Koronaüvegnek, illetve holdüvegnek a 9–10. században még a Szíriában föltalált forgatásos-pörgetéses eljárással előállított kis (legfeljebb 30 cm²-es) üvegtáblákat nevezték. Miután a 10. században feltalálták a hengerfújást, az üvegtáblákat egészen a 19. századig ezzel a módszerrel készítették, és a koronaüveg korai jelentése feledésbe merült.^[1]

A 17. századtól koronaüvegnek a fénytani üvegek egyik fajtáját nevezik. Ez olyan, a többi fénytani üveghez hasonlóan különlegesen tiszta és homogén anyagú üveg, amelynek törésmutatója a közönséges táblaüvegénél nagyobb (1,52–1,62),^[2] de a flintüvegét nem éri el. Diszperziója > 55 (a flintüvegé < 50).^[3]

Alapváltozatának kémiai összetétele a cseh kristályüvegével nagyjából azonos (de annál homogénebb). Knapp Oszkár 1940-ben kiadott munkája^[4] az alábbi fajtáit különbözteti meg:

• közönséges koronaüveg (SiO₂: 73%; Al₂O₃: 2%; CaO: 3%; Na₂O: 5%; K₂O: 17%)
• baritkoronaüveg (SiO₂: 48%; Al₂O₃: 1%; CaO: 0; Na₂O: 1%; K₂O: 7%; B₂O₃: 4%; ZnO: 9%; BaO: 30%)
• bórkoronaüveg (SiO₂: 71%; Al₂O₃: 5%; CaO: 0; Na₂O: 10%; B₂O₃: 14%)
• fluorkoronaüveg (SiO₂: 53%; Al₂O₃: 9%; CaO: 0; Na₂O: 0; K₂O: 16%; B₂O₃: 16%)

Jegyzetek

Források

• Bokor József (szerk.). Fénytani üveg, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2023. július 7.