Az abszolutizmus vagy abszolút monarchia a monarchia egy olyan formája, amelyben az uralkodó autokratikus hatalommal rendelkezik, akit nem korlátoznak az írott törvények, törvényhozás vagy szokások. ^[1]

Európában főleg az újkori (16–18. század) államszerkezeti forma, de napjainkban is jelen van a világban. Napjainkban (2010-es évek) a Brunei, a Vatikán, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Katar és Omán abszolút monarchiának tekinthető.

Az újkori feudális rendszerek legfejlettebb államformája volt, ahol az uralkodó – a rendi országgyűlést kihagyva a döntésekből – korlátlan hatalommal rendelkezett. Az uralkodó állandó hadseregére és hivatali szervezeteire támaszkodva függetlenítette magát.

Kialakulása

Kialakulása a 17. században Angliában, és a 17–18. századi Franciaországban következett be, a hanyatló feudális rendszer és a kapitalista időszak között.

Ekkortól kezdve ugyanis, a királyok nem tudták a hagyományos módszerekkel biztosítani a belső békét, az államvallás védelmét és a nemzetközi tekintély megőrzését (ezek voltak a monarchiák céljai). Megindult a gyarmatosítás, létrejöttek az első kereskedelmi útvonalak, dúltak a vallásháborúk és a szegényebb néprétegek is lázadoztak. Az uralkodóknak minden országban egyre nagyobb hadseregekre volt szükségük, ehhez pedig, Raimondo Montecuccoli híres kijelentése szerint három dolog kellett: „pénz, pénz és pénz.”

Ez a megnövekedett pénzszükséglet állt a hatalom megerősödése mögött. Denis Richet francia történész sokat idézett kijelentése szerint „az abszolutizmus jórészt az adóztatás gyermeke volt”.^[2] Michel Antoine francia történész a következő módon foglalta össze ezt az átalakulást. A középkori és kora újkori monarchiák egymástól többé-kevésbé független területi egységek (tartományok, városok) és társadalmi testületek (rendek, céhek stb.) laza közösségéből jöttek létre. Valamennyi tartomány, város vagy kiváltságos testület féltékenyen őrizte saját önkormányzatát, privilégiumait és szerzett jogait, törvényeit, mértékrendszerét, jogrendszerét – nemegyszer nyelvük vagy nyelvjárásuk is különbözött.^[2]

Példák

Az egyik első és legjobb példa az abszolút uralkodókra, a francia XIV. Lajos, a Napkirály. A neki tulajdonított mondás: „L’état, c’est moi” (azaz „Az állam én vagyok.”) összefoglalja az abszolút monarchia alapelvét. Bár sok történész kritizálja hatalmas pazarlásai miatt (Versailles-i kastély stb.), összességében hosszú uralkodása alatt Franciaország megerősödött és hatalmasat fejlődött. A legújabb kutatások szerint azonban még az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán „abszolút” volt-e Lajos uralma, hiszen az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek voltak a nemesség és a király között.^[2]

A cári Orosz Birodalomban egészen 1905-ig állt fenn az abszolút rendszer. A XVIII. század elején még Nagy Péter cár indította el az abszolutizmus felé az országot, bürokratikus rendőrállamot alakított ki. Ezt a fajta kormányzási módot a később cárok (és cárnők) sem változtatták meg, így egészen az 1905-ös orosz forradalomig nem volt alkotmánya Oroszországnak. Az Orosz Birodalom kormányzati berendezkedését az újabb történettudomány (és alkotmánytörténet) sokkal inkább tekintik a keleti despotizmus egy modernebb változatának, mint valódi, nyugat- és észak-európai típusú abszolút monarchiának, azaz – Nagy Péter korától – a hagyományos orosz despotizmus keleti eredetű elemei a nyugat-európai abszolutizmus uralmi technikáival egészültek ki.^[3]

Az újabb szakirodalom az abszolút monarchia legtökéletesebb példájának Dánia–Norvégia 1660 utáni kormányzati rendszerét tekinti.^[4] 1660 őszén az utolsó dániai rendi gyűlésen a korábban a főhatalmat a királlyal együtt gyakorló országtanácsot (rigsråd) megfosztották hatalmától és a nemeseket lemondatták az adómentesség és hivatalviselés privilégiumáról. Az 1661 januárjában a rendek képviselői által írásban elfogadott, egyeduralomról és örökletes kormányzatról szóló törvény (Enevoldsarveregeringsakten) kimondta, hogy III. Frigyes és mindenkori utódai Dánia és Norvégia egyeduralkodó és örökletes királyai. A király hatásköreit az 1665. évi Kongelov (Lex Regia azaz „Királytörvény”) szabályozta részletesen. Eszerint a király egyedül jogosult a törvények kiadására, módosítására és visszavonására (a Kongelov kivételével, amely mint a királyság fundamentuma, örök időkre szól), csak ő nevezhet ki és mozdíthat el tisztviselőket, akik csak a királynak tartoznak felelősséggel, az uralkodó egyedül dönthet háború és béke kérdésében és egymaga vethet ki adót. Az országban minden további rendelet csak úgy érvényes, ha azon a király saját kezű aláírása és pecsétje is szerepel.^[5] A dán-norvég abszolút monarchia - lényegét tekintve változatlan formában - de facto az 1848. márciusi rendszerváltásig (a Martsministerium néven ismert első felelős kormány kinevezéséig), de iure az 1849. június 5-én kiadott új alkotmányig (Grundlov) állt fenn.^[6] Hasonló változás következett be Svédországban is az 1680-as években, XI. Károly uralkodása idején,^[7] de XII. Károly halála után visszaállt a rendi parlamentarizmus.

Mai példák

A 2010-es évekre hat abszolút monarchia maradt:

Ázsiában

•  Brunei,
•  Katar,
•  Omán,
•  Szaúd-Arábia

Afrikában

•  Szváziföld,

Európában

• a teokratikus pilléreken álló  Vatikán.

Jegyzetek

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Absolute monarchy című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• Magyar katolikus lexikon
• Hahner Péter - Az abszolút monarchiáról mai szemmel. Az állam én vagyok! - Rubicon

További információk

• Perry Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat, 1989.
• Mai monarchiák (magyarul)