Ez a szócikk a német királyról szól. Hasonló címmel lásd még: I. Henrik (egyértelműsítő lap).

I. Henrik
Heinrich der Vogler
Henrik XIX. századi ábrázolása
Német király
Uralkodási ideje
919. május 12. – 936. július 2.
Elődje	I. Konrád
Utódja	I. Ottó
Életrajzi adatok
Uralkodóház	Liudolf-ház
Született	876 Memleben
Elhunyt	936. július 2. (60 évesen) Membleben, Türingia[1]
Nyughelye	Quedlinburg[2]
Édesapja	I. Ottó szász herceg
Édesanyja	Babenbergi Hedwig
Testvére(i)	Oda of Saxony
Házastársa	Hatheburg (876 k. – 909 u.) Ringelheimi Matilda (877 – 968)
Gyermekei	Thankmar (908 – 938) Ottó (912 – 973) Szász Gerberga (913 – 984) Szász Hedwig (922 u. – 965) Henrik (922 – 955) Brúnó (925 – 965)
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Henrik témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

I. Henrik vagy Madarász Henrik^[3] (németül: Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876^[4] – 936. július 2.^[4][5]) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.^[4]

Élete

Trónra lépése

I. Dicsőséges Ottó szász herceg és Babenbergi Hedwig fiaként született. Édesapja halála (912) után a nagyhatalmú Henrik konfliktusba keveredett a Konrád családdal, köztük is elsősorban I. Konráddal, aki bár a német király címet magáénak mondta, tényleges hatalma csupán Frankföldre korlátozódott. Konrád halála után a két család házasságkötés révén kiegyezett egymással.

I. Konrád halálos ágyán őt jelölte meg utódjául.^[6] 919. május 12-én^[5] választották királlyá a szász és frank előkelőségekkel kiegyezve Fritzlarban.^{[4][Mj. 1]}

Az eseményt az egyház is támogatta,^[1] és választás a szász és frank seregek egyesülését eredményezte.

Kezdeti harcok

Uralmát a törzsek alávetése helyett a törzsek szövetségére igyekezett alapozni, ellenfeleivel szemben mégis fegyverrel kellett föllépnie:^[1] megválasztása belháború kezdetét jelentette, mert a svábok és a bajorok ugyanakkor Arnulf bajor herceget választották királlyá (? – 937) Arnulf ellenkirálysága azonban a mai napig vitatott. Tény, hogy lépések történtek Arnulf német királlyá történő koronázására.

Ám a lázadók méltó ellenfélre találtak.^[5] Elsőként I. Burchard sváb herceg vetette alá magát 920-ban a királyi hatalomnak,^[5] majd 921-ben Arnulf is kénytelen volt meghódolni.^[4][5] II. Burchard sváb herceg halála után saját bizalmasát, a Konrád-házi Hermannt ültette Svábföld hercegi székébe.

Lotaringia kérdése

921-ben átengedte – ideiglenesen – Lotharingiát III. Károly nyugati frank királynak; ezért cserébe Károly elismerte őt német királynak.^[6]

Később Károlyt saját nemesei lették a trónról – Henrik ezt kihasználva 925-ben hódoltatta Giselbert herceget.^[6] Hogy Giselbert hűségét biztosítsa, saját leányát, Gerbergát adta hozzá feleségül.^[6]

A magyarok

924-ben a magyarok újra Szászországba törtek.^[6][9] Maga a király is kénytelen volt egyik várába zárkózni előlük.^[6] Henriknek ekkor egyik vezérüket – talán valamelyik Árpád-fit – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól.^[6][9] 926-ban egy magyar sereg ugyan végigportyázta Bajorországot, Svábföldet és Lotharingiát, de ez a hadjárat valószínűleg a nagyfejedelem tudta nélkül történt, és nem is ismétlődött meg a béke időtartama alatt.^[9] Henrik békekötésre és adó- (pontosabban hadisarc) fizetésére kényszerült.^[4]

Harc a szlávok ellen

A belvillongások lecsendesedése, valamint a magyar támadások időleges szüneteltetése lehetővé tette a terjeszkedő politikát.^[9] Keleten a szlávok elleni terjeszkedő politikáját kombinálta keresztény misszióval: ő (és fia, I. Ottó) elvette a polábok (Elba menti szláv törzs) földjeit^[10] és határőrvidékeket (markokat) alakított.^[10] Az elfoglalt városok minden férfi és női lakosát megölette,^[10] a gyermeket rabszolgának adatta el.^[10] 927–929 folyamán a havelek, milcek, lausitzi szorbok ellen vezetett sikeres hadjáratot, amely Brandenburg (Brennabor) elfoglalásával a keleti kolonizáció kezdetét is jelentette.^[9] 929-ben Lenzennél leverte e vilcek és obodritok felkelését,^[9] és még ebben I. Vencel cseh fejedelem is elismerte a hűbéri függést: lényegében innentől számítható Csehország betagolódása a birodalom szervezetébe.^[9] A szláv törzsek ellenőrzésére alapította Brandenburg és Meißen várát.^[4]

Merseburg

Amikor Henrik a 9 éves béke lejártával, 932-ben megtagadta a magyaroknak a további adófizetést,^[9] már minden téren alaposan felkészült – királyi birtokokon épített várak ("városok"), páncélos lovasság felállítása,^[1][9] szabadok hadi kötelezettségre fogása,^[6] fegyverforgató városi polgárság szaporítása,^[6] a magyarok módjára betanított könnyű lovasság szervezése^[6] –, így amikor azok a következő évben rátörtek országára, 933. március 15-én a merseburgi (riadei) csatában vereséget mért rájuk.^[4] A csatában cseh segédcsapatokat is bevetett.^[4]

Dánok és burgundok

Henrik figyelme ezt követően északnak fordult.^[9] A Dél-Dániát uraló svéd-viking király, Gnupa ellen vezetett hadat,^[4] és 934-ben lerombolta a nagy viking kereskedővárost, Hedebyt; majd a dánoktól elfoglalt területeken, a Schlei öböl és az Eider folyó vidékén visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot.^[9]

935-ben Burgundiát is a birodalom függésébe kényszerítette.^[1]

Halála, utódlás

Római utazását tervezte,^[1] de 936-ban egy szélütés végleg keresztülhúzta számításait.^[9] Földi maradványait Quedlinburgban helyezték végső nyugalomra.

Mivel még egy 929-es rendeletben szabályozta a trónöröklést – melyben szakított a frank-karoling tradíciókkal – a koronát a második házasságából származó első gyermekére örököltette.^[4] A későbbi I. Ottót ugyanis édesapja már királyként nemzette.^[9] A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette. A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját,^[9] utódai, a Szász-ház tagjai 1024-ig uralkodtak.

Egyéb

• Valószínűleg 935-ben II. Rudolf burgund király megajándékozta Henriket az – 1000 évvel később Adolf Hitlert is megbabonázó – úgynevezett szent lándzsával.^[4]

Jelentősége

Trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Királysággal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ez azért volt jelentős, mert így elismerték, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Létrejöttek a későbbi Német-római Birodalom alapjai, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.

Henrik érdemei között felsorolható az is, hogy baráti paktumokkal (amicitiumok) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegségek vezetői és a német király között. A korábbi időszakban a német hercegségek uralkodói kiskirályokként uralkodhattak területükön.

Szászföldön és Türingiában reformokat vezetett be, nyugati minta szerint kolostorokat, katedrálisokat, várakat építtetett.^[4] A páncélos lovasságnak (lovagok) vazallusi birtokokat osztogatott.^[4]

Családja

Henrik két házasságából hat gyermeke született. Első felesége Hatheburg (876 k. – 909 u.), aki Thankmar (908–938. július 28.) nevű gyermekét szülte. Ezt a házasságot az egyház feloldotta, mert Hatheburg még gyermekkorában megesküdött, hogy apáca lesz.^[6] Második feleségével, Ringelheimi Szent Matildával (895 k. – 968. március 14.) 909-ben^[11] házasodott össze, akitől a királynak öt gyermeke született:

• I. Ottó német-római császár^[11] (912. november 23. – 973. május 7.)
• Szász Gerberga^[11] (913 – 984. május 5.)
• Szász Hedwig^[11] (922 u. – 965. május 10.)
• I. Henrik, „az Ifjú"^[11] (922. április 22. – 955. november 1.), bajor herceg
• Brúnó^[11] (925 májusa – 965. október 11.), kölni érsek

Megjegyzések

1. ↑ Így ír erről Corvey-i Widukind szász krónikás (925–1000 k.):A király pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott Arnulffal s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király. 26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek mainzi érsek, vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.^[7][8]

Jegyzetekszerkesztés

További információkszerkesztés

• Információk a királyról

Kapcsolódó szócikkekszerkesztés

• Német királyok családfája

Előző uralkodó: I. Ottó

Szászország hercege 912 – 936

Következő uralkodó: II. Ottó

Előző uralkodó: I. Konrád mint keleti frank király

Német király 919 – 936 Német-római császár

Következő uralkodó: I. Ottó