Figyelmeztetés: Az oldal megtekintése csak a 18 éven felüli látogatók számára szól!
Honlapunk cookie-kat használ az Ön számára elérhető szolgáltatások és beállítások biztosításához, valamint honlapunk látogatottságának figyelemmel kíséréséhez. Igen, Elfogadom

Electronica.hu | Az elektrotechnika alapfogalmai : Elektrotechnika | Elektronika



...


...
...


A | B | C | D | E | F | G | H | CH | I | J | K | L | M | N | O | P | Q | R | S | T | U | V | W | X | Y | Z | 0 | 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9

BHG Híradástechnikai Vállalat
BHG Híradástechnikai Vállalat
Az 1962-ben átadott főépület (Fehérvári út 68–70).
Az 1962-ben átadott főépület (Fehérvári út 68–70).
Alapítva 1872
Megszűnt 2000 körül
Székhely magyar Budapest
Irányítószám 1119
Cím Fehérvári út 70.
Vezetők Farkas János
(1949 – 1951)
Vankó Gyula
(1953 – 1955)
Berecz Bertalan[1]
(1955 – 1957)
Vankó Gyula
(1957 – 19xx)
Sellő Dénes
(1964 – 1973)
Iklódy Gábor[2]
(1973 – 1981)
Berecz Frigyes
(1981–1986)
Kovács Kálmán
(1986 – 1990)
Berecz Frigyes
(1990-04 – 1990-05)
Mikics László
(1990-05 – 1998)
Alapító Egger Bernát Béla
Iparág Távközlés
Árbevétel 5999,7 M Ft (1989)[3]
Profit 85,7 M Ft (1989)[3]
Alkalmazottak száma 9499 (1989)[3]
Leányvállalatai

Fejlesztési Intézet, 1115 Budapest, Petzval J. u. 31.
1. sz. gyár, 1119 Bp., Fehérvári út 70.
2. sz. gyár, 4031 Debrecen, Köntösgát sor 1–3.
3. sz. gyár, 5340 Kunhegyes, Tiszaszentimrei u. 13.
4. sz. gyár, 7100 Szekszárd, Keselyűsi u. 4–8.
5. sz. gyár, 2800 Tatabánya II., Tavaszmező u. 3.
6. sz. gyár, 1119 Bp., Fehérvári út 70.
7. sz. gyár, 1119 Bp., Fehérvári út 70.
8. sz. gyár, 5600 Békéscsaba, Temetősor 8.
9. sz. gyár, 5300 Karcag, Beloiannisz u. 17.
Műszaki Szolgáltató Gyár, 1119 Bp., Fehérvári út 70.
Termelési Szolgáltató Gyáregység, 1119 Bp., Fehérvári út 70.

Szerviz és Vevőszolgálat, 1113 Bp., Daróczi út 1–3.
Sablon • Wikidata • Segítség

Az évszázadnyi tudást felhalmozó BHG Híradástechnikai Vállalat volt a telefónia – és általában a távközlés – magyarországi fellegvára. Készült itt telefonközpont és -készülék; rádióadó, -vevő és -antenna; de még lendkerekes játékautó is.

A vállalat a rendszerváltozás után nem volt már versenyképes, az ezredforduló körül privatizálták. Jogutódjának[4] fő tevékenysége: saját tulajdonú ingatlan adásvétele.

Története

A kezdetek

Egger Bernát – bécsi vállalata eredményes működésétől és a távíró magyarországi elterjedésétől ösztönözve – 1872-ben Budapesten az V. ker. Dorottya utca 9. számú házban távírdaszerelő műhelyt nyitott, ahol kezdetben nyolc munkást foglalkoztatott. Az iparengedélyt 1874-ben kapta meg. A magyar híradástechnikai nagyipar kezdetét ettől az időponttól szokás számolni. A cég 1896-ban Egyesült Villamossági Rt néven részvénytársasággá alakult, majd 1906-ban az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt (EIVRT) nevet vette fel.[5] A Telefon- és Távirda Főosztály 1928-ban Standard Villamossági Rt. néven kivált a cégből.[6]

Standard Villamossági Rt.

A Standard tulajdonosa a részvénytöbbség megszerzésével az ITT (International Telephone and Telegraph Co.) lett. Az 1933-ban kezdődött politikai feszültség hatására az Ericsson Magyar Villamossági Rt.-t – rendelésállományával és alkalmazottaival együtt – a Standard vette át.[7]

A gyárat 1949 decemberében kártérítés nélkül államosították, igazgatóját – Geiger Imrét – koncepciós perben kémkedéssel vádolták, halálra ítélték, és 1950-ben kivégezték.[8][9]

Beloiannisz Híradástechnikai Gyár

Beloiannisznak, a görög kommunista mozgalom egyik vezető alakjának nevét 1952-ben vette fel a vállalat.[10] Steffens Oszkár vezetésével 1956-ban készítettek egy crossbar-gépet, amelyet 1958-ban a brüsszeli világkiállításon is bemutattak;[11] és később a Teréz központban is használták. Ez volt az ECR család kapcsológépe is. 1961–1962-ben a BHG átadta az átviteltechnikai berendezések fejlesztését, gyártását a Telefongyárnak, a mikrohullámú fejlesztést-gyártást az Orionnak és a Finommechanikai Vállalatnak.[12] 1968-ban 18 millió dolláros szerződést írtak alá az LM Ericssonnal. A szerződés alapján az Ericsson az AR központcsalád licencét adta át, valamint szállított összesen 60 ezer ívpontkapacitást a különböző típusokból.[13] Így írt magáról a vállalat 1976-ban: "A telefon ma már nemcsak kényelmünket szolgálja, hanem nélkülözhetetlen munkaeszköz. Vállalatunknál az ügyintézés, munkaszervezés és sok egyéb lebonyolításra váró munka hatékony elintézése elképzelhetetlen telefon nélkül, és a lakások telefonellátásának növelésére is egyre nagyobb az igény. A telefon használatával igen sok idő és energia takarítható meg. Vállalatunk mindezek elősegítésére gyártja a telefonközpontokat."[14] A cég fénykorában 22 000 főt foglalkoztatott.[15]

BHG Híradástechnikai Vállalat

A korszellemet követve 1977-ban a nevéből elhagyták Beloiannisz nevét, de a rövidítését (BHG) megtartották.[3] A vállalat ötszáz fős Fejlesztési Intézetét 1978-ban alapították. Az 1980-as években gyorsan terjedt az elektronikus vezérlésű alközpont (QA, EP), ami nagymértékben támaszkodott a korábban Molnár Pál által kifejlesztett ruralrendszerre. Molnár Béla, Pató Lajos, Mikics László, Makay Attila és Haffner János a BHG fejlesztésű és gyártású MAT512 típusú, 64 kByte memóriakapacitású kisszámítógépre alapozta az alközpontok fejlesztését.[16] 1986-ban a Hiradástechnikai Vállalatot (HTV) is hozzácsatolták.[15]

A hanyatlás

A kilencvenes évek elején az országban Szombathelyen, Sopronban, Zalaegerszegen, Székesfehérváron, Budafokon és a belföldi távhívó központban már Northern Telecom gyártmányú ADS berendezés üzemelt. Az ADS (Austrian Digital System) a DMS100 közép-európai adaptációja volt, aminek licencét hatalmas összegű hitelből vásárolták meg (1 milliárd forint). Ebben az időben már csak 4,5 ezren dolgoztak a cégnél. Az úgynevezett rendszerválasztó tendereken a svéd Ericsson és a német Siemens központja lett a nyertes, így a BHG – amelyik a kanadai Northern Telecom központját gyártotta volna – sorsa megpecsételődött. A KGST piacok elvesztésével a cég bevételei tovább szűkültek, 1995 után már csak vegetált, pár év múlva bezárt. A belőle kivált, ma is működő BHG Alkatrészgyártó Kft. őrzi emlékét.[15]

Gyártmányai

Telefonfőközpont

Az előfizetők közötti telefonforgalmat bonyolítja le.

7A (forgógépes)

7A1 csoportválasztó gépe

A Posta hosszas tanulmányozás után 1922-ben döntött a Standard Villamossági Rt. által ajánlott Rotary 7A1 típusú automata központ mellett. Az első központ 1928. elején a budai Krisztina volt, 5 000 vonallal.[17] A 7A2 jelű, továbbfejlesztett változat – amelyik már 20 000 szóló és 20 000 ikervonalat kapcsolt –, két vonalkereső és három csoportválasztó fokozattal rendelkező, regiszteres központ volt.

EC (keresztrudas, elektromechanikus vezérléssel)

Az ECR (Elektronikus Crossbar Rurál) központcsaládot a vidéki (rurál) hálózat számára fejlesztették ki az 1960-as években. Kapcsolóeleme az ikerhidas gép, vezérlése pedig egyaránt tartalmaz elektronikus és jelfogós elemeket. A legkisebb végközpont 20, a legnagyobb szektorközpont 2000 előfizetőt szolgált ki.[18] Az észak-balatoni mintahálózatot Veszprém környékén 1968 elején helyezték üzembe,[19] majd a Sopron és Gyöngyös környéki falvak is ECR központokat kaptak. Szegeden 1972-től egy ECT500-as tranzitközpontot (Elektronikus Crossbar Tranzit) is kipróbáltak.[20] Az Ericsson szintén keresztrudas, AR központcsaládja licenszének megvásárlásával az EC családot nem fejlesztették tovább.

ATSz „kolhozközpont” (jelfogós)

A szovjet rurál telefonhálózat részére 1961-től gyártott – és 1966-ban a termelés 60%-át kitevő –[21] „tapadó jelfogós” központ. A tapadó jelfogókat az áramfogyasztás minimalizálása érdekében alkalmazták. Lényege az volt, hogy a telefonközpontban olyan (Siemens típusú) jelfogókat alkalmaztak, amelyeken egy, a horgonyra szerelt állandó mágnes rögzítette a jelfogó meghúzott helyzetét, miután a gerjesztő tekercs rövid áramimpulzust kapott. Ugyanezen a jelfogón egy második gerjesztő tekercsre ellenkező polaritású áramimpulzust adva, a jelfogó elengedett. Így pl. beszédállapotban a központ nem igényelt áramot – a mikrofontáplálás áramán kívül. A kapcsolómező – és részben a beszédáramkör – ilyen tapadó jelfogókból épült fel.

ATSz-K (keresztrudas)

Az ATSz-K[22] 100/2000 típusjelű rurál telefonközpontot 1966 óta gyártották szovjet dokumentáció alapján – kizárólag szovjet exportra.[23][24] A gyár 1966 és 1990 között összesen 2,24 millió fővonal kapacitású telefonközpontot szállított a Szovjetunióba. A nyolcvanas években a gyár termelésének mintegy harmadát adta.[25] A nyolcvanas évek végén a jelfogós regisztereket elektronizálták, és a központot – a PCM átviteltechnikai végberendezésekkel és a szünetmentes tápáramellátó rendszerrel együtt – szabványos konténerbe szerelték.[26]

AR (keresztrudas)

Az Ericssontól 1968-ban vásárolt licenc[13] az ARF nagyvárosi-, az ARM távhívó-, az ARK rurál-központ és az ARL vonalkoncentrátor gyártását és továbbfejlesztését engedélyezte[27]. Az első központokat (ARF: Lágymányos[28] és Vác, ARK: Érd, ARM: József interközpont) még az Ericsson szállította, de a BHG szerelte.

ER (elektronikus)

Searchtool right.svgBővebben: ER256
Az utolsó ER256 telefonközpont ünnepélyes lekapcsolása

A 200-1000 előfizetői vonal bekötésére alkalmas ER256 típusú tároltprogram-vezérlésű elektronikus rurál végközpont az EP512 alapvető rendszertechnika jellemzőit megtartva vezérlőrendszerében jelentett előrelépést: a korábbi miniprocesszorra alapozott vezérlőrendszert egy mikroprocesszorra alapozott vezérlőrendszer váltotta fel.[29]

A telefonhálózatban az ARK511 és ARK 522 központok kiváltására készült; a felettes központhoz MFC-R2 jelzésrendszerrel csatlakozott, rendelkezett harántirányokkal is.

Több éves fejlesztés után az első központ Tarjánban ment üzembe 1989-ben[30]; az utolsót 2005-ben Jósvafőn kapcsolták le.


Telefonalközpont

Jelentős helyet foglaltak el a termékek között már kezdettől a vállalatok, intézmények belső forgalmát ellátó automata alközpontok: lépésenként működő (szelektoros), forgógépes (Rotary), tisztán jelfogós, később kvázielektronikus, végül teljesen elektronikus technológiával.[31]

STB (közvetlen vezérlésű)

Az STB[32] család tagjai: STB-6 2/6 vonalkapacitású, az STB-11 2/10 vonalkapacitású és az STB-18 3/18 vonalkapacitású. Az STB-55 típusnak 5/100, 10/100, 10/150, 10/200 és 20/200 kapacitású változatai voltak.[33]

7D-PBX (forgógépes)

A kisvárosokban használt 7D főközpont alközponti változata – erre utal a nevében a PBX[34] rövidítés –, amely nagyobb intézmények, gyárak belső (házi) és helyi (városi) telefonforgalmát bonyolította le. Legkisebb kiépítésben 20 fővonal és 200 mellékállomás volt a kapacitása. Ez a központ kapcsolta a „K” hálózat[35][36] forgalmát. A MÁV saját hálózatának is ez a központ adta a gerincét:[37]1948 és 1963 között 26 helyen létesült 7D-PBX központ, összesen 8400 vonal kapacitással.[38]

RA (jelfogós)

A Steffens Oszkár által feltalált D típusú ún. huzalrugós jelfogó-típusra épült az RA alközponti család, melynek csengetőáramköre és hangjelzése elektronikus, telepfeszültsége –48 V. A család tagjai: RA-8, RA-15 és RA-24; kapacitásuk rendre 2/6, 3/12 és 4/20 (fővonal/mellékállomás). Az RA-15 és az RA-24 típusnak billentyűs kezelőkészlete van.[39] A központ változatait 1968-1980 között gyártották hazai és csehszlovákiai alkalmazásra.[40]

RX (jelfogós)

Az Ericsson-licensz alapján gyártott LME típusú jelfogókra épülő 2/6, 3/15 és 5/30 kapacitású RX alközpontok váltották fel az RA-családot, amelyeket – többek között – Irakba is exportáltak.

CA (keresztrudas)

A család tagjai: CA-20 típus 20 mellékállomást, CA-41 típusú 40 mellékállomást, a CA-402 típusú 400-at, és a CA-1001 típusú 800-at tudott kapcsolni. Az ennél nagyobb kapacitású alközpont, a KOMBI-X már az Ericssontól vásárolt licenc továbbfejlesztésével készült el.[41]

QA (kvázielektronikus)

A licencvásárlás után a vállalat az alközpontok fejlesztésére összpontosított. Az első, úgynevezett kvázielektronikus – azaz mozgó alkatrészt csak a kapcsolómezőben tartalmazó – alközpont a QA96 volt, melynek kapcsolómezeje a nyugat-német Telefonbau and Normalzeit reed-reléiből épült fel. Az alközpont működését egy speciális utasításkészlettel rendelkező vezérlőegység (MAT 512) vezérelte, melynek teljesítőképessége egy akkori átlagos, 8 bites mikroszámítógéphez volt mérhető.[42] A család nagyobb kapacitású tagja a QA512 volt.

EP (elektronikus)

A fejlesztés következő lépcsőfoka a tirisztoros kapcsolómező megjelenése volt. A vállalat a nyolcvanas évek első felében az EP128 típusú alközpontból mintegy 120 000, az EP512 típusú alközpontból mintegy 60 000 mellékállomási vonal kiszolgálására alkalmas központegységet gyártott. A család a kisebb kapacitású EP8M, EP32M, EP64M modellekkel vált teljessé, így a négytől a hatezer vonalasig terjedt a termékskála.[43] Az alközpontok nemcsak gyárakban és hivatalokban teljesítettek szolgálatot, hanem ún. zárt hálózatokban is, többek között a Néphadsereg és a MÁV[44] saját célú hálózatában. 1984-ben az EP128 alközpontot továbbfejlesztették. Az első 100-as mezőt hozzáillesztették az ARM tranzit központhoz való csatlakozásra az ARK-512 kiváltására. Sikeres működés után 1988-ban az EP128 és az EP512 kapcsolóelemeket az ARF főközpontokkal azonos pozícióban használható EPF128 és EPF512 néven elsődlegesen az MH távközlési hálózatában alkalmazták sikeresen.[45]

Adástechnika

Az adástechnikai berendezések gyártása 1931-ben kezdődött, amikor a Magyar Posta pályázatát – ami egy 120 KW-os középhullámú nagyadóra és néhány kisebb rövid- és középhullámú adóra szólt – a Standard Villamossági Rt. nyerte. Az 1933. december 2-án üzembe helyezett lakihegyi adót – ami egy 20 kW-os Telefunken adót váltott fel – Európa egyik „legerősebb” adójaként emlegették. A harmincas években jelentősen fejlesztették a székesfehérvári rövidhullámú állomást, és a Standard berendezéseket szállított a visszatért Erdély és Felvidék adóállomásaira.[46]

Középhullámú rádióadók

A világháborúban lerombolt középhullámú adóhálózat újjápítése 135 kW-os adókkal történt. Elsőként – 1948-ban – a lakihegyi, majd egy évvel később a szolnoki készült el. A balatonszabadi állomást 1953-ban adták át. Két, egyenként 25 kW-os adót helyeztek üzembe 1952-ben Szombathelyen és Nyíregyházán. Három, kisebb teljesítményű – 7 kW-os – adó készült el 1954-ben Pécs, két évvel később pedig Balatonszabadi és Miskolc számára.[47]

Rövidhullámú rádióadószerkesztés

A háború alatt abbamaradt munkát befejezve, 1950. július elsején a Standard átadott két, egyenként 100 kW-os rövidhullámú adót Diósdon. A háború utáni időszakban Diósd rádióállomás mind adóteljesítmény, mind az antennák tekintetében – hat irányított és két európai körsugárzó antennával – Közép-Európa jelentős állomása volt.[47]

Ultrarövidhullámú rádióadókszerkesztés

Az URH-adók fejlesztése a Beloiannisz gyárban kezdődött, majd a BRG-ben folytatódott az 1960-as évek végéig. A BHG-ben a munka az 1980-as években folytatódott, ekkor készült el a teljesen félvezetős, 1 kW teljesítményű, CCIR-sávú URH-adócsalád, amit az NDK-ba exportáltak. 1996-ban elkészült – már az Antenna-BHG Adástechnikai Kft.-ben – a teljesen félvezetős, 5 kW-os CCIR-sávú URH-adócsalád, de ennek sorozatgyártására már nem került sor.

TV-adókszerkesztés

A tv-adók fejlesztése a BHG-ban kezdődött meg 1958-ban, de hamarosan döntés született arról, hogy a munkát az – 1952 szeptemberében alakult – Elektromechanikai Vállalat (EMV) folytatja, így 1960-ban az első hazai gyártású tévéadót már az EMV helyezte üzembe Kékesen. A BHG-ban – a Fejlesztési Intézet Adástechnikai Fejlesztési Főosztályán – 1976-tól folytatódott az adófejlesztés, ugyanis ekkor olvaszották be az EMV-t a BHG-ba. Az 1980-as években elkészült egy teljesen félvezetős adó- és átjátszóberendezés-család, melyből 150 készletet szállítottak.[48] At 1990-es években a BHG már nem szállított tv-adókat, azokat importálták. A fejlesztő- és gyártórészlegekből alakult meg 1994-ben az Antenna-BHG Adástechnikai Kft.[49] A cég később teljesen az Antenna Hungária Rt. tulajdonába került, és ekkor felvette az Antecom Rt. nevet. Az Antenna Hungária Rt. 2003 decemberében eladta az Antecomot, így a cég tulajdonjoga teljes egészében átszállt a Pannon Rendszerház Informatikai Rt.-re. Az adástechnikai fejlesztési és gyártási tevékenység – több mint fél évszázad után – ezzel véget ért.[50]

Átviteltechnikai és mikrohullámú berendezésszerkesztés

Wiki letter w.svgEz a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Jegyzetekszerkesztés

  1. ↑ Post-revolution developments in Budapest's "Belojannis" factory (angol;magyar nyelven) (pdf). (Hozzáférés: 2022. november 20.)
  2. ↑ Iklódy Gábor - Visszaemlékezések. (Hozzáférés: 2022. november 24.)
  3. ↑ a b c d Baló
  4. ↑ Cégjegyzékszám: 01-10-048975
  5. ↑ Jenei
  6. ↑ Bay
  7. ↑ XXa
  8. ↑ HVG 2010
  9. ↑ Szörényi Attila: A STANDARD-PER ELŐZMÉNYEI ÉS ELŐKÉSZÍTÉSE, 1948–1950 (pdf), 2012. (Hozzáférés: 2022. november 15.)
  10. ↑ szerk.: Dénes György: Első száz év a híradástechnikáért. Budapest: Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 63. o. (1974) 
  11. ↑ XXb
  12. ↑ XXc
  13. ↑ a b XXd
  14. ↑ BHG 1976
  15. ↑ a b c A BHG emlékére (lazarbibi.blog.hu, 2006)
  16. ↑ XXe
  17. ↑ Gergely 1962
  18. ↑ Makay 1971
  19. ↑ ECR
  20. ↑ Láng Béla: 100 éves a magyar távbeszélő: 3. A felszabadulástól napjainkig. A jövő üzemmérnöke, XI. évf. 1. sz. (1983. jan.) 4. o. ISSN 0230-8169
  21. ↑ szerk.: Dénes György: Első száz év a híradástechnikáért. Budapest: Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 77. o. (1974) 
  22. ↑ АТСК, Автоматическая Телефонная Станция Координатного типа
  23. ↑ Szilágyi 1984
  24. ↑ Dobai 1974
  25. ↑ Szilágyi 1974
  26. ↑ Szilágyi 1990
  27. ↑ Balogh 1978
  28. ↑ tomikgb
  29. ↑ Molnár 1990
  30. ↑ Dolgozók Lapja
  31. ↑ Magyarországon előbb működött automata alközpont (7D-PBX, 1926), mint főközpont (7A1, 1928).
  32. ↑ STandard Beloiannisz
  33. ↑ Krizsákné Farkas Piroska: A távbeszélőközpontok fejlődése 1945 után. Postamúzeumi évkönyv, (1989) 55. o. Hozzáférés: 2022. nov. 15.
  34. ↑ PBX: Private Branch Exchange
  35. ↑ teljes nevén Közigazgatási Távbeszélő Hálózat
  36. ↑ Solti István nyugállományú mérnök alezredes: A „K” távbeszélő hálózat a honvédség szemszögéből. www.puskashirbaje.hu (Hozzáférés: 2022. nov. 15.) (pdf)
  37. ↑ becseit: 7D PBX rotary távbeszélő-központ Vámosgyörk. YouTube (2018. jún. 27.) (Hozzáférés: 2022. nov. 15.) (video)
  38. ↑ Pap János: A MAGYAR VASÚTI TÁVKÖZLÉS RENDHAGYÓ KRÓNIKÁJA 1846 – 2000: A 7. XX. SZÁZAD 1951 – 1970. bgok.hu (2019) 489. o. (Hozzáférés: 2022. nov. 15.) (pdf)
  39. ↑ Krizsákné Farkas Piroska: A távbeszélőközpontok fejlődése 1945 után. Postamúzeumi évkönyv, (1989) 56. o. Hozzáférés: 2022. nov. 15.
  40. ↑ Szilágyi Sándor: Az RA távbeszélő alközpontcsalád. Hiradástechnika, XIX. évf. 12. sz. (1968) Hozzáférés: 2022. nov. 15.
  41. ↑ Krizsákné
  42. ↑ Makay 1980
  43. ↑ Molnár 1986
  44. ↑ Pete Gábor: EP512 telefonközpont Pécsen. YouTube (2013. nov. 27.) (Hozzáférés: 2021. feb. 24.) (video)
  45. ↑ Solti István nyá. mérnök alezredes: Tárolt-programvezérlésű (TPV) telefonközpontok a Magyar Honvédség állandó híradó hálózatában. www.puskashirbaje.hu (Hozzáférés: 2022. nov. 15.) (pdf)
  46. ↑ Dr. Falus László. Az adástechnikai ipar évtizedei, Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve. Postamúzeum, Budapest, 58. o. (1997). Hozzáférés ideje: 2022. november 19. 
  47. ↑ a b Dósa György: A magyar rádió-műsorszórás fejlődése, 1949-től a hetvenes évek közepéig. (Hozzáférés: 2022. november 19.)
  48. ↑ A teljesítmény 1, 10 vagy 100 Watt volt, a frekvenciatartomány pedig 50-től 790 MHz-ig terjedt.
  49. ↑ Ennek tulajdonosa az Antenna Hungária Rt. és a BHG Híradástechnikai Zrt. volt.
  50. ↑ Falus László: Televízióadó-fejlesztés és -gyártás Magyarországon. Híradástechnika, LXIII. évf. Külön. sz. (2008) 26. o. Hozzáférés: 2022. nov. 20.

Forrásokszerkesztés


Kapcsolódó szócikkekszerkesztés

Információ forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/BHG_Híradástechnikai_Vállalat
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.
Zdroj: Wikipedia.org - čítajte viac o BHG Híradástechnikai Vállalat

Navigáció: Villamosságtan >

Elektromos ellenállás
Elektronika
Elektrotechnika
Hídkapcsolások
Villamosságtan

Kapcsolódó kifejezések:
Áramgenerátor
Analóg multiméterek túlterhelés elleni védelme
Egyenáram
Egyenáram mérése
Egyenirányítós lengőtekercses műszer
Elektromágnes (fizika)
Elektromos feszültség
Elektromos térerősség
Fáziseltolódás
Fázismutató
Fajlagos ellenállás
Feszültséggenerátor
Feszültségváltó
Forgó mágneses tér
Háromfázisú hálózat
Hőelektromosság
Hatásos ellenállás
Illeszkedési mátrix
Impedancia
Indukciós műszer
Körmátrix
Közös módusú elnyomás
Kalciumfény
Kif hálózat
Lágyvas
Látszólagos ellenállás
Lineáris üzemű tápegység
Műveleti erősítő
Manganin
Meddő ellenállás
Meddő teljesítmény mérése
Millman-tétel
Norton-tétel
Ohm törvénye
Piezoelektromosság
Piroelektromosság
Potenciométer
Replusz
Rezgőkör
Seebeck-effektus
Szuperpozíció (elektronika)
Thévenin-tétel
Váltakozó áram
Váltakozó áram mérése
Villamosságtan
Villamos fogyasztásmérő
Wien-hidas oszcillátor
Zener-effektus



A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.