Második világháború
Dátum	1939. szeptember 1. – 1945. szeptember 2.
Helyszín	Európa, Csendes-óceán, Dél- és Kelet-Ázsia, Közel-Kelet, Földközi-térség és Afrika
Eredmény	A tengelyhatalmak totális veresége, szövetséges győzelem. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapítása, az Egyesült Államok és a Szovjetunió szuperhatalommá válása.
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Tengelyhatalmak: Németország Japán Olaszország Magyar Királyság Román Királyság Bolgár Cárság … és mások Szövetségesek: Egyesült Államok Egyesült Kir. Szovjetunió Kína Franciaország Lengyelország … és mások
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Adolf Hitler Hirohito Benito Mussolini Horthy Miklós Szálasi Ferenc I. Mihály III. Borisz Roosevelt Winston Churchill Joszif Sztálin Csang Kaj-sek De Gaulle Rydz-Śmigły
Egységek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Tengelyhatalmak: Németország Japán Olaszország Magyar Királyság Román Királyság Bolgár Cárság … és mások Szövetségesek: Egyesült Államok Egyesült Kir. Szovjetunió Kína Franciaország Lengyelország … és mások
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „” hivatkozásra.
Elesett katonák: több mint 8 millió Civil halottak: több mint 4 millió Összes halott: több mint 12 millió (1939–45) Elesett katonák: több mint 16 millió Civil halottak: több mint 45 millió Összes halott: több mint 61 millió (1939–45)
A Wikimédia Commons tartalmaz Második világháború témájú médiaállományokat.

A második világháború az emberiség történetének legnagyobb^[1] és legtöbb halálos áldozattal járó^[2] fegyveres konfliktusa. A legelterjedtebb álláspont szerint kezdete az 1939. szeptember 1-jei, Lengyelország elleni német támadáshoz köthető. A háborút azonban egyesek már 1937. július 7-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború.^[3][4][5][6] A történelemtudósok egy része szerint ugyanakkor ezen két távol-keleti ország katonai konfliktusa még nem terjedt ki a világ több pontjára, így az helyi jellegűnek értelmezhető és a világháború szoros előzményének tekinthető. A háború Európában 1945. május 8-án Németország, míg Ázsiában szeptember 2-án Japán feltétel nélküli megadásával fejeződött be.

A világháborúban a szövetségesek és a tengelyhatalmak álltak egymással szemben. Kezdetben javarészt a tengelyhatalmak győzedelmeskedtek a csatákban, majd 1942-től mind a kelet-európai, mind a csendes-óceáni, mind az afrikai fronton a szövetségesek törtek előre, és végül a tengelyhatalmak teljes vereséget szenvedtek.

Az európai, ázsiai és afrikai földrészen vívott harcokban közel hetven nemzet vett részt, ennek következtében több mint 73 millióan vesztették életüket, beleértve a megölt civileket és az elesett katonákat is. A háború kitöréséhez nagyban hozzájárult az első világháború után, a Párizs környéki békeszerződésekkel (versailles-i békeszerződés; trianoni békeszerződés; saint-germaini békeszerződés; sèvres-i békeszerződés) kialakított világpolitikai helyzet.

A világháborút végigkísérték mindkét tömb részéről a civil lakosság és a hadifoglyok elleni erőszakos cselekmények. A megszállt területeken a hadviselő felek rendre terrorizálták a helyi lakosságot, melyek közül kiemelkednek a japánok által Kínában és Mandzsúriában, a németek által az elfoglalt szovjet területeken és a szovjetek által Kelet-Európában elkövetett visszaélések. A nyugati szövetségesek terrorbombázásokat hajtottak végre Németország és Japán ellen, melyek sokszor rengeteg halálos áldozattal jártak, mint Drezda, Hamburg és Tokió(wd) esetében. A világháború végén két atombombát dobtak Japánra, ami több százezer ember szörnyű halálát eredményezte. A világháború során több népirtás is történt, de az áldozatok számát és az elkövetés módszerét illetően kiemelkedik a több millió zsidó származású ember életét követelő holokauszt. A világégés után a győztesek Európában a nürnbergi perben, míg a Távol-Keleten a tokiói perben háborús bűnösnek ítéltek német és japán vezetőket.

A világháborút a hadviselő felek többsége számára lezáró párizsi békét 1947-ben kötötték meg. Európa térképét átrajzolták, a Szovjetunió jelentős területeket szerzett. Lengyelország határait nyugatabbra tolták, és cserébe német területekkel kárpótolták az országot. A háború után megromlott a két korábbi szövetséges, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonya, és egy új világméretű konfliktus, a hidegháború korszaka kezdődött el.

Az 1914–1945 közötti időszakot egyesek a második harmincéves háború időszakának nevezik. Már 1946-ban Charles de Gaulle úgy nyilatkozott: „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában”.^[7] Erről a teóriáról írt Sigmund Neumann könyvében,^[8][9] szerinte az első harmincéves háborúhoz hasonlóan a 20. század eleji nagy háború is több kisebb konfliktus eredménye. Hasonló szemléletben írt könyvet Ravasz István is.^[10]

Előzmények

Közvetett előzmények

Az első világháború következtében drámaian megváltozott Közép- és Kelet-Európa térképe.^[11] A meggyengült német és orosz nagyhatalmak között több független állam alakult, többségük, vagyis Lengyelország és a kisantant-államok a francia politika szövetségesének számítottak, azonban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlása után nem akadt olyan hatalmi tényező, amely a német vagy az orosz (később szovjet) törekvéseket ellensúlyozta volna. Mivel az első világháborút követő forradalmi években a bolsevik típusú hatalomátvétel Oroszországon kívül kudarcot vallott, mintegy válaszként több ország közvéleménye jobbra tolódott. A húszas évek végétől és a harmincas évek elejétől kezdve a térség politikai és gazdasági válsággal sújtott országai sorra autoriterré váltak: vagy egyszemélyes, monarchikus diktatúrává (Jugoszlávia, Románia és Bulgária esetében ún. királydiktatúrává), vagy mérsékelten tekintélyelvű rendszerré (pl. Lengyelország).^[12]

Bár a pacifizmusnak rengeteg támogatója akadt,^[13][14] ugyanakkor több, a vesztes oldalon álló, valamint a világgazdasági válságban jelentősen meggyengült országban irredenta és revíziós irányzatokat képviselő pártok kerültek hatalmi pozícióba, élükön diktátorként viselkedő vezetőkkel. Ők kedvük szerint befolyásolhatták népüket, ellenőrzésük alá vonták a médiát és elhitették országuk lakóival, hogy talpra állítják meggyengült országukat.

Az első ilyen diktátor a 20. század történetében az olasz Benito Mussolini volt. Noha Olaszország a győztes oldalon állt az első világháborúban, más győztesekhez képest viszonylag keveset nyert, és az olasz államhatalmat az 1920-as években jelentősen gyengítették a folyamatos sztrájkok. Mussolini 1922-ben került hatalomra, a fasiszta párt elnökeként. Megígérte, hogy helyreállítja a rendet Olaszországban, és országát az „új Római Birodalommá” akarta fejleszteni.^[15] A média befolyásolásával és az ellenzék elfojtásával azt a látszatot keltette, hogy Olaszország fellendülőben van, pedig a tények mást mutattak. A diktátor kezdetben ellenségesen viszonyult a németekhez: 1934. július 25-ét követően, az ausztriai német puccskísérlet idején az olaszok csapatokat vonultattak föl a Brenner-hágón és Dél-Tirolban,^[16] így háborús fenyegetéssel ugyan, de egy időre megakadályozták Ausztria Németországhoz csatolását. Az évtized közepén azonban az olaszok fokozatosan közeledtek a németekhez, és 1936-ban Mussolini bejelentette a Berlin–Róma tengely létrejöttét. Egy évvel később pedig csatlakoztak ahhoz az antikomintern paktumhoz, amelyet 1936-ban kötött meg Japán és Németország.^[17]

Az első világháborút lezáró versailles-i béke megalázó feltételei és a nagy gazdasági világválság hozzájárult ahhoz, hogy az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt 1933-ban hatalomra jutott Németországban.^[18] Németország is romokban hevert a háború után: óriási infláció sújtotta az országot és a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Hitler, a korábbi katona a nemzetiszocialista párt élén került hatalomra 1933-ban, rögtön elkezdve az új állam, a Nemzetiszocialista Németország fölépítését.^[19] 1934-ben Hindenburg elnök halálával Hitleré lett a köztársasági elnöki cím is, aki nemsokára összevonta azt a kancellári szerepkörrel, ezzel ő lett a „Führer” (Vezér), hamarosan totális diktatúrát építve ki.^[18][19] Külpolitikájának deklarált célja volt a német lakta területek egyesítése, illetve a keleti irányú területszerzés, a „Lebensraum im Osten”. Így 1935-ben felmondta a békeszerződés által előírt katonai korlátozásokat, és gyors fegyverkezésbe kezdett. 1936. március 17-én Németország csapatai a locarnói egyezményt felrúgva bevonultak az addig demilitarizált Ruhr-vidékre.^[18]

Az első világháború következményeként Oroszország kiesett a nagyhatalmak sorából. A bolsevik hatalomátvétel és a vele járó polgárháború óriási veszteségekkel járt, egyesek 13 millióra teszik a szocialista rend felépítésével járó emberveszteséget.^[20] A Szovjetunióban 1924-ben, Lenin halála után Sztálin vette át a hatalmat. Mivel ez a térség nyersanyagban gazdag, de iparilag és gazdaságilag is elmaradott volt, nagyszabású ipari beruházásokkal, erőltetett ütemben javarészt a falusi parasztság rovására hajtottak végre fejlesztéseket.^[21] Ezeknek a beruházásoknak köszönhetően a 20. század közepére a Szovjetunió jelentős ipari-gazdasági nagyhatalommá fejlődött. A háború során a sztálini diktatúra 1941-től került a nyugati szövetségesekkel egy oldalra, de néhány dologban emlékeztetett Hitler nemzetiszocialista birodalmára: Sztálin is bebörtönöztette és kivégeztette valós vagy vélt ellenségeit, köztük a Vörös Hadsereg számos tisztjét, és ugyanúgy koncentrációs és munkatáborok hálózatát (Gulag) tartotta fenn.^[22] A sztálinizmus megítélése, a lenini politikához való viszonya, a nemzetiszocializmussal való párhuzamba állítása ugyanakkor mai napig történészviták tárgya.^[23]

Közvetlen előzmények

Spanyolországban 1931-ben kikiáltották a köztársaságot. Öt évvel később sikertelen puccsot hajtottak végre Manuel Azaña elnök ellen José Sanjurjo tábornok vezetésével. A csak részben sikeres puccskísérlet után kitört a spanyol polgárháború. A lázadó nacionalisták puccskísérletét több konzervatív csoport is támogatta, mint például az Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja (CEDA), de támogatták a monarchisták, a karlisták és a fasiszta Falange is.^[24] A köztársaságiak fegyvereket és önkénteseket kaptak a Szovjetuniótól, Mexikótól, a nemzetközi marxista mozgalomtól és a Nemzetközi Brigádoktól. A nacionalistákat támogatták a karlista és alfonzista monarchisták, a konzervatívok, a fasiszta falangisták és a legkonzervatívabb liberálisok, valamint Németország és Olaszország.^[25] A polgárháborút 1939-ben Francisco Franco vezetésével a nacionalisták nyerték meg. Egyes források szerint ez volt a második világháború főpróbája.^[25]

Benito Mussolini fel szerette volna éleszteni a Római Birodalom nagyságát és tekintélyét. Ennek egyik következménye volt, hogy 1935-ben megtámadta Etiópiát, és ezzel kitört az abesszíniai háború, amely egy évig tartott és olasz győzelmet eredményezett.^[26]

1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva Hitler a Nemzetiszocialista Németországhozhoz csatolta Ausztriát (Anschluss),^[3][27] majd a Szudéta-válság kirobbantása után, a müncheni egyezményt követően a Szudéta-vidéket. 1939-ben Németország megszállta Csehország maradék területeit, Szlovákia önálló állam lett.^[18] 1939. április 7-én olasz csapatok szálltak partra Durazzóban, Albánia pedig végleg olasz fennhatóság alá került. 1939 nyarán Hitler egyre fokozta a feszültséget Lengyelországgal Danzig szabad város (ma: Gdansk), illetve a német területeket Kelet-Poroszországtól elválasztó danzigi korridor miatt.^[3][18]

Nagy-Britannia és Franciaország – noha a megbékéltetési politika hívei nem gyengültek meg – katonai garanciákat ígért Lengyelországnak egy német támadás esetére (lengyel-brit közös védelmi egyezmény és a francia-lengyel katonai szövetség).^[3]

Nem sokkal a háború kirobbantása előtt Sztálin elfogadta Hitler javaslatát egy megnemtámadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka úgynevezett „érdekszférákat” határozott meg a Szovjetunió és Németország között.^[28] A szovjet érdekszférába került északon Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország, délen a Romániához tartozó Besszarábia, valamint Bukovina északi területei. Lengyelországot a megállapodás értelmében felosztották a két érdekszféra között.^[3][29]

Az Egyesült Államokban az 1930-as években egy sor semlegességi törvényt fogadtak el.^[30] A Roosevelt vezette kormány azonban már ekkor is jelentős anyagi segítséget nyújtott a szövetségeseknek, előre látva, hogy nem kerülhető el a háborús részvétel. 1939-ben a Kongresszus törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy az USA készpénzfizetés ellenében bármely országnak – ami a gyakorlatban Nagy-Britanniát és Franciaországot jelentette – fegyvert adjon el (Cash and Carry).^[31]

Bővebben: Második kínai–japán háború

A Távol-Keleten a Japán Birodalom folytatta a század elején megkezdett terjeszkedési politikáját. 1931-ben a mukdeni incidens nyomán megszállták Mandzsúriát, ahol 1932-ben Mandzsukuo néven bábállamot hoztak létre az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. 1937-ben a Marco Polo-hídnál történt incidens után megtámadták Kínát, és az ország keleti részét ellenőrzésük alá vonták.^[32][33] 1940-ben Vang Csing-vej vezetésével kollaboránsokból álló bábkormányt hoztak létre Nankingban. 1938-ban a Haszan-tónál, 1939. május 12-én a Halhin-gol folyónál határviták nyomán harcba bonyolódtak a Szovjetunióval,^[34] ám a határozott fellépés nyomán meghátráltak, és szeptember 16-án fegyverszüneti megállapodást kötöttek.^[35][36][37]

A háború Európában

Keleti front

Lengyelország megtámadása

Bővebben: Lengyelországi hadjárat és Furcsa háború

A Lengyelország elleni német támadásra a közvetlen ürügy egy átlátszó provokáció, a gleiwitzi (ma: Gliwice) rádióadó elleni támadás szolgáltatta, amikor lengyel egyenruhába öltözött németek elfoglalták a határ menti kisváros rádióállomását.^[38] Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a német légierő (Luftwaffe) bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát.^[39] Ezzel az eseménnyel kitört a második világháború.

Az Egyesült Királyság és Franciaország már korábban megállapodott, hogy Lengyelországot nem hagyják Csehszlovákia sorsára jutni. 1939. szeptember 3-án ultimátumot küldtek Németországnak, amely a hadműveletek leállítását és a tárgyalások felvételét követelte. Mivel ez nem valósult meg, az Egyesült Királyság és Franciaország is hadat üzent Németországnak,^[40] de kisebb összetűzéseken kívül nem történtek háborús cselekmények, ezért hívják ezt furcsa háborúnak (drôle de guerre).^[41]

A német Wehrmacht gépesített csapatai a légierőtől támogatva gyors ütemben nyomultak előre, szétzilálva a keményen küzdő, de korszerűtlenségük miatt esélytelen lengyel erőket. Szeptember 17-én a szovjet haderő is átlépte a határt és megszállta a Molotov–Ribbentrop-paktumban megállapított területeket.^[42][43] Lengyelország sorsa ezzel véglegesen megpecsételődött és hadserege megsemmisült. A német–szovjet csapások alatt az ország nem tudott sokáig ellenállni. Szeptember 27-én Varsó kapitulált,^[43][44] Lengyelországot pedig a németek és a szovjetek felosztották egymás között, és ezzel megszűnt a keleti front.

Átmeneti időszak

1940 júniusában, a Franciaország elleni hadművelet utolsó napján, a Szovjetunió bekebelezte a balti államokat,^[45] majd a román régiót, Besszarábiát. Eközben a német–szovjet diplomáciai kapcsolatok és a gazdasági együttműködés^[46][47] fokozatosan leállt,^[48][49] és a két állam elkezdte a háborús előkészületeket.^[50]

A Szovjetunió megtámadása

Bővebben: Barbarossa hadművelet

A Szovjetunió elleni támadás tervét már 1941 elején jóváhagyták, és a Barbarossa kódnevet kapta. 1941. június 22-én három irányba indították el a támadást.^[51] Északon Leningrád felé kellett támadnia Wilhelm von Leeb Észak Hadseregcsoportjának, középen Szmolenszken át Moszkva felé tört előre Fedor von Bock Közép Hadseregcsoportja, délen pedig – (Galíciából kiindulva) Ukrajnán át a Donyec-medence és a Fekete-tenger felé – Gerd von Rundstedt Dél Hadseregcsoportja.^[52][53] A támadás teljesen meglepte a szovjeteket, és csak június 29-én szólított fel a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága a fegyveres ellenállásra. Három hadseregcsoportot szerveztek meg: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati frontját.^[54]

Német villámháború a Szovjetunióban

A kezdetekben a németek mindhárom hadseregcsoportja jól haladt előre, emiatt a szovjetek a Sztálin-vonalhoz húzódtak vissza.^[55] Július 4-én megkezdődött a vonal áttörése, amely két hétig tartott. A siker után a német Észak Hadseregcsoport egészen Észtországig, a Közép Hadseregcsoport Vityebszkig, a Dél Hadseregcsoport a Dnyeszter vonaláig nyomult.^[56] A német Dél Hadseregcsoporthoz az olaszok mellett nemcsak a románok küldtek csapatokat, hanem a magyarok is. Magyarország az 1941. június 26-án történt kassai bombázás miatt lépett be a háborúba június 27-én a németek oldalán.^[56] A Dél és a Közép Hadseregcsoport a Pripjaty-mocsarakban harcoló szovjet egységeket bekerítették, és így egységes frontot tudtak létrehozni. Az Észak Hadseregcsoport eközben tovább haladt Leningrád felé, és augusztus 10-én a város külső védelmi gyűrűjét is megközelítette.^[57] A Névát szeptember elején érte el az ellenség, és szeptember 8-án megkezdték a város ostromát.^[57][58]

A Közép Hadseregcsoport augusztus végén elfoglalta Szmolenszket, így egy éket képezett az északi és a déli csoport között, ami a németek számára szükség volt a déliek felzárkózására, ezért Kijev bevételére a Közép Hadseregcsoportból páncélos egységeket csoportosítottak át a Dél Hadseregcsoportba.^[55] A várost szeptember 29-én vették birtokba a németek.^[57]

Kijev elestének másnapján Hitler kijelentette, hogy megindítják az utolsó rohamot a szovjet főváros, Moszkva ellen. Sorban foglalta el a német Közép Hadseregcsoport a környező szovjet városokat. Október 12-én elesett Kaluga, és két nappal később már 80 km-re voltak a fővárostól.^[59]

A moszkvai csata és Leningrád ostroma

Bővebben: Moszkvai csata és Leningrád ostroma

1941. szeptember elejére a német Észak Hadseregcsoport elérte a Névát. Szeptember 25-én megkezdődött Leningrád ostroma. A leningrádiak felkészültek az ostromra: tankcsapdákat, védvonalakat építettek ki.^[60] November elejére a lakosságnak már alig volt élelmiszere. Az ott lakók kénytelenek voltak mindent megenni az életben maradáshoz. Lovakat, kutyákat, macskákat, és még a halottakból is fogyasztottak az éhhalál elkerülése miatt.^[60]

1941 novemberében befagyott a város határában található Ladoga-tó, így megnyithattak egy, a jégen át vezető hadtápvonalat az utánpótlásnak. Decemberben a szovjet hadsereg elfoglalta a Tyihvin vasúti csomópontot, melynek köszönhetően lerövidült a szállítás és nem utolsósorban rajta keresztül félmillió polgárt tudtak evakuálni.^[60] A tél elmúlta után a városban zöldségeket kezdtek termeszteni, így biztosítva az élelmiszert, de sikerült újraindítani a gyárak egy részét is. Leningrád 890 nap után, 1944. január 27-én szabadult ki végleg a Wehrmacht ostromgyűrűjéből.^[60]

1941. november 7-én a szovjet fővárosban nagyszabású katonai parádét tartottak, ahol Sztálin biztatta a csüggedőket és felhívta a figyelmet a közelgő német veszélyre – ekkor az ellenség már csak 50 km-re volt Moszkvától.^[61] A németek azonban ekkor megtorpantak, mivel az októberi esőzések nyomán sártengerré változott a környék. November 22-én még elfoglalták Klin városát, de pár hét múlva beköszöntött a kíméletlen orosz tél, és a hőmérséklet hamarosan –36 °C alá esett, amire nem készült fel a német hadsereg.^[62]

1941. december 5-én a szovjetek megkezdték a németek elleni támadásukat, mintegy 1000 kilométeres vonalban. A Vörös Hadsereg 1942. márciusig 100–250 kilométerre nyugatabbra hatolt, visszaszerezve több mint 10 000 települést.^[63] Ekkor azonban a támadás elakadt, és védekezésre rendezkedtek be.^[64][65]

Az 1942-es szovjet és német hadműveletek