A „Székelyek” lehetséges további jelentéseiről lásd: Székely (egyértelműsítő lap).

Székelyek

Székelyföld zászlaja

Teljes lélekszám

995 000 (becsült)

Lélekszám régiónként

Régió Fő  Románia 680 000[1]  Magyarország 195 000 (becsült) A világ többi országa 120 000 (becsült)

Nyelvek

magyar (székely nyelvjárás)

Vallások

római katolikus, református, unitárius, adventista

Rokon népcsoportok

moldvai csángók, gyimesi csángók, magyarok, perzsák

A Wikimédia Commons tartalmaz Székelyek témájú médiaállományokat.

A székelyek magyar tudatú és magyar nyelvű népcsoport. A székelyek eredetére vonatkozóan több – egymásnak ellentmondó – elmélet létezik. Első okleveles említésük 1116-ból maradt fenn, akkor a Magyar Királyság nyugati gyepűi mentén éltek.

A középkori székelységet még két csoportra lehetett osztani, a nyugati és a keleti székelységre. A valószínűleg kisebb létszámú nyugati székelység a 14. századra azonban teljesen beolvadt a magyarságba. A keleti székelység az áttelepítései során, hasonlóan más nemzetiségekhez – besenyők, szászok, kunok – az ország más közrendű népeitől eltérő sajátos-kiváltságos jogot (mai fogalmak szerint: önkormányzatot) kapott. A 15. századtól kezdve Erdélyben külön rendi nemzetnek minősült.

Jelenleg a székelyek elsősorban az Erdély keleti részén található Székelyföldön élnek, de székelynek vallja magát a Brassótól Nagyszebenig húzódó, úgynevezett Szászföld magyar ajkú lakosságának nagy része is. A bukovinai székelyek az 1764-es „madéfalvi veszedelem” után menekültek át a Kárpátokon túlra, onnan a 19. és a 20. században telepítették vissza őket, ma főként Tolna és Baranya vármegyékben, illetve a Vajdaságban élnek. Jelentős számban telepedtek meg székelyek Budapesten, Magyarország, Moldva és Erdély egyéb részein, Nyugat-Európában, Amerikában és Ausztráliában.

A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gesztaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 8–9. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint pedig már a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket.

A székelyek tömegesen vettek részt a magyar szabadságharcban, képviselőik a magyar nemzet részének tekintették a székely népet. A területi igazgatási rendszerüket a szék rendszert az 1876-os megyerendezés szüntette meg. Az első világháborús magyar vereség és az 1920-as trianoni békediktátum után Székelyföld Románia része lett. Az 1940-es második bécsi döntéssel a terület visszakerült Magyarországhoz, 1944-ben szovjet és román csapatok foglalták el, az 1947-es párizsi békeszerződéssel pedig Székelyföld újra román fennhatóság alá került.

A legutóbbi, 2011-es romániai népszámláláskor a mai értelemben vett Székelyföld területén 810 367 főből 581 159 vallotta magát magyarnak^[2] (Aranyosszék nélkül), ők tették ki az ottani lakosság 71,72 százalékát.^[1] A román hatóságok különösen 1960 és 1989 között, a kommunista uralom időszakában jelentős asszimilációs-beolvasztó politikát folytattak a székelyekkel szemben. Székelyföld területe jelenleg a központilag irányított román államigazgatás fennhatósága alá tartozik; az 1990-es évektől mostanáig a magyarság szószólói folyamatosan megfogalmazták és megfogalmazzák az igényt Székelyföld területi autonómiájára.^[3]

A székelyek eredete

1927-ben Szádeczky Kardoss Lajos a következőt állapította meg: A székelyek magukat a hunok leszármazottainak tartják. Ezt a hitet őseiktől örökölték, ősi hagyományuk, melyhez szívósan ragaszkodnak.^{[4][nem megbízható forrás]}

A magyar krónikák hagyománya

A közvetlenül székelyekre vonatkozó írott emlékek a 13. évszázad elejéig vezethetők vissza. A 13. század elején alkotó Anonymus gesztájában beszámol Ösbő vezérnek a bihari Ménmarót fejedelem ellen indított hadjáratáról. Elbeszélése szerint a „székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak, értesültek a nagy hírű Ősbőről, békésen elébevonultak és fiaikat, különféle ajándékokkal túszul átadták neki, s a Ménmarót elleni harcban Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.” Ez az első írásos feljegyzés, amely közvetve a székelyek hun származására utal, s amely feltehetően a székely mondai hagyományon alapszik.^[5]

Kézai Simon 1282 körül írt gesztája szerint Attila halála után, birodalmának felbomlását követően „megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták. Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruténia határainál elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.”^[6]

Thuróczi János 1488-ban kiadott krónikájában megerősíti a szájhagyományt, s a székelyek sajátjának véli a rovásírást: „a mi időnkben nem is kételkedik senki benne, hogy a székelyek azoknak a hunoknak a maradékai, akik először jöttek be Pannóniába, és mert az ő népük, úgy látszik, nem keveredett azóta sem idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak, a földek felosztásában is különböznek a többi magyartól. Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, és ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik be ügyesen, rovás módjára”.^[7]

A székely rovásírás korai, 15. század vége előtt keletkezett emlékeit kizárólag Udvarhelyszék területén sikerült kimutatni, a későbbre tehető emlékek is főleg ezen a területen csoportosulnak.^[8]

Kézai Simon gesztájában megemlíti, hogy „a székelyek azt hitték, Csaba elpusztult Görögországban, ezért a nép mindmáig közmondásként használja: »Akkor térj vissza – mondják a távozónak –, amikor majd Csaba visszatér Görögországból.« Ez a Csaba tehát Etele törvényes fia volt, Honorius görög császárnak a leányától született, fiait pedig Edemennek és Ednek hívták. Edemen pedig, amikor a magyarok másodszor jöttek be Pannóniába, az apjának és az anyjának hatalmas rokonságával ide költözött, mert hát az anyja a corosminusok közül származott. Ed viszont Szkítiában maradt az apjánál. Ettől a Csabától ered az Aba nemzetség. Mármost Csaba, miután Szkítiába költözött, a közösség előtt kérkedni kezdett anyja előkelőségével, s emiatt a hunok nemessége megvetette, mondván: nem igazi fia Szkítiának, hanem csak afféle jövevény, idegen népség gyermeke; ezért nem is kapott feleséget Szkítiából, hanem a corosminusok népéből házasodott.”^[9]

Csaba személye a székelyek származásának fő mondai alakja.

A székelyek eredetének tudományos megítélése

A nemzeti krónikásokat követő újabb és legújabb-kori történetírók, történészek, régészek és nyelvészek közül sokan foglalkoztak a székelyek eredetének és nevének kérdésével. A teljesség igénye nélkül az alábbi^[4][10] hazai történetírók, történészek, régészek és nyelvészek munkái adnak áttekintést a probléma összetettségére és egy végérvényesnek tekinthető, általánosan elfogadható megoldás elérhetőségére vonatkozóan: