Privatérnek (az angol privateer, „private man of warre" kifejezés – szótár szerint partizánhajó – rövidült formája), kápernek (a német Kaperschiff kifejezésből) vagy korzárnak (a francia corsaire kifejezésből) nevezik az olyan magánszemélyeket, akiket egy adott állam által kibocsátott engedély felhatalmazott, hogy háborús időkben a kibocsátó nemzet számára ellenséges hajókat megtámadhassák. Az ilyen engedélyeket kalózlevélnek (angolul letter of marque) hívták, és értelmében a megszerzett zsákmány 10%-a a kiállító országot illette meg.^[1] A kalózlevéllel ellátott privatérek és a kalózok között az volt a különbség, hogy a privatérek is a nyílt tengeren bármely állam hadihajói által elfoghatók és elkobozhatók, a legénység azonban, minthogy állami engedélye van, nem ítélhető el kalózkodás miatt, hanem hadifoglyoknak megfelelő elbánás alá esik. Jogilag a hajó rablással foglalkozó kalózhajó, de legénysége nem kalóz.

I. Margit dán királynő ellen a Hanza-szövetség már fogadott fel privatérokat a Vitális Testvérek személyében. Az Erzsébet-kori Angliában a megengedett és tiltott tevékenységek közötti határvonal igen képlékeny volt, amit gyakran figyelmen kívül is hagytak, nem utolsósorban azért, mert egy 1536-ban hozott rendelet a kalózkodást ugyan bűntettnek minősítette, a privatér szó a 17. század közepéig ismeretlen fogalom volt. Később jöttek a hivatalos, engedéllyel rendelkező privatérek, akiket már kormányok, uralkodók, törvények hatalmaztak fel arra, hogy az ellenséges országok hajóit kirabolják, méghozzá törvényes alapon. Egy ilyen hivatalos kalóz részesedett a zsákmányból (mint Francis Drake, aki nagy hasznot termelt Angliának), és gyakran előfordult, hogy az állam felhatalmazásának kereteit túllépve, a saját zsebére kalózkodott.

Ennek a gyakorlatnak hivatalosan a párizsi tengerjogi nyilatkozat(wd) vetett véget 1856-ban.^[2] Az eredetileg csak Nagy-Britannia, Franciaország, Poroszország, Ausztria és Oroszország által aláírt nyilatkozathoz később Olaszország, Törökország, majd a többi európai s részben az amerikai államszövetség is hozzájárult. De az amerikai polgárháborúban (1861) a déli államok még kiadtak kalózleveleket. Általánosan elismert nemzetközi elvvé vált az, hogy béke idején az államok kalózlevelek kiadására nincsenek feljogosítva. Az ez ellen vétő államra – mint kalózállamra – az összes civilizált állam rátámadhat, s a kalózállamot az elkobzott károk megtérítésére, teljes elégtételre, s további visszaélés ellen biztosítékadásra kötelezhetik. Hírhedt kalózállamok voltak az észak-afrikai tengerparti államok, amelyeknek az európai államok jó ideig önként adót fizettek.

Minden idők legismertebb privatér kalóza Sir Henry Morgan admirális volt.^[3]

Jegyzetek

Források

• Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X 

További információk

• Csarada János: A tengeri zsákmányjog elvei a háborúban Tekintettel a semleges hajózásra és kapcsolatban a kalózkodás kérdésével, történeti és elmélet szempontból., Budapest, 1882
• Bodó Balázs: A szerzői jog kalózai^{[halott link]}
• Csarada János: A nemzetközi jog története a legrégibb időktől a veszfáliai békéig. 1894
• Defoe–Schonhorn: A General History of the Pyrates. 1999
• Zaks: The Pirate Hunter: The True Story of Captain Kidd. 2003
• Andrew Langley: Kalózok, Lilliput Könyvkiadó, 2003, ISBN 9789639166622
• James Fairbanks Colby, Lalor, John J., ed.. Privateering [archivált változat]. Library of Economics and Liberty, 865. o. (1899.). Hozzáférés ideje: 2012. október 29. [archiválás ideje: 2012. augusztus 5.]  (angolul)
• Privateering Bibliogrpahy (angol nyelven). . (Hozzáférés: 2012. október 29.)

Ez a hadtudományi vagy haditechnikai tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!