvédelem ama hiányosságaira, hogy nem tudott kellő hatékonysággal tüzelni az alacsonyan, szinte a vizet súrolva érkező és a tűzvezetési rendszer számára túl lassú, már elavultnak számító repülőgépekkel szemben. Bár egyetlen gépet sem sikerült lelőniük a harcban, több támadásukat sikerült visszavernie a légvédelemnek. Mivel a légvédelmi tüzérek felkészültsége hiányos volt, de így is számos támadást meg tudtak hiúsítani, egyes vélemények szerint a csatahajó légvédelmi felszereltsége valójában megfelelő volt, szemben a gyakori kritikákkal.

A helyszínre érkező brit hadihajók élükön a King George V és a Rodney csatahajókkal másnap reggel támadást intéztek a manőverezésre képtelen Bismarck ellen. Eleinte pontos sortüzeket lőtt az ellenségre, annak ellenére, hogy nem tudta tartani a haladási irányát és így a kiszámíthatatlan imbolygása csaknem lehetetlenné tette számára a pontos célzást. A különböző irányból támadó ellenséges hajók, több súlyos találatot elértek rajta az ütközet elején. Az egyik sortűz megsemmisítette a fő tűzvezetési központot és végzett a parancsnoki toronyban lévőkkel is, így előbb a hátsó tűzvezetési központ (von Müllenheim-Rechberg vezetésével) vette át a szerepét, majd annak kiesése után a megmaradt két hátsó lövegtorony saját távmérőire támaszkodva folytatta a harcot, de közvetlen találatot az ütközet során nem értek el.

A heves tűzben harcképtelenné vált csatahajót a németek maguk süllyesztették el, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére. Személyzetéből összesen 115 fő maradt életben.

Tirpitz

Bővebben: Tirpitz (csatahajó)

A Tirpitz több britek ellen vezetett bevetésen is részt vett. Az egyik ilyen a Jeges-tengeren haladó PQ-17-es konvoj elleni Rösselsprung hadművelet volt, mely a legjobb demonstrálása volt a Tirpitz „fleet in being” szerepének. A csatahajó a puszta jelenlétével kényszerítette a briteket az itt haladó konvojaik nehéz egységekkel való kísérésére és a kifutásának a híre befolyással volt az ellenség döntéseire. Az ilyen hadműveletek révén a Tirpitz sikeresebben ellátta a fő feladatát – nevezetesen az ellenséges utánpótlási vonalak zavarását – mint testvérhajója. (Igaz a Bismarck esetében a zavarandó utánpótlási útvonalak jóval távolabbra húzódtak, mivel a Szovjetunió még nem volt hadviselő fél.)

1942. március 9-én a Jeges-tengeren bevetésről visszatérőben lévő Tirpitzet 12 Albacore torpedóbombázó (a Swordfish továbbfejlesztett változata) támadta meg, amit sértetlenül vészelt át és két támadó gépet sikerült lelőnie. Az esetet ellenpéldaként is felhozzák a Bismarck légvédelmi rendszerét ért kritikákra.

1943 szeptemberében brit mini-tengeralattjárók jutottak el a horgonyzóhelyéig és sikeresen telepítettek alatta a fjord fenekére két darab 2 tonnányi amatol robbanóanyagot tartalmazó időzített aknát. Az utolsó pillanatokban sikerült a hajót kissé elmozdítani, így a hatalmas erejű töltetek nem pont alatta robbantak. A kettős fenék elnyelte a robbanás erejének nagy részét, de a belső válaszfala is benyomódott és jelentős rongálódások érték a hajót több helyen, ami miatt fél évig javítás alatt állt.

A norvég fjordokban állomásozó Tirpitz ellen a britek számos alkalommal hajtottak végre bombatámadást, amivel a legtöbbet támadott hadihajóvá vált. A hajó légvédelme ezek során jelentős számú repülőgépet le tudott lőni. A bombázások során többször is találat érte, de a bombák jelentős kárt nem tudtak benne okozni. A fő páncélfedélzetet mindössze egyszer sikerült átütnie egy 726 kg-os bombának, mely azonban nem robbant fel. A britek a sikertelenségeikből ítélve arra a következtetésre jutottak, hogy a csatahajót konvencionális bombákkal lehetetlen ártalmatlanná tenni. A számos sikertelen vagy mérsékelt sikert hozó bevetés után végül 1944. november 12-én egy Lancester bombázókból álló köteléknek sikerült elérnie rajta végzetes találatokat 5,4 tonnás, speciálisan a tengeralattjárók betonbunkereinek elpusztítására tervezett Tallboy bombákkal. A Tirpitz a sekély vízben felborult. Személyzetéből mintegy 1200 fő veszítette életét. A háború után maradványait elbontották.

Technikai paraméterek

Súly (konstrukciós)

Ez a súlyelosztás a tervek 1936-37-es állapotát mutatja. Az építés folyamán és a harckész állapot eléréséig újabb súlytöbbletek adódtak, melyek főként a következő területeken léptek fel:^[14]

• Fő gépek kb. 650 t
• Tüzérségi fegyverek kb. 450 t (Nehéztüzérség távirányítása, radarberendezések)
• Torpedófegyverzet (csak Tirpitznél) kb. 80 t
• Olaj extra készlete megemelve 2000 tonnára

A súlynövekedést maga után vonó intézkedések a maximális vízkiszorítást 53 500 tonnára növelték (elméletileg) 8400 tonna üzemanyag betankolásával. A hajónaplók tanúsága szerint azonban ezt az értéket nem érték el soha. A Tirpitz súlynövekedéséhez a légvédelmi fegyverei számának és a lőszerkészletek ehhez kapcsolódó növelése is hozzájárult. Például a 20 mm-es flakokhoz 1941-ben 44 000, 1944-ben már 144 000 lőszer volt kiutalva.

Hajótest

A Bismarck-osztály egységei teljesen hegesztéssel készültek, sima felületű, kombinált hosszanti és keresztirányú bordázattal épített 250,5 méter (a vízvonal mentén 240,5) hosszú hajók voltak.^[15][16][17] A maximális szélességük 36 méter. magasságuk a hajó középső részén a hajógerinctől 15 méter volt, mely az orrtőke irányába 17,91 méter, a tat irányába 16,40 méterre növekedett. A dupla fenék maximális mélysége 1,70 méter volt.

A fő építőanyag St 52 KM mintájú nagy szilárdságú, ötvözetlen szerkezeti acél volt, melynek szakítószilárdsága 52–64 kg/mm², szakadási nyúlásának értéke 21% és folyáshatára 36–38 kg/mm² volt.

A hajótestet 22 vízhatlan részre osztották (I-XXII számozással), melyek maximális hosszúsága 15 méter volt. A biztonságosabb kialakítás érdekében a kilenc hosszanti bordázatot is vízzáró falakként képezték ki és az egyes fedélzeteket is vízhatlanná tették.

A hajótestbe bejutó víz eltávolítására a főszivattyúrendszer, az oldalszivattyúrendszer (Seitenlenzeinrichtung), a segédszivattyúrendszer (Hilfslenzeinrichtung), a víztelenítő berendezés (Entwässerungseinrichtung) és a hordozható nagy nyomású szivattyúk (Druckwasserlenzeinrichtung) álltak rendelkezésre.

A fő szivattyúrendszert 18 darab elektromos hajtású pumpa képezte és ezek 15 m³/min teljesítménnyel tudták kiemelni a vizet 12 méter magasra. Együttes teljesítményük 16 200 m³/h volt. A lőszerraktárak elárasztását is ezek segítségével oldhatták meg. A csoportos elrendezésben (Gruppenlenzsystem) a főszivattyúk a saját részlegük mellett a szomszédos részlegből is szivattyúzhatták a vizet. Emellett csaknem az összes szivattyú tudott szivattyúzni a részleg oldalszivattyúinak vezetékeiből (Seitenlenzrohr).

Az oldalszivattyúrendszer a hajó külső héja és a torpedóválaszfal közötti járatok rekeszeibe természetes módon bejutó víz túloldalra való átszivattyúzását szolgálta. A külső héj sérülése esetén a 10 oldal irányú vezeték (Seitenlenzrohr) segítségével a hajó két oldala közti vízszintkülönbséget egyenlítették ki, megszüntetve vagy mérsékelve a hajó dőlését.

A segédszivattyúberendezés (Hilfslenzeinrichtung) a tolózárak segítségével több részre osztható segédszivattyúvezetékből (Hilfslenzleitung) illetve 4 darab 50 m³/h teljesítményű centrifugapumpából (Kreiselpumpe) állt és a hajófenék I-től a XXI-es jelű részlegében felgyülemlő vizet távolította el.

A segédszivattyúk rendszerére rá nem csatlakozó avagy más okból nem szivattyúzható helyiségeket hordozható nagy nyomású szivattyúk (Druckwasserlenzeinrichtung) segítségével lehetett vízmentesíteni. Ehhez négy hidraulikus illetve két elektromos szivattyú állt rendelkezésre. Teljesítményük 0,5–1,5 m³/min volt és mindet szabadon lehetett mozgatni a helyiségek között.

Meghajtás

A Bismarck-osztály egységei három turbinával rendelkeztek. A Bismarck Blohm & Voss turbinákkal rendelkezett, míg a Tirpitz Brown, Boveri & Cie (BBC) gyártotta turbinákat kapott. Minden turbina egy-egy 4,70 méter átmérőjű hajócsavart forgatott meg.^[2]

Robert Ballard, a Bismarck felkutatójának észrevétele szerint a háromtengelyes megoldás súlyos problémákat okozott a csatahajónak. A középső hajócsavar gyengítette a hajógerincet, különösen ott, ahol a tengelye kiért a hajótestből. Ballard szerint a négy hajócsavaros meghajtás révén a hajót könnyebben lehetett volna kormányozni csupán a hajócsavarok forgására támaszkodva.^[18]

A hajók hajtóműve három egymástól független turbinából állt, melyek mind maguk képezték a gőzt és mindnek saját olajellátása, vízhűtése, gőzturbinái és hajócsavarja illetve tengelye volt. Tartalék- ill. vészkapcsolók segítségével baleset vagy műszaki hiba esetén az érintett turbina adott komponensét a többi turbina is tudta táplálni.^{[13][14][19][20]}

A főturbinák és a segédgépek (Hilfsmaschinen) működtetéséhez szükséges gőzt a 6 kazántérben elhelyezett 12 egyforma méretű nagynyomású kazánban állították elő és ezek ugyanakkora teljesítményűek voltak.

Marine-Wagner kazánok teljesítménye

• Normál előállított gőzmennyiség: 35 t/h
• Maximális előállított gőzmennyiség: 50 t/h
• Kazán munkanyomása (Kesselarbeitsdruck): 58 at
• Gőz hőmérséklete: 450 °C
• Próbanyomás: 100 at
• Üzemanyagfelhasználás legnagyobb megterhelés mellett: 3.950 kg/h
• Kazán hatásfoka (Kesselwirkungsgrad): 80 %
• Égési gázok általi veszteség (Rauchgasverlust): 17 %
• Vezetékekben fellépő ill. sugárzás általi teljesítményveszteség (Leitungsverluste/Strahlungsverluste): 3 %

A felhasznált olaj specifikus tömege 0,9594 t/m³, fűtőértéke 8800 kcal/l volt.

Turbinák teljesítménye

R* – Hátramenet (mint Rükverc)

Páncélzat

A páncélzat teljes súlya 18 990 tonnát tett ki, ami a hajók összsúlyának 40% volt. Ebből a forgatható páncélzat (Drehpanzer) súlya 1590 tonna volt. Ennél csak a Jamato-osztályú két japán csatahajó rendelkezett nagyobb súlyú páncélzattal (22.895 t), mely azonban az össztömegüknek kisebb arányát képezte (33,2%) és jóval gyengébb minőségű volt a német páncélzatnál. Az eredeti dokumentumok a páncélzat súlyát illetően különböző adatokat adnak meg, nagyjából 200 t eltéréssel. Ennek oka az építés különböző fázisaiban végrehajtott módosításokból valamint ténylegesen rosszul elvégzett számításokból eredeztethető.^[14]

Páncélzat anyaga

A KC n/A (Krupp Cementiert neue Art) jelzésű páncéllemezek külső oldalukon az újfajta Krupp-féle eljárással edzett cementált páncélacélból készültek. Ez az anyag 3,5-3,8% nikkelt, 2% krómot, 0,3% szenet, 0,3% mangánt és 0,2% molibdént tartalmazott. A legvastagabb páncéllemezek álltak ebből az anyagból, így a páncélöv, a lövegtornyok függőleges lemezei, a barbetták és a parancsnoki tornyok. A páncéllemezek mélységük 40-50%-ában voltak cementálva és a felszíni 670 Brinell-fokos keménységük befelé haladva folyamatosan csökkent.

A Wotan hart (Wh) homogén páncélacélt használták a páncélfedélzetek vértezésére.

A Wotan weich (Ww) szintén homogén páncélacél volt és a hosszanti torpedóválaszfalak készültek ebből. Rugalmassága révén kiválóan alkalmas volt a víz alatti robbanások energiájának elnyeléséhez.

A Wotan Starrheit (WSh) megjelölésű páncéllemezekből a légvédelmi tüzérség fegyvereinek lövegpajzsai készültek.

Páncélzatelrendezés

A nehéz oldalpáncélzat elhelyezkedése a citadella mentén:^[15] A kívül, az ütegfedélzeten 10 cm-el túlnyúló, függőlegesen elhelyezett övpáncélzat a nehéz lövegtornyok magasságában a hajótest oldalával megegyezően 15 °-ig volt megdöntve. 50 000 t vízkiszorítás mellett a páncélzat 2,2 m-rel ért a vízvonal alá és 2,8 m-rel a vízvonal fölé.

A hajó orr- és tatrészén a vízvonal mentén elhelyezett könnyű páncélzat a repeszek ellen nyújtott védelmet. A hajó tatja az utolsó 10,5 méteren páncélozatlan volt.

Az első világháború tapasztalatai és a fegyverek fejlesztési eredményei alapján a páncélvédelmet főként a következő tekintetben javították:^[23]

• találatok ellen, melyek nagy távolságból érkeztek és emiatt nagy beesési szögben érhették a páncélfedélzetet.
• bombatámadások ellen.

E két tényező miatt a vértezet súlyának aránylag jelentősebb részét a horizontális védelemre és a barbettákra fordították, mivel a páncélzat össztömegét jelentősen nem lehetett növelni. A barbettáknak, amennyiben azokat nem zárt kazamaták stb. fedték el, teljes vastagsággal kellett átmenniük a fő páncélfedélzetbe, mivel a nagyobb szögben érkező lövedékek esetén a korábbiakkal ellentétben már nem védte őket részben oldalról páncélzat.

A páncélzat új elosztása miatt az övpáncélt már nem lehetett olyan vastagra kialakítani, hogy az a teljes erővel becsapódó lövedékek ellen védelmet nyújthasson. Emiatt törekedni kellett a horizontálisan elhelyezett páncéllemezeknek az oldalvédelembe való integrálására. Ezáltal el lehetett érni, hogy legalább a fő harctávolságokból a hajó létfontosságú részeit megóvják a sérülésektől. A fedélzet erősebb (alsó) fő páncélfedélzetét a lehető legmélyebbre helyezték és a lehető legkisebb lejtéssel húzták le az övpáncélzat aljáig. A korábbiakkal szemben azonban olyan erős páncéllemezeket alkalmaztak, hogy azok az övpáncélon áthatoló és még mindig nagy energiával rendelkező lövedékeket megállíthassák vagy eltéríthessék.

A páncélfedélzetet azonban a megerősítések ellenére sem lehetett olyan ellenállóvá tenni, hogy a legnagyobb távolságokból kilőtt nagy űrméretű gránátoknak ellen tudjon állni, mivel a súlyeloszlási problémák miatt ez a hajó nagy részén nem volt megoldható. Csak azt lehetett elérni, hogy a vízszintes védelem átüthetőségének távolságát minél messzebb kitolják.

A levegőből ledobott bombák elleni védelmet is épp ennyire kevéssé lehetett biztosítani, mivel a legnehezebb páncéltörő bombák a kor legerősebb páncélfedélzeteit is át tudták ütni. Ehhez azonban nagyon magas kioldási magasság vagy rakétameghajtás szükségeltetett. A csekély találati pontosság és a páncéltörő bombák csekély méretű robbanótöltete (≈ 6 %) miatt ezek használhatósága erősen korlátozott volt. A tervezők ezért azt találták a leginkább célravezetőnek, ha a felső fedélzet páncélzata (≈ 50 mm) a normál, vékonyfalú bombáknak (≈ 50 % robbanóanyag) ellent tud állni és csak a vastagabb falú, de jóval kisebb robbanóanyagot tartalmazó (≈ 25 %) bombák tudják azt átütni. Ezek a fenékgyújtós, félpáncéltörő bombák bár a hajótesten belül robbanhattak, de még az alul húzódó fő páncélfedélzet felett. Csak néhány esetben tudtak az ilyen bombák – például a kémény közelében becsapódva – súlyos kárt tenni a hajó létfontosságú részeiben.

Az ilyen páncélfedélzetet érő bombák és lövedékek robbanásának és repeszeinek hatásának kivédésére a hajókat középső részükön 30 mm vastag (Wh) keresztirányú és hosszanti válaszfalakkal látták el. Ezen kívül a kéményaknát a felső fedélzet felett 30 mm-es páncélzattal (Wh) látták el a repeszek elleni védelem céljából.

A páncélfedélzetet a fentiekben leírtak alapján csak páncéltörő bombák törhették át, melyek robbanótöltete a bombák súlyának kb. 6%-át tette ki. Ennek a hatása egy hasonló súlyú, fenékgyújtóval ellátott nagy robbanóerejű lövedék hatásával lett volna egyenlő.

A legfelsőbb erre alkalmas fedélzetet erőssé tenni a hajó szerkezetének hosszanti szilárdsága szempontjából is hasznos volt, ezen felül védte az alatta lévő helyiségeket a nagy rombolóerejű bombák (Sprengbomben) hatásától.

A horizontális páncélzat átütés elleni védelmével kapcsolatos számításokat viszonylag kis becsapódási szögre vonatkozóan végezték.^[24]

Kisebb anyagbeli különbségek jelentős eltéréseket eredményezhettek, így például a lövedék sapkájának (Haubéjának) kiképzése és keménysége kihatással volt arra, hogy a lövedék átüti-e a páncélzatot vagy sem.

A becsapódás szögének és sebességének értékei, melyek mellett a páncéllemez ellenáll vagy átüti azt a lövedék, olyan közel esnek egymáshoz, hogy nem lehet pontos választóvonalat meghúzni. Ehhez járul továbbá, hogy a viszonylag kis becsapódási szög esetén a páncélzat eltérítő hatása erősebb, mint nagy becsapódási szög esetén. Ez a hatás különösen akkor érvényesül, mikor a találat több falon is áthatol. Ilyenkor bekövetkezhet az az eset is, hogy a lövedék ferdén áll a repülési irányára és ezáltal nagyobb keresztmetszetben kell áthatolnia a lejjebb lévő páncéllemezen.^[25]

Páncélerősség

Az általános építési előírások értelmében a torpedóválaszfalakat valamint a páncélfedélzetet a páncélöv irányába döntött páncéllemezekkel együtt szegecseléssel kapcsolták össze. A hegesztési technológia fejlődése révén a felső fedélzet (Oberdeck) páncélzatának összeillesztéseit az eredeti tervekkel ellentétben már nem szegecseléssel, hanem hegesztéssel oldották meg. Az átlapolás mellőzésével megtakarított súlyt a nehéztüzérség közelében a megdöntött páncéllemezek 10 mm-rel való növelésére illetve a páncélfedélzet 5 mm-rel való növelésére használták fel. A Bismarckon az építés előrehaladott állapota miatt kevesebb helyen lehetett alkalmazni az új technológiát. A Tirpitz az alapanyag súlyának elszámolása miatt nagyobb páncélzat összsúllyal rendelkezett.^[15][26]

Citadella

A 32. méternél lévő bordától kezdődően 202,7 méternél lévőig. (170,7 méter hosszan)

• Fő páncélöv (Hauptgürtelpanzer): 320 mm, vékonyodva 170 mm-re az alsó 1,35 méteren) kb. 5 m magasságban (KC n/A)
• Citadella: 145 mm (KC n/A), az elülső lövegtorony magasságában a 186,7-202,7 m közt lévő bordák között 120 mm (Wh) a fő páncélöv feletti kb. 2,30 méteren
• Felső fedélzet (Oberdeck): 50 mm (Wh)
  • A közepes tüzérség II. és III. lövegtorony-csoportjánál (91,3-102,3 ill. 126,2-137,1 m között) megerősítve még egy alatta elhelyezett páncéllemezzel 80 mm-re (Wh)
• Fő páncélfedélzet (Panzerdeck):
  • Géptermek felett: 80 mm (kifelé döntött páncéllemezek 110 mm) (Wh)
  • Lőszerraktárak felett: 100 mm (döntött páncéllemezek 120 mm) (Wh)
• Hosszanti torpedóválaszfalak a hajófenéktől 1400 mm-rel a páncélfedélzet felettig: 45 mm (Ww)
• Repeszek elleni válaszfal (Splitterschott – a hosszanti torpedóválaszfal meghosszabbítása) 30 mm (Wh)
• Keresztirányú válaszfalak (a tattól számított 32 és 202,7 méternél lévő bordáknál), a páncélfedélzet felett 145 mm, az alatt 220 mm (Wh)

Hajóorrszerkesztés

• Külső héj a vízvonal védett része felett (202,7 métertől 224 méterig: 35 mm – Wh)
• Külső héj páncélzata a vízvonalon kb. 3,50 m magasságban (202,7 m-től az orrtőkéig): 60 mm (Wh)
• Felső fedélzet (202,7 m-től 224 m-ig): 50 mm (Wh)
• Felső fedélzetplatform (202,7–233 m): 20 mm (Wh)
• Keresztirányú válaszfal (224 m): 20 mm (Wh)

Tat / Kormányműszerkesztés

A 10,5-32 méternél lévő bordák között:

• Külső héj a vízvonal menti védelem felett: 35 mm (Wh)
• Külső héj a vízvonal menti védelem kb. 3,50 m-es magasságában: 80 mm (Wh)
• Felső fedélzet: 50 mm (Wh)
• Fő páncélfedélzet illetve kifelé döntött kialakítása a kormánymű felett: 110 mm (Wh)
• Keresztirányú válaszfal (10,5 m-nél lévő bordánál) a páncélfedélzet alatt 150 mm, felette 45 mm (Wh)

Tüzérségszerkesztés

• Nehéztüzérség barbettái: 340 mm (220 mm a felső páncélfedélzet alatt) (KC n/A)
• Nehéztüzérség lövegtornyai^[27]
  • Elülső merőleges páncélzat: 360 mm (KC n/A)
  • Oldalfalak: 220 mm (KC n/A)
  • Döntött homlokpáncélzat: 180 mm (KC n/A)
  • Tetőpáncélzat: 130 mm (Wh)
  • Hátulsó döntött páncéllemez: 180 mm (Wh)
  Információ forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bismarck_osztály
  A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.

  ---