Dán Észtország
1219 – 1346
Dán Észtország címere Dán Észtország zászlaja
Fővárosa	Tallinn
A Wikimédia Commons tartalmaz Dán Észtország témájú médiaállományokat.

Az érett középkorban és a korai újkorban Dánia két időszakban ténylegesen uralta Észtország bizonyos részeit, illetve igényt tartott rájuk.

• Észt Hercegség (1206-1346),
• Ösel, mint dán tartomány (1560-1645)

Dán Észtország

  1219-1340 Észt Hercegség

  1560–1645 Ösel, dán tartomány

  1559–1572 Ösel–Wiek

Észt Hercegség 1206–1346

Észtország és Livónia a dánok előtt

A dánok a vendek leigázása után a mai Észtország meghódítására – keresztes-hadjárat keretében történő megtérítésére – készültek. Észtország és Lettország – Livónia – ekkor a pogány törzsek által lakott terület volt, becslések szerint alig 150-250 ezer lakossal. A területet kelet felől apróbb orosz hercegségek határolták, délről az észt és lett törzseknél szervezettebb litván törzsek és fejedelemségek. Livónia elfoglalásáért akarva-akaratlanul versenyt futott a svéd és a dán királyság, az orosz hercegségek és a Bréma környékéről induló kereskedők. Ez utóbbiak sikerét az 1198-ban rigai püspöknek kinevezett Albert rigai püspök agresszív, erőszakos fellépésének köszönhetik, Albert független teokratikus államot hozott létre a fejletlen balti térségben az őslakos népek és kultúrájuk pusztítás árán.^[1]

A keresztény hódításról csak a győztes oldaláról maradtak feljegyzések, krónikák. Az egyik legfontosabb Henrik Livónia krónikája, a szerző személyesen vett részt 1200-1228 között az eseményekben. Bár kritikával kezelendő, de hasznos forrásmű a Livóniai verses krónika is. A legyőzöttekről ezek – és a többi – beszámoló természetesen saját érdeke, felfogása és világnézete alapján ír, a sine ira et studio^[2] elve egyáltalán nem érvényesül, sőt.^[3]

A pogány törzsek vezetőit a krónikák hercegeknek, királyoknak nevezik, ami a történészek és régészek szerint tévedés. A leginkább régészeti leletek alapján úgy vélik, hogy a pogányok családokba, a családok nagycsaládokba, törzsekbe szerveződtek. A nagycsaládok, törzsek vezetői adott kérdésekben tanácskoztak, döntöttek, de a döntés nem volt kötelező érvényű – nem is volt mód egy döntés erővel történő betartatására a katonai összecsapáson kívül, hiszen nem alkottak államot. Ez a hódítók – németek, dánok, svédek... – számára, akik a hierarchikus államrendet ismerték, számtalan esetben okozott gondot, emberveszteséget. Hiába állapodtak meg egy lett törzzsel a békéről, ez a többi lett törzs számára semmilyen kötelező erővel sem bírt. A támadásukat viszont a hódítók szerződésszegésnek tartották.^[4]

Livónián át három fő kereskedelmi út vezetett, mindhárom hosszú hajózással kezdődött a mai svéd partok mellett. A legészakibb út Åland szigetvilágának déli részét érintve haladt a mai Narváig. Innen kettéágazott, a dél felé tartó út a mai Tartu érintésével vitt Polockba, a másik továbbhaladt a Ladoga-tó felé. A másik két fő kereskedelmi út Gotland északi csúcsánál kanyarodott el és az Ösel sziget(ek) alatt haladt a Rigai-öböl felé. Az középső út Viljandin át vitt Tartuba, a harmadik, déli út a Daugava folyó volt, ennek torkolatában alapította 1201-ben a német Albert püspök Riga városát. A folyón volt elérhető az orosz Polack városa. A beltengerek és a folyók október és április között befagytak, így a kereskedők (és a hadak) ezeket használták közlekedésre. Az időjárás miatt az anyaországból hajóval csak április és október között lehetett megközelíteni Livóniát.^[5]

II. Valdemár és fiai

II. Valdemár szobra

Christian August Lorentzen (1749–1828) festménye. Balra a háttérben Anders Sunesen^[6] érsek felemelt kézzel, az előtérben pedig Peder Jacobsen roskildei püspök^[7], aki Dannebrogra mutat, miközben tájékoztatja II. Valdemár dán királyt.

A Toompeai vár Tallinnban. A várkastély napjainkban az észt parlamentnek (Riigikogu) ad helyet

1202-ben, amikor a Győztes Valdemár bátyját, VI. Knutot követte a királyi székben, azonnal megkezdte a keresztes hadjárat előkészületeit.^[8] A krónikás, Livóniai Henrik szerint ennek az az oka, hogy az Észtország partjainál fekvő Ösel szigetén élő pogányok megtámadták a blekinge-i dán birtokokat és hazafelé menet kifosztották Gotlandot.^[9] Az észt történészek szerint az Ösel-szigeti törzsek a kereskedelmi hajóutak feletti ellenőrzés megőrzése céljából hajtottak végre az említetthez hasonló portyákat.^[10]

1204-ben Anders Sunesen lundi érseket^[6] a skandináv régió pápai nunciussá nevezték ki, a misszióért és a keresztes hadjáratért felelt. Ugyanebben az évben egy dán keresztes flotta hajózott Ösel szigetére a Sunesen vezetésével. A dánok partra szálltak és legyőzték az észt ellenállást. Sikerült felépíteni egy faerődöt, de a tél közeledtével azt feladták, felgyújtották. Anders Sunesen Rigába hajózott, ahol a telet a jövőbeli keresztes hadjáratok terveivel töltötte.^[11][12]

1219-ben Valdemár több száz hajóból álló flottát gyűjtött az észtek ellen, amelyet Sunesen érsek vezetett püspökeivel. A király mozgósította az összes harcost, akit csak tudott, alkalmazva mind a leding-et ^[13], mind pedig hadba hívva a nemeseket és magánseregeiket. Csatlakozott hozzá a Wizlav herceg vezette vendek sereg is. A mai Tallinntól (német neve: Reval) nem messze, Lyndanisse kikötőjében szálltak partra Revelia (Revala, Rävälä) tartományban. A észt törzsek látszólag barátságosan fogadták a dánokat, miközben hadba szólították seregeiket. 1219. június 15-én váratlanul rátámadtak a gyanútlan keresztes seregre. Az észt győzelmet a dán király hűbérese, Wizlav herceg akadályozta meg. Kis csapatára – kétszáz katona – nem csaptak le az észt támadók, így ellentámadást indított, ez adott időt a dánoknak soraik rendezésére, fegyvereik felvételére. A csata a keresztesek győzelmével zárult.^[18] A dánok számára ez a csata különösen fontos, mert e csatától eredeztetik a máig használt dán zászló megjelenését, a csata napja, június 15-e ma is ünnep Dániában (Valdemarsdag). A dánok kővárat építettek a régi földvár helyére^[19], amelyet bár 1220-ban és 1223-ban az észtek ostrom alá vettek, sikerült ellenállnia a támadásoknak. A következő években Észtország egész északi része dán ellenőrzés alá került, és az Észt Hercegség létrejöttéhez vezetett, a hercegség fővárosa az 1219-től Lyndanisse volt.^[20]

Az 1219-es lyndanisei győzelem után II. Valdemár király megszilárdította hatalmát. Egyik fiát, Canute-t Észtország hercegévé nevezte ki. Az Észt Herceg (dux Estoniae) címet – létezése alatt – a dán királyi család tagjai viselték.^[21]

A Kardtestvérek rendje – amely Riga irányából hódította meg Észtországot és térítette meg a pogány népeket – és Dánia megegyeztek Észtország felosztásáról, a határ vonaláról azonban képtelenek voltak megállapodni. 1220-ban a dán király beleegyezett, hogy legyen a Kardtestvéreké a déli Sakala és Ugaunia tartományok (amelyeket a rend már úgyis meghódított).^[22] Ezt a felosztást nem fogadta el sem Albert rigai püspök, sem a Kardtestvérek. Észtország egyes területeiért a németek, a dánok és esetenként a svédek is egymással is csatákat vívtak.^[23]

Modenai Vilmos püspök^[24] II. Honoriusz pápa legátusa és a legátus helyettese, Johannes azonban 1225 és 1227 között kiszorította a dánokat Észtországból, a területet a pápa tulajdonának nyilvánították – de e tett mögött nem állt pápai utasítás. A kardtestvérek ekkor foglalták el Tallinnt. 1227-ben a Német Lovagrend – amelybe a Saulei csata elvesztését követően a Kardtestvérek rendje némi önállóságot megtartva beolvadt – valamennyi dán területre rátette a kezét, de IX. Gergely pápa utasítására 1238-ban a stensbyi szerződés alapján vissza kellett adnia a dánoknak Harriát és Vironiát, Jerwiát azonban megtarthatta.^[25]

Így, amikor II. Valdemár 1241-ben meghalt, az észtországi dán birtok határait egyértelművé váltak. A dán korona vezető képviselője a király helytartója (capitaneus) volt a tallinni várban. Királyi vár épült Wesenbergben (Rakvere), majd Narvában is.^[26] A vazallusok, akik hűbérbirtokot a dán királytól, a helyi igazságügyi igazgatásért feleltek. Valdemar király népszámlálási könyvéből – Liber Census Daniae (1220–1241) adólista, amely máig fennmaradt fontos földrajzi-történelmi dokumentum, illetve 500 észt helynevet és 114 helyi hűbéres nevét tartalmazó nyelvemlék – megállapítható, hogy vazallusok ekkoriban dánok és észtek egyaránt voltak. Az a tény, hogy a népszámlálási könyv feljegyzéseket tartalmaz az észtországi birtokokról, hangsúlyozza az ország jelentőségét Dánia királyai számára.^[27]

Egyházi ügyekben a tallinni püspökség a dán lundi érseki hivatalra figyelt, bár hivatalosan a rigai egyháztartomány része volt.^[28][29] A dán korban több kolostort is alapítottak Tallinnban és azon kívül. 1248-ban IV. Erik dán király, aki soha sem járt Észtországban, Revalnak (Tallinn) Hanza jogállást adományozott Lübeck mintájára. A város kereskedői és kézművesei Szent Knut és Szent Olaf céhekbe szerveződtek más dán városok kézműveseihez hasonlóan. A dánok részt vettek a Novgorodi–lovagrendi háborúban 1240–42 között.^[30]

Margaret Sambiria-tól VI. Erikig

I. Kristóf dán király 1259-ben történt halála után a kiskorú V. Erik dán király helyett Margaret Sambiria irányította Dániát és az Észt Hercegséget. 1266-ban nagykorúvá vált fia „Észtország hölgye” (domina Estoniae) címet adományozta részére, a távoli birtokot az anyakirálynő a dél-dániai Nykøbing Falsterből irányította. Elrendelte, hogy erősítsék meg a Tallinn falait, és az észt vazallusokat is közreműködésre buzdította. Az 1268-as Narva folyón át történet orosz támadás jelezte, Észtország védelme nem hanyagolható el.^[31]

VI. Erik dán király igyekezett az észt kereskedelmet előmozdítani. 1294-ben megígérte, hogy megvédi a Hanza-kereskedők Novgorodba vezető szárazföldi kereskedelmi útvonalait. Az uralkodása alatt kiadott Észtországra vonatkozó számos szabályozás alátámasztja a hercegség iránt tanúsított általános érdeklődést. Amikor 1303-ban testvérét, Kristófot Észtország hercegévé nevezte ki, a korona észt vazallusai ellenállásba ütközött. A királyi vazallusok Észtországban számos olyan joggal is rendelkeztek, amellyel az anyaországbeliek nem. Attól tartottak, hogy ha a korona helyett a herceg hűbéresei lesznek, akkor a megszerzett jogaik csorbulhatnak. Először 1259-ben léptek fel egységes csoportként, 1282-től a vazallusok közül választott tizemnkét fős gyűlés egyfajta királyi tanácsot alkotott, amely a király tallinni helytartójával együtt részt vett a hercegség kormányzásában.^[31]

Az Észt Hercegség megszűnése

A dán királyok sorozatos háborúskodásuk és belháborúik következtében oly mértékben eladósodtak, hogy birtokaik elzálogosításával, eladásával kellett pénzt teremteniük – a további háborúzáshoz. II. Kristóf dán király 1329-ben megígérte, hogy Észtország soha nem válik el a dán koronától. 1332-ben bekövetkezett halálát nyolc év interregnum követte. Idősebb fia, Otto „Észtország és Lolland hercege” címet viselte, Észtország azon kevés birtokok egyike volt, amelyeket még mindig irányíthatott a dán korona elnyerésére tett erőfeszítései során.^[32]

1340-ben IV. Valdemárt választották dán királlyá. Apránként nyerte vissza Dániát hódításaival vagy a királyság jelzáloggal terhelt részeinek megváltásával. 1340/41-ben elkezdték az Észt hercegség eladását, de nem jutottak megállapodásra. 1343-ban kitört Nagy észt felkelés, amelynek csúcspontján az észt parasztok Tallinnt ostromát, de az ostromló sereget legyőzte a Német Lovagrend Livón mestere, Burchard von Dreileben, által irányított mentősereg. Miután a lázadást leverték, Valdemár király Stig Andersen nemest küldte Dániából Észtországba, hogy királyi hatalmat képviselje, a valóságban azonban a királyi várak a rend birtokában maradtak.^[32]

1346-ban Valdemar eladta észt birtokait a rendnek. A király nyílt levélben kifejtette, hogy testvére, Ottó, az észt herceg belép a Német Lovagrendbe, és így az Észt hercegség a Lovagrenddé lesz. A király ezért feloldotta észt alattvalóit hűségük alól, és a Német Lovagrendhez irányította őket, mint új földesurukhoz. E jogi megoldás mellett Valdemárnak 19 000 márkát fizetett ki a Lovagrend. Ezzel megszűnt az Észt hercegség.^[32]

Dánia királyai a Dán Hercegség fennállása idején

• 1202–1241 II. (Győzedelmes) Valdemár (1170–1241)
• 1241–1250 IV. Erik dán király (1216–1250)
• 1250–1252 Ábel dán király (1218–1252)
• 1252–1259 I. Kristóf dán király (1219–1259)
• 1259–1286 V. Erik dán király (1249–1286)
• 1286–1319 VI. Erik dán király (1274–1319)
• 1319–1326 II. Kristóf dán király (1276–1332)
• 1326–1329 III. Valdemár dán király (1315–1364)
• 1329–1332 II. Kristóf dán király (ismét) (1276–1332)
• 1332–1340 interregnum
• 1340–1375 IV. Valdemár dán király (1320–1375)

Dán helytartók Észtországban

Ez a felsorolás a dán Wikipédia Hertugdømmet Estland oldaláról való.

Az Észt hercegség újra létrejöttei

Az Észt hercegség két alkalommal éledt újra:

• 1561–1721, amikor a Svéd Királyság része volt a terület. Az Észt Hercegség (svédül: Hertigdömet Estland, észtül: Eestimaa hertsogkond, németül: Herzogtum Estland), más néven svéd Észtország^[33] (svédül: Svenska Estland) a Svéd Királyság fennhatósága alatt állt 1561–1721 között, ekkot Észtország nagy része vagy egésze svéd uralom alatt volt. Észtország északi részei – Reval (Tallinn) és Harjumaa, Nyugat-Virumaa, Raplamaa és Järvamaa megyék – 1561-ben, Läänemaa pedig 1581-ben hódoltak be a svéd királynak. A köznyelvben a "régi szép svéd idők"^[34] (észtül: vana hea Rootsi aeg) frázissal hivatkoznak az időszakra az észtek.

Lásd még: Svéd Livónia

• 

  Az észt kormányzóság, 1820.^[35]
  1721–1917, amikor az Orosz Birodalom része volt. Észtország kormányzósága (németül: Gouvernement Estland, oroszul: Эстляндская губерния) az Orosz Birodalom egyik közigazgatási egysége, amelyet Észtország kormányzására hoztak létre. A „kormányzat” kifejezést viszonylag ritkán használták. A hivatalos dokumentumokban a hercegség (das Hertzogthum Ehstland, das Hertzogthum Liefland) nevet részesítették előnyben. Észak-Észtország annektálása után 1719-ben az egykori Észt Általános Kormányzóság területeiből megalakult a Tallinni Kormányzóság. Ez volt a közigazgatási egység elnevezése 1783-ig, amikor megalakult a tallinni helyettes közigazgatás. 1796-ban visszaállították a régi kormányzósági határokat, és a kormányzóságot ettől kezdve Észtország kormányzóságának nevezték. A kormányzóság Észtország függetlenné válásáig, 1918. február 24-ig az Orosz Birodalom része volt.

Ösel dán tartomány

A brömsebro-i béke területi rendelkezései:

  Dánia–Norvégia

  Svédország

  Svéd szerzemény: Jämtland, Härjedalen, Idre & Serna, Gotland és Øsel (Saaremaa) szigetek

  Svéd szerzemény 30 évre: Halland tartomány

1560-ban II. Frigyes dán király megvásárolta az Ösel egyházmegyét^[36] az utolsó hercegpüspöktől^[37], Johann von Münchhausentől^[38]. A birtokokat apanázsként a király öccse, Magnus, Holstein hercege kapta, aki ettől kezdve viselte az Ösel hercege címet. Magnus sikertelen kísérletet tett Livónia egyesítésére, e közben támogatásért cserébe elfogadta, hogy IV. Iván orosz cár Livónia királyává koronázza. A cím értéktelen volt, viszont a dán király elvonta tőle az Ösel hercege címet.

1645-ben Ösel a Brömsebroi békeszerződés értelmében svéd uralom alá került.

Ösel dán kormányzói

Ez a felsorolás a Wikipédia Magnus af Øsel dán oldaláról való.

Jegyzetek

Források

• ↑ Henrik Livónia krónikája: Henricus Lettus .szerk.: James A. Brundage: The Chronicle Of Henry Of Livonia (angol nyelven). New York: Columbia University Press. ISBN 978-0-231-12888-9. Hozzáférés ideje: 2022. október 31.  A könyv beszkennelt változatának letöltése.
• ↑ Dannebrog 800: Ivar Leimus, Thomas Lyngby, Ain Mäesalu, Per Seesko, Mette Skougaard, University
Of Tartu (Helen Liiver, Mari-
Liis Schmidt And Maarja-Helen Tamm), The Estonian Institute. Dannebrog 800 : the story of Denmark and Estonia (angol nyelven). Tallinn: The Estonian Institute and Tallinn City Museum (2019. május 9.). ISBN 978-9949-558-47-6. Hozzáférés ideje: 2023. február 24. 
• ↑ Mägi: Marika Mägi.szerk.: Marek Tamm, Linda Kaljundi, Carsten Selch Jensen: Ösel and the Danish Kingdom: Revisiting Henry’s Chronicle and the Archaeological Evidence, Crusading and chronicle writing on the medieval Baltic frontier : a companion to the Chronicle of Henry of Livonia (angol nyelven). Farnham, Surrey, England: Ashgate Publishing Limited (2011. május 9.). ISBN 978-0-7546-6627-1. Hozzáférés ideje: 2023. február 24. 

További információk

Kapcsolódó szócikkek

• Henricus de Lettis
• Henrik Livónia krónikája
• Dán Királyság
• Kardtestvérek rendje
• Német Lovagrend
• Észtország történelme > Német és dán hódítás