Ez a szócikk feltüntet forrásokat, de azonosíthatatlan, hol használták fel őket a szövegben. Önmagában ez nem minősíti a szócikk tartalmát: az is lehet, hogy minden állítása pontos. Segíts lábjegyzetekkel ellátni az állításokat! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye

Finnugor nyelvrokonság alatt a nyelvtudomány által a finnugor nyelvcsaládba tartozónak tartott, közös eredetűnek vélt élő és holt nyelvek belső (elsősorban nyelvi-nyelvtörténeti) viszonyait értjük.

A magyar és a nemzetközi nyelvtudomány általánosan elfogadott álláspontja szerint a finnugor nyelvcsaládba tartozik a magyar nyelv is, amely az obi ugor manysi/vogul és hanti/osztják nyelvvel együtt alkotja a nyelvcsalád ugor ágát. A balti-finn, volgai és permi nyelvcsaládok együttese képviseli a finn ágat. A finnugor nyelvcsalád a szamojéd nyelvekkel együtt alkotja a nagyobb uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvek túlnyomó többsége jelenleg európai, az obi ugor nyelvet beszélők ősei viszont a középkor folyamán az orosz terjeszkedés következtében átszorultak az Urál keleti oldalára, Szibériába; a szamojéd nyelvcsalád ismert (élő és kihalt) tagjait beszélők azonban mind Ázsiában találhatók.

A nyelvek rokonsága nem feltétlenül jelenti az azokat ma beszélő népességek biológiai rokonságát. A magyar nyelv rokonítása a finnugor nyelvekkel Sajnovics János munkásságával, a lapp nyelv és a magyar nyelv közötti hasonlóságok, egyezések tanulmányozásával vette kezdetét, pedig a genetikai kutatások nélkül, külső embertani jegyek alapján is nyilvánvaló, hogy a lappok sem a finnekkel, sem a magyarokkal nem állnak közelebbi rokonságban. A magyar nyelv finnugor rokonsága sem jelenti azt, hogy a honfoglaló magyarok genetikailag is feltétlenül rokonságban álltak volna más finnugor nyelveket beszélőkkel; még kevésbé mondható el ez a mai magyarságról. Ugyanígy igaz, hogy a honfoglaló magyarság sem biológiai őse a ma magyarul beszélők legnagyobb részének. Az őstörténet, néprajz, nyelv és genetika elkülönítésének hiánya rendszerint komoly félreértésekre ad okot. Ezek a félreértések akkor kezdődtek, amikor a genetika tudománya megjelent a történeti segédtudományok között. Azt megelőzően a "genetikus", "genezis" stb. szavak egyszerűen a nyelv, nép, kultúra eredetének nem átvett, hanem a legkorábbi kimutatható időktől öröklődő és alakuló részére ill. az arra vonatkozó megállapításokra vonatkoztak. A genetika modern tudománya, a gének öröklődési szabályainak megismerése és történelmi információként való felhasználása azonban élesen rávilágított arra, hogy a hagyományos elképzeléseknél színesebb lehetett a történelmi valóság. Az ismert uráli (finnugor, ugor) közös szótövek ugyan az örökléstan biológiai megvalósulásának verbális megjelenítésére messzemenőleg elegendőek, tehát az eredeti (ős)nyelvi közösség biológiai egysége mellett tanúskodnak, a történeti és néprajzi adatok már következtetni engednek a különböző etnikumok és egyéb csoportok sokszor tudatos, máskor kikényszerített keveredésére, a genetika egyrészt még háromezer év távlatából is képes a finnugorokra jellemző gének maradékainak kimutatására, másrészt azonban színes képet vázol az évezredek során a magyarságba olvadt, vagy génjeit más típusú nemi kapcsolatok eredményeképp átadó populációk örökségéről.

A magyar nyelv finnugor rokonságát bizonyítják a rokon szavakban kimutatható rendszerszerű hangmegfelelések (hangváltozási szabályok), amelyek segítségével a rokon nyelvek szókincsének egy része közös alapnyelvi szóalakokra vezethető vissza, továbbá a finnugor nyelvek és a magyar nyelv közt kimutatott hangtani (fonetikai és fonológiai), szótani (morfológiai), jelentéstani (szemantikai) és mondattani hasonlóságok, valamint bizonyos ma különböző jellegzetességek kialakulásának és eltérő fejlődéseinek leírhatósága a közös eredettől a mai formákig.

A nyelvrokonság és a származás árnyalt összefüggéseit tárja fel a rokonnyelvű népek örökségének és a magyar ősműveltség legkorábbi rétegeinek rokonsága, amely egyrészt a műveltség különböző területein (anyagi kultúra, zene, irodalom stb.) a nyelvi örökség tanúságát alátámasztó elemekkel bír, másrészt egyre részletesebb és színesebb képet rajzol fel mind a nyelvtörténeti kutatások, mind a rokontudományok, különösen a régészet kutatásainak előrehaladtával. A genetika egyre szaporodó adatai ezek összefüggéseit inkább árnyalják, de nem relativizálják, és legkevésbé sem cáfolják.

Nyelvészet, kultúra és genetika

A nyelvek rokonságának vizsgálata a történeti és összehasonlító nyelvtudomány feladata.

A nyelvtörténeti kutatásokat különösen megnehezíti a korai nyelvemlékek hiánya. A különféle nyelvekből hangzóanyaggal csak a hangrögzítő berendezések (fonográf, gramofon stb.) XIX. századi feltalálása óta rendelkezhetünk, de a legtöbb nyelv esetében még írásos nyelvemlékeink is csak néhány száz, igen szerencsés esetben néhány ezer évesek. Az urali nyelvcsalád tagjai közül is csupán a magyar bír komolyabb múltra visszatekintő írásbeliséggel. Feltételezhető, de nem igazolt, hogy a magyar törzsek már a honfoglalás előtt is ismerték az írást, bár valószínűleg nem rendelkeztek a mai értelemben vett írásbeliséggel. A jelenleg ismert és elfogadott értelmezéssel bíró magyar nyelvemlékek a honfoglalás után keletkeztek. Régebbi nyelvemlékeink szilánkosak és kevesek, ami maradt, nem több, mint néhány idegen nyelvű szövegekben megőrzött személynév, méltóságnév és helynév. Már az Árpád-korból származnak az idegen nyelvű munkákban, latin nyelvi környezetben megőrződött korai magyar szórványemlékek(ilyen például a tihanyi apátság alapítólevele (1055), a tihanyi apátság birtokösszeírása (1211), Váradi regestrum (1208-1235), Anonymus Gesta Hungaroruma (1250 és 1270 közt)), amelyekben jobbára személy- és helynevek maradtak fenn. A XII. századi Pray-kódexben őrződött meg a magyar nyelvű Halotti beszéd, a ma ismert legkorábbi összefüggő magyar nyelvű szövegemlékünk. A finn írásbeliség csak viszonylag későn, a XVI. század közepén jött létre, a kisebb finnugor nyelvek többsége pedig egészen a XX. századig nem rendelkezett saját írásbeliséggel. Az írásos nyelvemlékek kapcsán azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az érintett nyelv hangkészletét hiányosan és rosszul visszaadó betűkészletek és szabályozatlan helyesírás okán valójában csak találgatni lehet, hogy az olyan korai nyelvemlékek, mint a Halotti beszéd és könyörgés miként is hangzottak élőbeszédben. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonság okán vizsgálat alá vett nyelvek XIX. századnál korábbi nyelvállapotainak vizsgálata és leírása az etimologizálást is beleértve kizárólag rekonstrukción alapul, annak eredményeit tényanyag nem támasztja alá. Így csak a kérdéskörben születő különféle elképzelések és elméletek, nyelvi rekonstruktumok hihetőségének, elfogadhatóságának, valószínűségének, plauzibilitásának eltérő fokairól beszélhetünk a természettudományok körében megszokott jellegű bizonyosság helyett.^[1] Ezek a rekonstrukciók voltaképpen képletek, melyek rögzítik a kikövetkeztetett szóalakok igazolható fonetikai jellemzőit, ugyanígy a nem ismert jellemzőket is (pl. külön jellel jelölhető, hogy egy szótagban nem azonosítható magas vagy mély magánhangzó állt-e). Az adott szótő hangjaira és hangtani felépítésére, szerkezetére vonatkozó, bizonyíthatónak vagy bizonyítottnak tartott ismereteink rövid, "gyorsírásos" összegzései ezek. Nyilvánvalóan különbözhetnek tehát a valamikori beszélt nyelv szavainak hangzásától, ugyanakkor azokról a nyelvészet számára fontos, elemezhető és bizonyításra (pl. a nyelvrokonság bizonyítására) alkalmas információkat közölnek. A bizonyítás maga nem az ősnyelv pontos tapasztalati ismeretén, hanem az utódnyelvek fejlődésének közös ponttól szétágazó alakulásait feltérképező rendszeres ismereteinken alapszik. Valójában azonban, mivel ez a nyelvészeti vizsgálódás rekonstruált, hipotetikus nyelvek vizsgálatára alapul, így ha egy elmélet, nyelvi besorolás akár száz százalékban megfelel is a kutatás megkezdésekor támasztott előfeltevéseknek és peremfeltételeknek, még akkor sem biztos, hogy ténylegesen helyes.

A nyelvtörténeti felismerések fontos részét képezik a történelemtudomány által feldolgozott ismereteknek. A nyelvészeti kutatás éppúgy, mint a filológia, régészet, néprajz, embertan és újabban az örökléstan kutatásai, az adott korszakra szakosodott történész számára értékes információkkal szolgál. A történész feladata aztán, hogy a különböző területekről származó ismereteket egyeztetve a lehetőséghez mérten átfogó, teljességre törekvő, részletes képet rajzoljon a kutatott korszakról úgy, hogy az mind koncepciójában, mind metodológiájában megfeleljen a társadalomtudományok terén támasztott elvárásoknak. Mivel az új felismerések a társ- és rokontudományok terén éppúgy, mint a történelemtudomány törzsterületein folyamatosan részletezik, módosítják, sőt néha átírják az ismereteinket, a történelemtudomány felrajzolta kép is természetszerűleg dinamikusan változik velük együtt. Minden azonban nem jelenti, hogy a metodológia és/vagy a feldolgozott adatok cáfolata nélkül kétségbevonhatóak lennének akár a nyelv, akár a kultúra, akár a népesség történetéről tett megállapításai.

A nyelvrokonság kérdésének vizsgálatára a humángenetika eszköztára sajnos alkalmatlan, azzal legfeljebb a rokon nyelveket beszélő népességek biológiai rokonsága vizsgálható. Különösen igaz ez az olyan holt népességek vizsgálatára, melyek nem hagytak maguk után érdemi mennyiségű rendszeres nyelvemléket (például hosszabb sírfeliratokat), melynek segítségével a vizsgált leletanyag egyértelműen egy adott nyelvi közeghez, közösséghez lenne köthető.

A nyelvrokonság nem jelenti az egy nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő egyes emberek szükségszerű genetikai rokonságát, azonban az egyes nyelveket beszélő teljes populációk szintjén már a logikából ismert takarékossági elv mint legegyszerűbb magyarázatot, valószínűsíti azt.

Az első humángenetikai kutatások a finnugor népekkel való genetikai rokonságot ugyan nem tudták megerősíteni,^[2] ma már azonban mind a honfoglalás kori Kárpát-medencei népesség ásatag mintáin, mind a recens magyar és más uráli nyelvű populációkon végzett apai és anyai ági genetikai összehasonlító vizsgálatok azt mutatják, hogy a honfoglaláskori és a jelenkori magyar népességnek egyaránt jelentős rokoni kapcsolatai vannak mind a jelenkori ázsiai populációkkal, mind a ma uráli nyelveket beszélő népekkel, ráadásul e két rokonsági kör közt jelentős átfedés is van.^[3][4] A vizsgálatok értékét persze jelentősen csökkenti a vizsgált ásatag minták egyelőre meglehetősen kis száma, ráadásul az eredmények értelmezésében sincs széles körű egyetértés.

Egy 2014-ben elvégzett kutatás szerint kimutatható az ugor kori, Y-DNS (apai vonalú) genetikai kapcsolat a magyarok és a manysik között. Németh, Pamjav és munkatársaik így fogalmaznak: „Vizsgálataink eredménye szerint az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N1c minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (Fehér és mtsai 2014). A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N1c-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban.”^[5] Mende Balázs és munkatársai 2018-ra végezték el az Urál–nyugat-szibériai és Kárpát-medencei holt népességek anyai ági genetikai összehasonlítását.^[6][7][8]

A genetikai kutatások újabb eredményei ^[9] szerint az N1c haplocsoport gyakorisága a ma élő manysiknál 23,3 % a magyarokban ugyanez 0,9 %, a székely magyarokban pedig 6,3 %. Az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető az N1c-L1034 alcsoport. A székelyekben és az északi manysikban is 50% fölötti az N1c-L1034 alcsoport aránya az N1c haplocsoporton belül. Az N1c-L1034 alcsoport azonban mindössze 1,1% - ban van jelen a mai magyarságban - amiből a kutatók megállapították, hogy ez annyit jelent, hogy: "Mi nem mondtunk többet, minthogy Európában a finnugor népeket – a magyar kivételével – nemcsak összeköti az N-Tat haplocsoport viszonylag magas aránya, hanem el is választja más európai népektől. Egészen konkrétan élt kb. 4000 éve egy sikeres ősapa, akinek a mai leszármazottai leginkább a mai magyarokban, manysikban, és nagy valószínűséggel a baskírokban található meg (a hantiktól nincs elegendő adat). Ez az alcsoport egyértelműen alacsony arányban van jelen a mai magyar népességben..." Hasonló eredmények mutathatók ki a honfoglalás kori ásatag minták vizsgálataival is.^[10] A vizsgálatok értékét persze jelentősen csökkenti a vizsgált minták egyelőre meglehetősen kis száma, ráadásul az eredmények értelmezésében sincs széles körű egyetértés.

2022 májusában Török Tibor és Neparáczki Endre archeogenetikusok mintegy harminc társukkal tanulmányt tettek közzé a Current Biology című nemzetközi szaklapban, amelyben megállapítják, hogy a honfoglaló magyarok magját képező népesség finnugor származású volt.^[11]

48 mintát vettek 19 honfoglaláskori „szállási” temetőből, illetve 65 mintát 9 köznépi temetőből. A genomot, vagyis a minták teljes örökítő információját vizsgálták, majd összevetették 2700 másik archaikus genommal.

A vizsgálat legfontosabb megállapításai a következők voltak:^[12]

• A honfoglaló magnépesség genomja a mai népek közül a baskírokhoz, valamint a szibériai és volgai tatárokhoz hasonlít leginkább.
• Ugyanez a genom 50% manysi (finnugor), 35% szarmata (indoiráni) és 15% hsziungnu (ázsiai hun) keveredéseként modellezhető.

Török Tibor (az SZTE Genetikai Tanszék és az MKI Archeogenetikai Kutatóközpont munkatársa) 2023 áprilisában Szentendrén egy konferencián így ismertette eredményeiket:

„Kiderült, hogy a manysik többszörösen közelebb állnak a honfoglalókhoz, mint a többi vizsgált nép. A manysik ősei lehettek ősei a honfoglalóknak, fordítva viszont ez nem igaz. A nyelvészeti hipotézis tehát ül. A honfoglaló magyarok magnépessége finnugor származású volt. Gyakorlatilag igazoltuk genetikailag a finnugor elméletet.”

Érdekes természetesen a másik két komponens is, amely szerint az előmagyarok nagymértékben keveredtek a korai szarmatákkal, illetve keveredtek korai hunokkal ami komoly kulturális hatást gyakorolhatott rájuk.

A kultúrák és a nyelvek története igen gyakran nem feleltethető meg egyértelműen, határozottan és kizárólagosan egy-egy népesség történetének, és sem a kultúrák, sem a nyelvek, sem a népek története nem fedi, mert nem is fedheti a génekét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a tudomány művelői e három kategória (illetve más lehetséges és elérhető források) adatait, információit összevessék és belőlük összefogott, egységes képet próbáljanak rajzolni: valójában ez a tudomány lényege, fő feladata, az emberi megismerés fő mozgatórugója.

A finnugor nyelvrokonság nyelvtudományi alapjai

A nyelvészetben azokat a nyelveket sorolják egy családba, amelyekről úgy vélik, közös származásúak. Ez azt jelenti, hogy közös őstől, azaz egy közös korábbi nyelvállapotból erednek, amit alapnyelvnek vagy protonyelvnek neveznek. Az összehasonlító módszer e korábbi nyelvállapot vizsgálatának, helyreállításának egy útja a leszármazottak összevetésével és olyan elméletek alkotásával, amelyek képesek megmagyarázni a korábbi állapothoz képest történt változásokat (azaz az utódnyelvek széttartását, a divergenciát).

Az összehasonlító módszer jelenti a nyelvek nyelvcsaládokba sorolásának, a nyelvi családfák felállításának és a nyelvek családfán belüli ágakba sorolásának alapját is. A módszerrel olyan szópárokat vagy – kettőnél több nyelv esetében – szókészleteket vizsgálnak, amelyek hangalakjukban és jelentésükben majdnem vagy teljesen megegyeznek (kognátuszok). A vizsgálat célja annak kiderítése, hogy a rokon (vagy feltehetően rokon) nyelvekben a rokon (vagy feltehetően rokon) szavak, amelyeket feltehetőleg mind az ősnyelvből örököltek, mutatnak-e bármiféle szabályos hangmegfeleléseket. Amennyiben igen, úgy azok alapján szabályok alkothatók arról, hogy a hangoknak mi módon kellett kifejlődniük.

A módszer azon az elképzelésen alapul, hogy a hangok mindig szabályos módokon változnak, vagyis változásuk nyomon követhető.^[13] Azaz, ha a szókészletben szabályszerűségek figyelhetők meg, úgy felvethetők a valamikori protoalakok, a hangváltozások és e hangváltozások viszonylagos időbelisége. Ha a vizsgált nyelvek némelyike osztozik bizonyos hangváltozásokon, úgy elmélet alkotható közbenső protonyelvekről is, ami a családfa csomópontjainak kijelöléséhez szolgálhat alapul.

Itt kell megemlíteni azt a tényt, hogy a nyelvek közti genetikus kapcsolatot kutató hagyományos módszerek, így az összehasonlító módszerre épülő történeti összehasonlító nyelvészet jellegzetessége is, hogy nincs olyan tárgyilagos mérce, amely alapján egyértelműen eldönthető lenne, hogy az ismert emberi nyelvek közül melyeket érdemes vagy kell vizsgálni arra nézvést, hogy egy nyelvcsaládot alkotnak-e, azaz a nyelvek kiválasztása a nyelvészek két vagy több nyelv véletlenszerűnél nagyobb hasonlóságára vonatkozó személyes megérzésein alapul.^[14] A valószínű genetikai rokonság néha magától értetődő lehet, mint például a szláv nyelvek esetében, más esetekben a nyelvek morfológiai paradigmáinak hasonlósága, vagy a nagyszámú szókincsbeli hasonlóság utal rá.

A tárgyilagos mérce e hiánya számos vitára adott és ad okot a magyar nyelvhasonlítás történetében is; már Beregszászi Nagy Pál is azt kérte számon a korai, elsősorban német "finnugristákon", hogy miért vonták vizsgálódásuk körét indokolatlanul szűkre, mikor a magyar nyelv több keleti nyelvvel mutat hasonlóságokat, Mátyás Flórián pedig a magyart a perzsával hasonlítva kora finnugristáin kérte számon ugyanezt.

Természetesen egy alapnyelv bármely jellemzőjének helyreállíthatósága az elérhető forrásokban fellelhető nyelvi anyagtól függ. Ha a leánynyelvek már kihaltak és nem maradt utánuk nagyobb mennyiségű írott nyelvemlék, vagy élők ugyan, de nem rendelkeznek nagyobb múltra visszatekintő írásbeliséggel, az megnehezíti az összehasonlító módszer használatát és erősen rontja az eredmények megbízhatóságát. A manapság finnugornak nevezett nyelvek közül csupán a magyar bír komolyabb múltra visszatekintő írásbeliséggel, a finn írásbeliség csak viszonylag későn, a XVI. század közepén jött létre, a kisebb finnugor nyelvek többsége pedig egészen a XX. századig nem rendelkezett saját írásbeliséggel. Az írásos nyelvemlékek esetében azt is szem előtt kell tartani, hogy az érintett nyelv hangkészletét hiányosan és rosszul visszaadó betűkészletek és szabályozatlan helyesírás okán valójában csak találgatni lehet, hogy a korai nyelvemlékek miként is hangzottak élőbeszédben. Ebből következik, hogy a finnugor nyelvrokonság okán vizsgálat alá vett nyelvek XIX. századnál korábbi nyelvállapotainak vizsgálata és leírása az etimologizálást is beleértve kizárólag rekonstrukción alapul, annak eredményeit tényanyag nem támasztja alá. Így csak a kérdéskörben születő különféle elképzelések és elméletek, nyelvi rekonstruktumok hihetőségének, elfogadhatóságának, valószínűségének, plauzibilitásának eltérő fokairól beszélhetünk a természettudományok körében megszokott jellegű bizonyosság helyett.

Az összehasonlító módszer lépései a következők:^[15]

• Az első lépés a rokonnak tűnő szavak szókészleteinek összegyűjtése. Cél a minél nagyobb készletek gyűjtése. A gyűjtés során előnyben részesítik az alapszókincs körébe eső szavakat (testrészek, alapvető cselekvések, névmások stb.), mivel ezeknél a nyelvészek szerint alacsony a kölcsönzés esélye. A gyűjtés fontos szempontja, hogy a szókészletek szavai hangalakjukban és jelentésükben majdnem vagy teljesen megegyezzenek. A még elfogadható hangalakbéli és szemantikai eltérések mértéke vita tárgya a nyelvészek között.
• A második lépés hangmegfelelések keresése a szókészletekben. (Egyszerű példák: magyar három, moksa kolma, finn kolme. Magyar hal-, moksa kulo-, finn kuole-. Magyar ház, moksa kud, finn kota (kunyhó). Megfelelés: magyar h-, moksa és finn k-. De: magyar kő, moksa kev, finn kivi. Magyar kéz, moksa käď, finn käsi. Megfelelés: magyar k-, moksa és finn k-.) A talált megfelelések alapján hangmegfelelési szabályok állíthatók fel, amelyek az összehasonlító módszer előfeltevése alapján kivétel nélküliek. Ha egy szabálytól eltérés tapasztalható, elvileg lennie kell egy másik szabálynak, amivel az eltérés magyarázható. (A fenti példához kapcsolódó szabályok: A magyar szavakban szókezdeten ma h- hang található, ha azt veláris, azaz mély magánhangzó követi, míg a többi uráli nyelvben k-. Ha azonban szókezdő k- után magas, azaz elöl képzett magánhangzó következik, az magyar szavakban is k- marad, ahogy a többi rokon nyelv megfelelő szavaiban. Ez a példa egyúttal jól szemlélteti a hangmegfelelésekre építő nyelvrokonsági elméletek nehézségeit is: egyes manysi és hanti nyelvjárásokban hasonlóan a magyarhoz mély magánhangzó előtt ugyancsak h-féle hang van, azonban a többi manysi és hanti nyelvjárásban ilyen hangváltozás nem figyelhető meg. Ezt hagyományosan azzal szokás magyarázni, hogy ez az újítás az érintett nyelvek külön életében jelent meg, ami a magyar és az obi-ugor nyelvcsoport esetére gond nélkül felvethető, azonban az obi-ugor nyelvcsoport ma is viszonylag kompaktan, egy területen élő hanti és manysi nyelvei esetében már nehezen magyarázható.) Itt válik nyilvánvalóvá, miért törekszenek a nyelvészek minél nagyobb szókészletek összeállítására: nagyobb szókészletekből több esetleges hangmegfelelés ismerhető fel, a felállított szabályokat pedig több példa támaszthatja alá, ennek halmazati hatása pedig növeli a teljes elmélet valószínűségét.
• A harmadik lépés a nyelvcsalád alapnyelvének helyreállítása. Ez kétlépcsős folyamat:

a. Az alapnyelv hangrendszerének a második lépésben kidolgozott megfelelések alapján történő helyreállítása. (Körülbelül eddig a pontig jutottak az uráli/finnugor nyelvészet művelői a XIX. század végére.)

b. Az alapnyelv morfémáinak (az alaktani paradigmák és a szókészleti elemek) helyreállítása az első lépésben összeállított szókészletek alapján, az a. pontban helyreállított alapnyelvi hangrendszer alapján. (Ehhez már szükség van az általános nyelvészet, a nyelvtipológiai kutatás és a fonológia XX. században elért eredményeire.)

• A negyedik lépés az alapnyelvhez viszonyított olyan hangtani, szókészleti, jelentéstani, alaktani és morfoszintaktikai újítások keresése, amelyekben a feltételezett nyelvcsaládnak csak egyes csoportjai osztoznak.
• A negyedik lépés eredményeinek felhasználásával megalkotható a nyelvcsalád belső osztályozása, a családfa.

A genetikus nyelvészet és a családfamodell

A családfaábrák használata a feltételezett nyelvcsaládok megjelenítésére majdnem egyidős magával a történeti nyelvészettel; először August Schleicher vetette fel alkalmazásukat 1853-ban.

Schleicherre nagy hatást gyakorolt a korszak filozófiai és természettudományos gondolkodása, különösen pedig Darwin természetes kiválasztódás útján történő biológiai törzsfejlődésről alkotott elmélete. A nyelvet, nyelveket élő organizmusnak tekintette és gyakorlatilag egyenlőségjelet tett nyelv, nép és műveltség közé (ami Herder óta közkeletű volt), a nyelvek változását pedig a biológiai törzsfejlődéshez hasonló fejlődésként írta le. A nyelveket – a bibliai hagyományt megőrizve – monogenetikusnak tekintette, a nyelvek közötti kapcsolatokat szülő–utód leszármazási, illetve testvéri rokonsági kapcsolatokként írta le. Egy nyelv így lehet más nyelvek szülője, egy másik nyelv leánya, vagy másik nyelv nővére. A családfa megmutatja a változás irányát, és a nyelvek közti viszonyt: a régebbi nyelvállapotok magasabban helyezkednek el a családfán, a közvetlen leszármazottakat pedig egyenes vonalak (ágak) kapcsolják ősükhöz.

A biológiai párhuzam több nyilvánvalóan téves előfeltevést szült:

• A nyelvek szabályos, felismerhető utakon változnak, ezért a nyelvek közti hasonlóságok leszármazási, „genetikus” kapcsolat következményei. Vagyis a nyelvek közti hasonlóságok (mint a hagyományos biológiában az alaktani jegyek) a közös eredet jelei, ilyenkor azok egy vagy több lépcsőn át közös szülőnyelvre vezethetők vissza.

A nyelvek azonban nem olyanok, mint a növények és állatok, a nyelvek ugyanis nem rendelkeznek önálló léttel; csak szokások/szabályok gyűjteményei. A nyelvi változást a nyelvhasználók, beszélők okozzák, s nem a nyelv maga. Így valójában a nyelvi változás nem mindig szabályszerű, ezért utólag gyakran nem felismerhető, a nyelvek közti hasonlóságok pedig lehetnek véletlen, párhuzamos fejlődés, vagy nyelvi univerzálék eredményei is.

• A nyelv olyan, mint a biológiai faj; minden nyelv egynemű és egyöntetű beszédközösséget alkot, amelyen belül nincs nyelvi változatosság (azaz egy nyelvközösség minden tagja minden tekintetben pontosan ugyanúgy beszél), a szomszédos nyelvekkel való érintkezés pedig nem idézhet elő a nyelven belül változást (ahogy a biológiai fajok nem kereszteződnek egymással).

Ez nyilvánvalóan téves, mert tapasztalatból tudjuk, hogy nincsenek egynemű, belsőleg teljesen egységes nyelvek, a nyelvek közt pedig vannak kölcsönhatások.

• A nyelvek szétválása, elkülönböződése hasadásokkal, átmeneti lépések nélkül történik, úgy, hogy a nyelvközösségek újra és újra szétválnak, miközben a köztük lévő kapcsolat végleg megszakad.

A nyelvek szétválása azonban általában lassú szétfejlődés eredménye, ahol először nyelvváltozatok, nyelvjárások alakulnak ki, s csak sok-sok évnyi lassú és fokozatos nyelvi változás eredményeként válnak külön nyelvekké. (A nyelvjárás és önálló nyelv közti határ valójában nem éles, azt gyakran egyéb, nyelven kívüli tényezők határozzák meg, a hanti és manysi számos nyelvváltozatát nyelvjárásokként szokás kezelni, bár csak korlátozott köztük a megértés, míg az észt és finn önálló nyelv voltát nem szokás kétségbe vonni, bár a két nyelv beszélői megértik egymást.)

• A családfa különböző ágai és alágai nem mehetnek át olyan változásokon, amelyeket a törzs egy korábbi elágazódásán lévő nyelv okoz, vagyis az érdemi nyelvi változások mindig vertikálisak és egyirányúak.

Ezért pl. a latin nem hathatna az angolra, az ógörög a németre, de tudjuk, hogy ez a két holt nyelv mennyire mély nyomot hagyott még a más nyelvcsaládba tartozó magyar nyelven is.

Az elképzelés hiányosságai^[16][17] már születése pillanatában nyilvánvalóak voltak, de jól kiszolgálta a korszak nacionalista közéletének igényeit, mert egyszerű és közérthető választ kínált néhány fontos korkérdésre, ezért gyorsan népszerűvé vált. Népszerűsége miatt a családfamodellhez kapcsolódó terminológia széles körben elterjedt és rögzült, bár manapság a nyelvészek már gyakran másképp határozzák meg a "nyelvcsalád" és "nyelvrokonság" fogalmát.

A módszer alkalmazhatósága két fontos előfeltevésre épül. Ezek közül az első, hogy a nyelvek mindig egy egyszerűbbtől egy bonyolultabb nyelvállapot felé fejlődnek. Ez az előfeltevés szükségszerű, hisz, ha a nyelvfejlődés során egyszerűsödés zajlott, úgy fennmaradt írásos nyelvemlékek hiányában az utólagos rekonstrukció lehetetlen. Azonban az emberi nyelvek összetett rendszerek, amelyek önmagukban is több alrendszert tartalmaznak, és e nyelvi alrendszerek bonyolultsága nyelvenként eltérő, ráadásul a nyelvek fejlődése során az alrendszerek is átalakulnak: némelyik egyszerűsödik, mások összetettebbé válnak. Ez okozta, hogy a nyelvészek nem tudták besorolni a kínai nyelveket, mert azok izoláló nyelvekként látszólag ősi primitívséget tükröztek. (Friedrich Max Müller például az 1800-as évek közepén szigetnyelvként tekintett a kínaira.)

A másik előfeltevés, hogy a nyelvek elkülönböződése hasadásokkal történik, úgy hogy a nyelvközösségek újra és újra szétválnak, miközben a köztük lévő kapcsolat végleg megszakad. Azonban ilyesmi a valóságban csak elvétve történt, így valójában ez nem a szabályt, hanem a kivételt jelenti a nyelvek születésében.

Valójában a nyelvi változások a nyelven belüli szétterjedés folyamatának köszönhetően születnek; a nyelvi közösség egymással kapcsolatban álló beszélői/nyelvhasználói egymást másolva együttesen fogadnak be és terjesztenek el valamely újító beszédmódot, nyelvi szokást. Ha ez az újítás a nyelvi közösség egy részének nyelvhasználatában állandósul, úgy annak nyelvi örökségévé is válik, így továbbadható a leszármazottaknak. Valójában ez a szétterjedési folyamat húzódik meg a nyelvek közti „genetikus” kapcsolatok mögött, ahol minden alcsoportot azok az újítások határoznak meg, amelyeken azok tagjai együtt átmentek. Ezek a nyelven belüli szétterjedési folyamatok kölcsönösen érthető beszédváltozatok közt zajlanak le. A nyelvi közösségek ilyen esetekben a köztük a különbségeket növelő nyelvi újítások bekövetkezte után is érintkezésben maradnak. Ilyen esetekben, mivel a kapcsolatban álló beszédközösségek nyelvváltozatai hosszabb-rövidebb ideig még egymás számára kölcsönösen érthetők maradnak, semmi sem akadályozza meg, hogy az eljövendő nyelvi újítások a kialakult nyelvi hálózat egymással átfedésben lévő részein gyökeresedjenek meg. Az izoglosszák így kialakuló, a nyelvi újítások többszörös bonyolult átfedését és rétegződését mutató rendszere egymást metsző genetikai alcsoportokat eredményez, aminek leírása a családfamodellel lehetetlen.

A családfák felállítását tovább nehezítik a nyelvek közt történő kölcsönzések, átvételek, másolások. Ilyenek nem csak az egy családba tartozó nyelvek, de különböző nyelvcsaládokba sorolt nyelvek közt is megeshetnek.

A kölcsönzés során egy csoport anyanyelvébe idegen sajátságokat építenek be annak beszélői: az anyanyelv fennmarad, de megváltozik a bekerült jellegzetességek hozzáadódása által. Az idegen nyelvi elemek átvételének nincs elvi korlátja: szigorúan nyelvészeti értelemben tekintve nincs semmiféle elvi akadálya bármely nyelvi elem vagy jellegzetesség bármely nyelvből bármely más nyelvbe történő átvitelének.^[18] Ezért, ha a vizsgált nyelvekből nincs jelentős mennyiségű korai nyelvemlék, a nyelveket beszélő népességek története pedig nem, vagy csak igen rosszul ismert és adatolt, akkor a nyelvi átvételek azonosítása, az átvételek idejének, időrendjének, folyamatának, de gyakran még az átvétel irányának tisztázása is nehézkes, vagy épp lehetetlen. Ilyen körülmények között a nyelvek leszármazását eredményesen kutatni alig-alig lehetséges.

Mivel a ma uráliként számon tartott nyelvekből nem állnak rendelkezésre számottevő korai nyelvemlékek, beszélőik korai története pedig adatolatlan és ismeretlen, az ismert történetük során viszont beszélőik egymás mellett vagy egymással összekeveredve, egyazon területen éltek, ráadásul az uráli nyelvekhez nyelvtipológiailag igen hasonló altaji és paleoszibériai nyelveket beszélő népességgel is osztoztak és osztoznak ma is lakhelyükön, így rendkívül kiterjedt, sokirányú és sokrétű nyelvi átvételekre került sor.^[19] Azonban e nyelvi kapcsolatok szétfejtése, az átvételek idejének, időrendjének, folyamatának, az átvétel irányának tisztázása a fentebb említett okokból jobbára nehézkes, gyakran pedig lehetetlen. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e nyelvek esetében a szó hagyományos értelmében vett genetikus, leszármazási kapcsolatokat feltárni, átfogó családfákat felállítani nemigen lehet.

A finnugor nyelvrokonság rendszere

A párhuzamosságok, pl. a hangtan terén a rendszeres hangmegfelelések megfigyelése képezi a nyelvrokonság bizonyításának folyamatában az első lépést. Két rokon nyelv (például a magyar és a manysi) rokon szavai olyan párhuzamokat mutatnak, amelyek a véletlenszerűséget kizárják. A megfeleltetések szabályossága ugyanis nem csak e két nyelv szavainak bizonyos csoportjában figyelhető meg – a rokon nyelvek bármely két nyelvét kiválasztva ugyanannak a szóhalmaznak egy részét – és köztük a rendszerszerű párhuzamokat – biztos, hogy megtaláljuk. Így lehetséges, hogy az uráli nyelvek közös korpusza (ld. Starostin uráli adatbázisa) több, mint ezer szótőt sorol fel, amelyből 230 megtalálható a magyarban is (A Magyar Tudományos Akadémia Uralonet adatbázisában végzett kereséssel 229 olyan, biztosnak ítélt finnugor etimológia és 121 biztosnak ítélt uráli etimológia található, amely a magyarban is megvan.^[20])– ezek pedig minden rokonnyelvi megfelelőjükkel szabályos megfeleléseket (párhuzamokat) mutatnak. Ugyanez érvényes minden nyelvcsalád bármely két rokon tagjára is, tehát univerzális nyelvtörténeti jelenségről, a nyelvek történeti (diakrón) változásának látható és megfogható következményeiről van szó.

A hangmegfelelések felismerése, szabályaik azonosítása nem mindig könnyű – sőt, például a magánhangzók esetében, igen bonyolult is lehet. A hasonlóság akár megtévesztő is lehet.^[21] Nem mindegy, például, hogy a megfigyelt hang milyen hangtani környezetben (például zöngés hang vagy zöngétlen mássalhangzó, mély vagy magas magánhangzó következik utána) és milyen helyzetben (szó eleji, szó közepi, szó végi pozícióban) van. Bizonyos hangváltozások csakis bizonyos hangtani helyzetben, környezetben zajlanak le, mások esetleg mindettől függetlenül mennek végbe. Minden hangváltozásra igaz azonban, hogy a nyelv történetének egy bizonyos szakaszában ment végbe.

A mai nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések kialakulásának folyamatát és jellemzőit írják le a hangtörvények. A hangtörvények tehát nem azt rögzítik, hogy melyik rokonnyelv milyen helyzetben és környezetben álló melyik hangja melyik más nyelvben milyen hangnak felel meg, hanem azt, hogy ezek a hangmegfelelések hogyan jöhettek létre. A hangtörvények tehát adott nyelv hangrendszerének változásait írják le. Csak úgy alkothatunk képet a jelenleg is megfigyelhető megfelelések okairól, ha áttekintjük azokat a releváns hangváltozásokat, amelyek a két vizsgált nyelv történetében a legközelebbi közös ős felbomlása óta történtek.

Nem változhat azonban akármilyen hang akármilyen másik hangra. A lehetséges hangváltozásoknak vannak fizikai korlátai (a száj berendezéséből adódó lehetetlenségek) éppúgy, mint nyelviek. Az utóbbihoz tartozik a hangrendszer arányossága – a hangképzésnek úgy kell kihasználnia a szájüreg adta lehetőségeket, hogy az továbbra is lehetővé tegye a hatékony kommunikációt.

Minden hangváltozás az adott hang valamilyen fontos és jellemző tulajdonságát változtatja meg. A változás mindig fokozatos, vagyis egyszerre csak egyik jellemző változhat. A mássalhangzók leírásához általában szükséges fő változók például a következők: (1) a képzés helye a szájüregben, (2) a képzés módja (zöngésség, hehezetesség, lágyság, nazalitás) (3) az ejtés hossza.

• A hangtörvények
• A hangtani rendszer
• A morfofonológiai rendszer
• A szókészlet
• A szótan
• A mondattan

A finnugor nyelvek nyelvtipológiai jellemzői

• nagyszámú toldalék használata, vagyis agglutináció
• nincs nyelvtani nem
• a jelző megelőzi a jelzett szót
• számnevek után egyes szám áll (sok ember, nem *sok emberek)
• a névszói állítmány gyakorisága (azaz a kopula hiánya), például édesapám tanár, nem *édesapám van tanár
• birtokos személyragozás (kutyám, kutyád stb.)
• a birtoklást a habere ('birtokolni') ige nélkül, birtokos személyjellel és részeshatározóval fejezik ki (például nekem van lovam, nem *én birtoklok lovat)
• számos nyelvben megtalálható a magánhangzó-harmónia valamely változata.
• számos nyelvtani eset használata (az indoeurópai 4-7 esetnél jóval több eset használatos, azonban nagyok az eltérések; például az északi hanti nyelvekben csak 3, a finnben 14, a magyarban 16~21 eset van.)
• a jelző nincs egyeztetve a jelzett szóval, például gyönyörű kuvaszokat és nem *gyönyörűeket kuvaszokat (egyes balti-finn nyelveknél van egyeztetés, de a kutatások szerint ez későbbi fejlemény)
• tárgyas igeragozás (csak az ugor és szamojéd nyelvekben, valamint a mordvin nyelvben)

Azonban e nyelvtipológiai jellemzők Eurázsia számos nyelvében megtalálhatók. Az a terület, amelyen az uráli nyelvcsalád kialakult, Észak-Eurázsia. E terület mind műveltségi, mind nyelvi szempontból nagy jelentőségű. Eurázsia számos nyelvcsaládjának ez az övezet volt a bölcsője, és az amerikai indiánok több törzsének ősei is innen vándoroltak el. Ez a térség az észak-eurázsiai nyelvi övezet vagy transz-eurázsiai nyelvi övezet.^[22] Az észak-eurázsiai nyelvi övezet Fenno-Skandiától a Csendes-óceánig húzódik. Az övezet nyelvi összetétele még ma is rendkívül gazdag, területén számos nyelvcsaládot találunk: az uráli és az altáji nyelvcsaládot, valamint a paleoszibériai nyelveket. Az övezet nyelveire tipológiai egyneműség jellemző, az övezet nyelvei szinte mind az agglutináló, agglutináló-izoláló nyelvtípushoz tartoznak.

Így nem meglepő, hogy valamennyi fenti vonás (a tárgyas igeragozás kivételével) az altaji nyelvekre is jellemző, lásd: Urál-altaji nyelvcsalád.

A magyar és finnugor szókincs egyezései

A nyelvek grammatikai morfémáinak rendszere az alapszókincs mellett az a terület, ahol az ősi genetikai vonások jól kimutathatók, történetük jól nyomon követhető. Azonban az uráli/finnugor alapnyelvre nem sikerült meggyőző rekonstrukciót végezni az ige- és névszóragozási paradigmák, vagy a képzők terén. A mondattanról annál is kevesebbet tudunk, mint a hangtan, a nyelvtani elemek és a szókészlet uráli előzményeiről. A sikeres rekonstrukció legfőbb akadálya, hogy az uráli/finnugor családba sorolt nyelvek jelenlegi alakjukban nemigen hasonlítanak egymásra. Ezért a finnugor nyelvrokonság bizonyíthatósága szempontjából nagy jelentőségű a magyar nyelv szókincséből a finnugor nyelvekkel rokonítható tőszavak száma. A vélt vagy valós finnugor és magyar szókészleti egyezések száma a különböző munkákban nagy változatosságot mutat, igencsak eltérő becslésekkel, sokszor ugyanazon szerzők tollából is.

• Zsirai Miklós (1937):"kb ezerre rúgó finnugor alapszavunk"^[23]
• Björn Collinder (1955): 450 szó,^[24] ugyanő később (1960): 400 szó.^[25]
• Fodor István (1975): "Nyelvészeink számítása szerint mintegy ezer finnugor eredetű szavunk van."^[26]
• Hajdú Péter (1975): "A szókészleti egyezések száma 1000-1200-ra tehető."^[27] Később ugyanő (1980): "A hajdani finnugor alapnyelvből legfeljebb 800-1000 szót tudunk rekonstruálni."^[28]
• Kálmán Béla (1991): "A finnugor etimológiák közül mintegy 800-nak van magyar megfelelője."^[29]
• Klima László (1991): "Az összes figyelembe vett etimológiák száma 660."^[30]
• Kiss Jenő (1992): "uráli szó: 105, finnugor: 203, ugor: 126, összesen: 434.^[31]
• Zaicz Gábor (1994): "Nyelvünkben összesen mintegy 700 uráli, finnugor és ugor tőszó található."^[32]

Az évek-évtizedek múltával a biztosnak vélt szókincsbéli egyezések nagymérvű fogyatkozásának lehettünk tanúi, a mai állapotot pontosan mutatja, hogy Magyar Tudományos Akadémia Uralonet adatbázisában végzett kereséssel 229 olyan, biztosnak ítélt finnugor etimológia^[33] és 121 biztosnak ítélt uráli etimológia^[34] található, amely a magyarban is megvan. Ez 350 szó.

Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelveket vizsgálták a lexikostatisztika módszerével is. A módszer hátránya, hogy nem minden esetben tud egyértelmű különbséget tenni a genetikai kapcsolat és a kölcsönzés között.

A módszer Morris Swadeshtől származik, aki úgy vélte, hogy összeállítható egy olyan szójegyzék, amely csak a minden emberi nyelvben legállékonyabbnak tekinthető alapvető fogalmakat és kifejezéseket tartalmazza. Elképzelése szerint az általa alkotott szójegyzék, a 100 szavas Swadesh-lista segítségével bármely két nyelv hasonlósága és rokonsági foka felmérhető a közös eredetű szavak arányának vizsgálatával. Minél nagyobb két nyelv alapszókincse közötti hasonlóság, annál közelebb állnak egymáshoz genetikai szempontból, és annál rövidebb idő telt el a kettő szétválása óta. Swadesh szerint, ha két nyelv alapszókincse 70 százaléknál nagyobb arányban tartalmaz rokon szavakat, akkor nagy valószínűséggel közös ősnyelvből származnak. Ha ez az arány meghaladja a kilencven százalékot, akkor a két nyelv közeli rokon.

Az alábbi példában a szavak kiválasztása a magyar nyelvből történt a 207 legalapvetőbbnek ítélt fogalmat tartalmazó Swadesh-lista alapján. A szavak között vannak névmások, kérdőszavak, a testrészek, rokonság, természeti jelenségek, érzékelés és fő tevékenységek (jön, megy, mond, tud, lát). Az összehasonlított nyelvek a finnugor nyelvek négy fő csoportját képviselik: ugor csoport – magyar, balti-finn csoport – észt, „volgai” csoport – mordvin, permi csoport – komi.

A szavak kiválasztásánál az volt Swadesh szempontja, hogy azok alapvető jelentésűek legyenek, és nem az, hogy rokonságban álljanak, ezért így láthatóvá válik, hogy az egyes nyelvek alapszókincsében milyen arányban szerepelnek a hasonló alakú, azonos jelentésű szavak. Ezek közül vastag betűvel ki vannak emelve azok, amelyek mind a négy nyelvben azonos kezdőhangúak. (Ez a szavak rokonságának nem feltétele, de statisztikai alapon nem lehet véletlen egyezés, ha többször is előfordul.)

A mordvin és komi nyelv cirill betűs szavai után dőlt betűvel a megközelítő kiejtés magyar fonetikus átírásban: