A privatizáció vagy magánosítás az állam tulajdonát képező vagyontárgy magánkézbe adása. Tágabb értelemben valamely kormányzati feladat (pl. az adók behajtása vagy büntetés-végrehajtás) a magánszféra szereplője számára történő kiadását is privatizációnak nevezik.^[1]

Az ellentétes irányú gazdasági jogi folyamat neve államosítás. Az államosított tulajdon visszaadását eredeti tulajdonosának reprivatizációnak nevezzük.

Egy állami vállalat privatizációja történhet az egész vállalat értékesítésével egy stratégiai befektető számára, a vállalat részvényeinek tőzsdén való értékesítésével, vagy a kuponos privatizáció révén a lakosság tagjai között egyenlő mértékű, résztulajdonná konvertálható értékpapír szétosztásával. A cég dolgozói és a menedzsment is megvásárolhatják a vállalat egészét vagy egy részét, Magyarországon a Munkavállalói részvénytulajdonlási program (MRP) tette ezt lehetővé, állami hiteltámogatással. 2004-ben azonban a 20 főnél nagyobb létszámú gazdasági szervezetek létszámának mindössze 3 százaléka dolgozott MRP tulajdonú cégeknél.^[2]

Privatizációt támogató nézetek

A privatizáció támogatói úgy hiszik, a saját tőkéjét kockáztató befektető a szabadpiaci verseny révén eredményesebben képes gazdálkodni vagyonával (nem csak a vállalatok, pénzintézetek, de közüzemek és közszolgáltató intézmények esetében is), mint az állam. Nézetük szerint a magánosítás idővel alacsonyabb árakhoz, magasabb minőséghez, több választási lehetőséghez, gyorsabb szállításhoz, kisebb korrupcióhoz és bürokráciához vezet. A privatizáció legtöbb támogatója nem ért egyet azzal, hogy mindent el kellene adni. Ahol a piac kudarcot vall (market failure) és a természetes monopóliumok általában kivételek. Az ausztriai iskola közgazdászai és az anarchokapitalisták mindent privatizálnának, beleértve magát az államot is.

A privatizáció alkalmas arra is, hogy az állami költségvetés mérlegét javítsa, egyrészt az eladott vállalatok ellenértéke révén, másrészt pedig megszabadulva a veszteségeket termelő vállalatoktól.

Privatizációt ellenző nézetek

A privatizáció ellenzői ezt a folyamatot a tőkés eredeti tőkefelhalmozás sajátos modern formájának tartják, annak minden társadalmi gondjával.

Vitatják, hogy a kormányzatot nem ösztönzi semmi arra, hogy jól üzemeltesse az állami vállalatokat. Szerintük a kormányzat a nép által megbízott, meghatalmazott tulajdonos; ha az általa irányított állami vállalatok rosszul gazdálkodnak, elveszíti az emberek támogatását és szavazatait, ellenkező esetben megnyeri őket. Így a demokratikus kormányzatokat a jövőbeli választások ösztönzik arra, hogy hatékonyan üzemeltesse az állami tulajdont.

Vannak, akik csak egyes területek magánosítását ellenzik, pl. a szociális szférát (börtönök, alapvető egészségbiztosítás, oktatás) óvnák meg a szabad piac megjósolhatatlan vagy könyörtelen viselkedésétől. Azokat a javakat sem ajánlják privatizálni, ahol az állami szerepvállalás a társadalom számára előnyös, mivel nehéz profitábilisan működtetni; ilyen például a nemzetbiztonság. A természetes monopóliumok definíció szerint nem alkalmas terepei a piaci versengés kialakulásának, ezért az állam jobban menedzselheti ezeket.

A magyarországi privatizáció során gyakran emeltek szót az állam javainak „elkótyavetyélése”, „külföldiek kezére játszása” ellen is.

Privatizáció Magyarországon

Magyarországon a privatizáció során a rendszerváltás előtt meglévő állami tulajdonú vállalatokat adták el magánbefektetőknek. A rendszerváltás éveiben vagyont értékesítettek az önkormányzatok, szövetkezetek és a pártállam tömegszervezetei is. Az ÁVÜ könyveiben 1991-ben 2201 állami vállalatot és 1842 milliárd forint értéket tartottak nyilván, miközben a felhalmozott államadósság 1500 milliárd forint körül volt. A privatizáció bevételeit terhelte az önkormányzatokat megillető tulajdoni hányad (pl. belterületi földek értéke), a munkavállalóknak juttatandó részvények, tranzakciós költségek, környezeti károk fedezetére elkülönített összegek.

Az önkormányzatok tulajdonába került 800 ezer db tanácsi lakás, melyet a bérlőik a piaci árak töredékéért vásárolhattak meg.

A magyar privatizációban minimális volt a többi posztkommunista országban jellemző kuponos- vagy vócserprivatizáció.

A magyar privatizáció szakaszai

1988-1990

Spontán privatizáció. A vállalatok társasággá (Rt., Kft.) alakulhattak és vagyonukat saját leányvállalataikba apportálhatták. Magánbefektető részvételével vegyesvállalatokat alapíthattak. Ebben az időben történt néhány nagyvállalat privatizációja is, pl. Tungsram, Hungária Biztosító, Videoton, Ápisz, Dél-Budai Vendéglátó, Ganz Danubius Hajó- és Darugyár, Keravill, Magyar Optikai Művek, Medicor.

1991-1994

Kisebb tőzsdei bevezetések, közepes méretű cégek eladása, nagy értékű tranzakciók, pl. MOL, OTP.

1995-1997

Energia- és bankszektor privatizációja, pl. ELMŰ,

1998-2002

A privatizáció szünetel, kivéve kisebbségi tulajdonrészek és az Állami Gazdaságok eladása.

2003-2007

Privatizáció újraindítása és lezárása.

2008-2009

A privatizáció folytatására kitalált Új Tulajdonosi Program bejelentése és kudarcos kísérlete.

Jegyzetek

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Privatization című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• Magyar Virtuális Enciklopédia: Privatizáció
• Magyarország a XX. században: Privatizáció és kárpótlás
• ↑ Wirth: Wirth Ádám: "Mondd, mit érlel annak a sorsa?" (A munkásosztályról, jelen és jövő időben). Ezredvég, XIV. évf. 5. sz. (2004) (fizetős hozzáférés)
• Mihályi Péter: A magyar privatizáció enciklopédiája Pannon Egyetemi Kiadó ISBN 978-963-9696-90-7

Kapcsolódó szócikk

• Eredeti tőkefelhalmozás

Ez a gazdasági témájú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!