Az üveg általános értelemben amorf szilárd anyag, amelynek egyes tulajdonságai a folyadékokra jellemzőek. Az üveg olyan keverék anyag, amely lehűlés közben kristályosodás nélkül jut mechanikailag szilárd állapotba. Ez a cikk alapvetően a szűkebb értelemben és a köznyelvben „üvegnek” nevezett kvarcüvegről és annak változatairól szól, és nem tárgyalja a különböző egyéb üvegfajtákat, például a vulkáni kőzetek tömegének nagyobb részét adó kőzetüvegeket.

A vulkáni üvegek legismertebb fajtája az obszidián.^[1] Emellett létrejönnek tektitek meteoritbecsapódáskor,^[2] fulguritok villámcsapáskor,^[3] trinititek atombomba robbanásakor, és a köfelsit friktionit hegyomláskor.^[4] Ezek az üvegek főként a homok megolvadásával alakulnak ki, de a kristályrács a lökéshullámok hatására olvadás nélkül is tönkremehet – így jön létre például a földpátból a maszkelinit. Szol-gél folyamatokkal is előállíthatók üvegek; így készülnek az aerogélek.

A kvarcüveg technológiai szempontból folyadék; viszkozitása mintegy 10⁴⁰ Pa·s. Mintegy 100 000-féle üveget ismerünk, amelyek közül 7–800-at használunk a gyakorlati életben – ezek a kereskedelemben is kaphatók. Összetételük és ezzel tulajdonságaik eltérőek. Szerkezetük a folyadékokéhoz hasonlóan véletlenszerű; az olvadt ömledékből rögzül a megszilárdulás pillanatában. A folyadék- és az üvegállapot között az a különbség, hogy a megszilárdult üvegszerkezetben (üvegállapotban) az atomok hőmozgása gátolt.

Alapanyagai

Mivel a tiszta kvarchomokot sokáig nem tudták megolvasztani (a kvarc olvadáspontja 1700 °C körül van), nátriumot és/vagy káliumot tartalmazó, úgynevezett folyósító anyagokat kevertek hozzá. Az alkáliákat változatos nyersanyagokból (pl. sziksó, sótűrő növények, tengerparti cserjék és tengeri algák hamuja, fahamu) biztosították. Ezekkel ugyan le tudták vinni az olvadáspontot 1000–1200 °C közé, de ezzel jelentősen csökkent az üveg kémiai stabilitása, mivel az alkáliák jól oldódnak a vízben. A kémiai stabilizálás érdekében harmadik összetevőként mészkövet adtak a keverékhez; olvasztás közben ebből a szén-dioxid elillant.

Az üveggyártás jelenleg mintegy 90%-át kitevő nátronüveghez ezeket az alapanyagokat használják:

• Kvarchomok. Ennek anyaga, a szilícium-dioxid az üveg fő tömege. Fehérüvegben a vas-oxid (Fe₂O₃) nem lehet több 0,05%-nál, különben az üveget zöldre vagy barnára színezi — így színeződnek el az üvegpalackok.
• Nátrium-karbonát, Na₂CO₃, a kvarchomok olvadáspontjának csökkentésére, folyékonyabbá tételére, az üvegszerkezet kialakítására és a nátrium adagolására. Összeolvasztáskor a nátrium-karbonátból felszabadul és távozik az olvadékból a szén-dioxid. A nátriumot esetenként nátrium-nitrát vagy nátrium-szulfát formájában viszik az üvegbe.
• Kálium-karbonát, K₂CO₃, a nátrium-karbonáthoz hasonló célokra és kálium-oxid hozzáadására.
• Földpát alumínium-oxid hozzáadására és a kémiai ellenállás javítására.
• Mészkő az üveg szerkezetének kialakításához. A belőle visszamaradó kalcium-oxid növeli a kémiai ellenállóképességet és keményebbé teszi az üveget.
• Dolomit magnézium-oxid és kalcium-oxid hozzáadására. A magnézium-oxid a kalcium-oxidhoz hasonlóan hat, de a túl sok magnézium-oxid kellemetlenül megemelheti az olvadáspontot.
• Törtüveg: akár az olvadék 90%-át is elérheti. Lehet újrahasznosított vagy selejt üveg; legfeljebb 80%-a lehet üveggyapot.^[5] Ezzel nyersanyagot és energiát spórolnak, mivel a törtüveg könnyebben olvad, mint a keverék. Problémás lehet a színek, a speciális üvegek szétválogatása és az idegen anyagok, fémek, műanyagok, kerámiák bentmaradása. Az idegen anyagok tökéletlen olvadása üveghibát okozhat, emellett az olvasztómedencét is tönkretehetik, mert a fémek beépülnek a tűzálló alapanyagba.

Speciális üvegekhez használnak még ólom-dioxidot, bóraxot, bárium-karbonátot és ritkaföldfémeket.

Szerkezete

Bár az üveget régóta használjuk, atomos felépítése és szerkezete máig sem teljesen ismert. William Houlder Zachariasen 1932-es, általánosan elfogadott elmélete szerint a kémiai kötések olyanok benne, mint a kristályos kvarcban, de molekulái nem rendeződtek kristályrácsba. A kötéstávolság és a kötések szöge is változó. Az elemi cellák szintjén még látszanak benne a SiO₄ tetraéderek, de nagyobb méretekben már nem. Ezért is nehéz leírni szerkezetét, különösen a köztes tartományban, ahol se a statisztika, se a tetraéderek nem segítenek. A kötések változatosságának kutatása a fizika egyik alapkérdése.

Amikor az üveg lehűl, akkor lényegében nem alakul át a halmazállapota, hanem egy bizonyos hőmérséklet-tartományban megnő a viszkozitása és megkeményedik. A kristályos anyagoktól eltérően az üvegnek, mint amorf anyagnak nincs fagyáspontja. Az átalakulási tartomány hideg végén végbemenő termodinamikai átalakulás jellemző az üvegre. Itt megváltozik néhány fizikai tulajdonsága: a viszkozitás, a hőtágulási együttható és a fajhő. Ez az átalakulás nemcsak a kvarcüvegnél megy végbe, hanem minden üveges szerkezetű anyagban.

Története^[6][7]67">szerkesztés

Az üvegtárgyak sokáig alapvetően dísztárgyak (vagy azok részei) voltak. Ennek megfelelően az üvegművesség sokáig egységes szakma volt: az üveget ott formázták, díszítették, ahol gyártották. Az elkülönülés fokozatos volt, és útja a félkész termékek árusításán át vezetett (a muranói üvegesek millefiori rudakat exportáltak). A Habsburg-birodalomban a cseh kristályüveg gyártása (Csehországban) és csiszolása (német nyelvterületen) már jelentősen elkülönült, majd döntően az üveg iparszerű tömegtermelésével vált el egymástól, mivel ettől fogva az üvegtárgyak többsége hétköznapi használati tárgy lett, alárendelt díszítő funkcióval. Ezért az üveg története nagyjából a 19. század végéig írható le egységesen; onnantól külön kell beszélnünk az üveggyártásról és az üvegművészetről.

Külön kell említeni egyes speciális üvegfajtákat, amelyek gyártása már korábban elkülönült az üvegművesség fő vonalától. Ilyenek:

• a fénytani üvegeket (flintüveg, koronaüveg stb.) az 1700-as évek óta gyártják speciális adalékokkal és eljárásokkal.

A kezdetekszerkesztés

Az üveggyártás kezdetéről több legenda is szól. Egyesek szerint az üveget a zsidók ismerték meg, amikor egy nagy erdőtűz után a hamu és a homok összeolvadásából keletkezett üvegszerű anyagot találtak. Idősebb Plinius szerint a föníciaiak fedezték fel egy szerencsés véletlen folytán, amikor a szódát szállító hajósok a vihar elől partra szálltak, és tüzet gyújtottak. Az edényeiket szódadarabokkal támasztották alá, és a szóda a parti homokkal üveggé olvadt. E legendákat régészeti leletek nem támasztják alá.^[8]

Az első üvegszerű anyagok Nyugat-Ázsiában, illetve Mezopotámiában tűntek fel valamikor az i. e. 5-4. évezred táján, részben a kerámiakészítés melléktermékeiként, mint a porózus kerámiát vízhatlanná tevő mázak. Hasonló mázakkal idővel égetett agyag gyöngyöket is burkoltak. Bizonyosra vehető, hogy az első üvegeknek lehetett valami köze az ekkoriban kibontakozó fémművességhez. Az ércek olvasztása ugyanis több meleget igényelt, mint a cserépedények és mázaik égetése, és valószínű, hogy az eközben véletlenszerűen keletkezett üvegdarabkákat kezdték el idővel tudatosan használni, majd előállítani. Az első keverékek alapanyaga homok, mész és szóda volt, amit rézzel (olvasztott malachittal) színeztek. A kezdetleges olvasztás és a nyersanyagok szennyeződései miatt az üveget a tömeges légbuborékok és zárványok átlátszatlanná, opakká tették. Az első üveggyöngyök szíriai lelőhelyekről kerültek elő az i.e. 5. évezredből. Ez a mezopotámiai alapüveg két komponensből készült: kvarchomokból és sótűrő növények hamujából. Egy, az i.e. 18. században írt ékírásos szöveg említ egy harmadik összetevőt is, de hogy mit, azt nem sikerült azonosítani.^[9] Az első öblösüvegek ugyancsak Mezopotámiában kerültek elő az i.e. 12. századból.

Egyiptomban az üveg gyártását az Újbirodalomban, I. Thotmesz fáraó szíriai hadjáratáról hozott ázsiai üvegmunkások a kor egyik legelterjedtebb technikájával, a homokmag körüli formálással kezdték meg. Ehhez homokos agyagból kiformálták az edény alakját, és ezt a formát vonták be az olvadékkal. A felszínből kidomborodó üvegszálak az üvegtárgyak felületének népszerű díszei voltak. A szálak többnyire színtelenek voltak, ritkábban sárga-opál árnyalatúak. A száldíszítés gyakran a kígyó tekergő mozgását utánozta. A vékony üvegszálakat fakéssel fésülték meg, így alakították ki az egyiptomi üvegek jellegzetes díszeit. Miután az üvegcse kihűlt, kiütötték belőle az agyagmagot. Ezzel az eljárással csak kisebb illatszer-, illetve balzsamtartókat tudtak készíteni; ezek gyakran voltak figurálisak (pl. hal alakúak). A legkorábbi, hitelesen datálható egyiptomi üvegtárgyak az i. e. 1470 körül készült, ún. III. Thotmesz-féle edények.^[8]

Ugyancsak Egyiptomban készítették az első síküvegeket, de ezek a kis lapkák még csak dobozok díszítésére voltak alkalmasak.

I. e. 500-ban Európában és a Közel-Keleten már épületekben is alkalmazták az üveget, jellemzően a falak kisebb réseinek kitöltésére, az ablaküveg kezdetleges formájaként. Ez a funkciója sokáig megmaradt; ilyen töredékeket találtak az i.sz. 79-ben elpusztult Pompeiiben is.^[10]

Kevert alkáli alapüvegszerkesztés

Sokáig, de meglehetősen kis területen gyártott típus volt az úgynevezett kevert alkáli alapüveg. Pontos összetevőit nem sikerült rekonstruálni; a kifejezésben szereplő „kevert” jelző arra utal, hogy nagyjából azonos mennyiségű káliumot és nátriumot tartalmaz. Egyes változatok kalciumtartalma annyira nagy, hogy azok masszájához valószínűleg adtak meszet is. Ilyen üvegeket a mai Írország, Franciaország és Olaszország területén állítottak elő az i. e. 14. századtól az i. sz. 2. századig (ritkán előfordult a középkorban és az újkorban is). Ilyen üvegeket készítettek például a kelták. Az alkáliákat gyaníthatóan valamilyen növény hamujából nyerték.^[9]

Az üvegfúvás és a reliefüvegszerkesztés

A fúvópipát az i. e. 1. században valószínűleg egy ismeretlen szidóni mester találta fel; odáig nagyobb üvegtárgyakat csak ragasztással tudtak előállítani. A fúvópipa alakja, mérete azóta alig változott. Az így fújt üvegtárgyak fala a korábbinál vékonyabb és egyenletesebb lett. A pipával az üveget agyagformába fújták; ezek a formák a pipa feltalálásával szinte egyszerre jelentek meg. A forma lehetővé tette a tárgy felületének dombormintás díszítését: a forma bemélyedései lettek a kész tárgy domborulatai. A formába fújt üvegek jellegzetes típusa az ún. szidóni reliefüveg. Ezeknek a színezett anyagú, hat- vagy nyolcszög keresztmetszetű, lefelé enyhén szélesedő, füles kannáknak és palackoknak a talpazatát és vállát levélfrízekkel osztott antik tojássor díszíti, oldallapjaikat pedig rozetták, gyümölcsök vagy antik korsók.

Türosz, Szidón és Alexandria üvegkereskedelme híres volt. A hellenisztikus korban az üveggyártás központjává egyértelműen Alexandria vált; a Földközi-tenger keleti medencéjének szigetein (Kréta, Leszbosz, Rodosz) is egyiptomi szakemberek rendezték be az első hutákat.

Az üveg a kvarchomokban fellelhető vasoxi-hidroxidoktól sokáig tisztátalan, sötét, zöld, zöldeskék volt. Salétrom, ólom-oxid és más anyagok hozzáadásával idővel sikerült halványsárga, áttetsző üveget gyártani, majd a terméket tökéletesen színteleníteni. Ezt időszámításunk kezdetén Alexandriában, mangán-dioxid hozzáadásával oldották meg, de a gyakorlatot a római üvegművészet terjesztette el. A színtelenített üveget ezután már színezni is lehetett.

Római üvegekszerkesztés

A Római Birodalomban Augustus idején indult nagy fejlődésnek az üveggyártás. Az első üveghutát Cumae és Liternum között, a Volturnus folyó torkolatánál egyip­tomi mesterek alap­ították. Eleinte alexandriai mesterek vezették a Rómában alap­ított üzemeket is. Még Augustus idejében Hisp­ániában és Galliában is elkezdtek üveget gyártani. A technológia a Rajna vidékére Galliából, Trier közvetítésével terjedt át. Az i. sz. 2. század végén már híres volt Colonia üvegip­ara; az ott kidolgozott eljárásokat az egész római üvegip­ar iránymutatónak fogadta el.

A rómaiak az üveget mindig ugyanabból a három alapanyagból:

• kvarchomokból,
• natúr szódából (ami zömmel nátrium-hidrogén-karbonát), és
• mészkőből állították elő – ez az úgynevezett római alapüveg.

Az ehhez szükséges szódát (sziksót) a Nílus-delta szikes területeiről, főleg a Nátron-völgyből (Wadi El-Natrun) szerezték be – később erről a völgyről kapta nevét a nátrium.^[11]

A rómaiak nagyobb, elsősorban folyadékok tárolására használt edényeket állítottak elő a korábbiaknál nagyobb szériákban. Az üveg továbbra is átlátszatlan és színes volt; a mangános színtelenítést csak az i. sz. 2. században fedezték fel. Az 1. században jelentek meg az ugyancsak relieftechnikával készített cirkuszi serlegek. Ezeket a formába fújt üvegeket különböző cirkuszi viadalokat – a leggyakrabban kocsiversenyt, ritkábban gladiátorok küzdelmét – ábrázoló reliefekkel díszítették. Anyaguk átlátszó, színes vagy színtelen üveg, alakjuk henger vagy félgömb. Hasonló technikával készültek a győzelmi tálkák. Ezeket az egyszerű hengeres formába fújt edényeket borostyánlevél-koszorú és a győzelmet megörökítő görög nyelvű felirat díszítette. További, jellegzetesen római formák:

• Janus-palack, két átellenes oldalán egy-egy emberfejjel;
• Medúza-fő, erős plasztikával;
• egyéb emberi fejeket ábrázoló flaskák.

Az ábrázolt fejek gyakran groteszkek, karikatúraszerűek.

Nagyobb, ablaküvegezésre is alkalmas üveglapokat először a rómaiak öntöttek. Ehhez a képlékeny üvegolvadékot sima alapra öntötték, majd fogókkal húzták ki a széleit. Az üveglap közepe így elvékonyodott, de azért elzárta a belső teret és átengedte a fényt. A római kori ablaküvegek egyik oldala sima és fényes, a másik durva. A táblák szélein és sarkain szerszámok nyomai láthatók (ezekkel húzták szét az olvadékot). A sarkok legömbölyítettek. Az ablaküveget először Lactantius említi i. sz. 290-ben.

Az első festett üvegablakok közé tartozhatnak a lateráni bazilika szentélyének ablakai. Ezek csak részlegesen maradtak fenn; Jacopo Torriti 1290 körül restaurálta és egyúttal át is alakította őket.

Az üveg megmunkálásának, felhasználásának további római találmányai:

• csiszolókorong;
• többrétegű üveg; ez később német nevén, mint Überfangglas terjedt el;
• üvegmozaik.^[12]

Murrhaüveg, mozaiküveg, cameo üveg, hálóüvegszerkesztés

Jellemző római használati tárgyak voltak a „sima” és mozaik-, illetve murrhaüvegből egyaránt készített bordás ivótálkák is.

A murrhaüveg (vasa murrhina) különböző féldrágaköveket utánzó, sávozott anyagú üvegtípus, a mozaiküveg különböző színű, méretű és formájú darabokból mozaikszerűen összeolvasztott üveg. Mozaiküveget már viszonylag korán készítettek, de igazán népszerűvé az 1. században vált. Nemcsak átlátszó üvegdarabokat használtak hozzá, de gyakran áttetszőeket és opakokat is. Mezopotámiában és Iránban már az i. e. 15. században készült mozaiküveg tárgyakat, illetve töredékeket is találtak.

A római üvegművesség egyik legjelentősebb üvegdíszítő módszere a cameo üvegek készítése volt. Ehhez a leggyakrabban először egy sötét (általában kék) üvegtestet készítettek el, majd azt folyékony opak, fehér üvegbe mártották. Az így kialakult bevonatot megszilárdulása után valamilyen minta szerint lecsiszolták úgy, hogy a (fehér) díszítmény kidomborodjon; ez a módszer a cameo-csiszolás. A csiszolás mélységével a színárnyalatok is variálhatók. A legismertebb ilyen római üveg a Portland-váza (Barberini-váza).

A római kor üvegművességének legkülönlegesebb típusa a hálóüveg (vasa diatreta', illetve vas diatretum). Ezeket a többnyire a 3. század végén – 4. század elején készült, gömb alaptestű, csészeszerűen kihajló peremű üvegedényeket a testhez pálcikaszerű, áttört üvegnyúlványokkal kapcsolódó áttört háló, esetleg felirat díszítette. A háló gyakran naturalisztikus virágornamentikát vagy absztrakt geometrikus mintát formázott. Komplikált módon, csiszolást és fúrást kombinálva, sok munkával állították elő. Mintegy húsz olyan példányt ismerünk, amelyek alsó része indahálós, a felső pedig feliratos. Ezeket a részben pogány, részben keresztény darabokat feltehetően az antik Kölnben készítették. A budapesti Nemzeti Múzeumban őrzött, 12 cm magas, töredékeiből rekonstruált és „vasi diatrétumnak” nevezett diatrétát 1845-ben a szekszárdi dologház alapjainak kiásásakor, az ún. szekszárdi szarkofágban találták. Az áldozati kehely egyedi formája eltér a megszokott harang alakú diatrétákétól. A kuparész laposabb; az ívben lefelé hajló áttört galléron felül körbefutó görög felirat szövege magyarra fordítva: „Áldozz a pásztornak, igyál, s élni fogsz!”. A lábazatot három delfin és három csiga plasztikája díszíti.

Koraközépkori üvegek Európábanszerkesztés

A Nyugat-római Birodalom bukásával bukott az európai üvegművészet is. Az 5–13. század között Európában kevés üvegtárgyat készítettek. A kevésbé tehetősek számára az üveg luxus volt, az elit pedig a keleti termékeket vásárolta.

Csak három központ mentette át a középkorba az üvegkészítés titkait:

• a népvándorlás harcaitól mentes Bizánc,
• a Rajna-vidék, ahol a 2 században igen fejlett volt az üvegipar és
• Velence.

Leginkább azok a különböző színű és méretű üvegdarabokból készült ablakok említendők, amelyek átengedték a fényt és egyúttal szép színhatást adtak. Ezek fénykora a gótika idején jött el a templomok üvegablakaival.^[13] Az első ilyen, festett üvegablakot, amiről tudunk, 875-ben helyezték el a Sankt Gallen-i apátság egyik templomában.^[12]

Az ausztriai Tegern-tó melletti apátságban fennmaradt ablaküveg 999-ben készült. Kb. 1000-ből való a Saint Benígne de Díjon-i templom üvegezése — 1029-ből Hildesheimben, 1065-ből a Monte cassinói kolostorban, 1108-ból a Saint-Denis-székesegyházban maradt ránk egy-egy ablaküveg. Ezek korát a rájuk festett betűk alakja, a személyek ruházata és az építkezés ideje alapján, bizonytalanul határozzuk meg. A Saint-Denis-székesegyházban egy másik üveg Sugerius apátot ábrázolja barátcsuhában, pásztorbottal. A felirat (Sugerius abbos) alapján a kép 1140 körül készült. A kor ablaküvegei nagyon kicsik (legfeljebb 30 cm²-esek) vastagságuk egyenetlen: 2,5–6  mm között változó. Körszerű alakjukat a Szíriában föltalált forgatásos-pörgetéses eljárással állították elő. Mivel gyártás közben alakjuk koronához volt hasonlatos, rajtuk maradt a koronaüveg elnevezés, illetve a köralak gyakori torzulása miatt holdüvegnek is nevezték őket.

Az üvegfúvás térhódításával egyre nagyobb üvegeket állítottak elő. A 10. században találták fel a hengerfújást — ezt a technikát először Theophilus Presbyter ismertette „Schedula Diversarum Artium” ('Különféle mesterségekről')^[14] című technikai kézikönyve második kötetének hatodik és kilencedik fejezetében. Ezután egészen a 19. századig ezzel a módszerrel készítették a táblaüvegeket.

A kontinens belső területein az üvegiparra nagy csapást mért a kereskedelem hanyatlása, lévén a folyósító anyagként használt szódát (illetve a tengeri algák hamuját) messze földről kellett hozatni. Ezek pótlására helyben termő növények hamujával kísérleteztek, régiónként más-más eredménnyel. Európai üveggyártó központok és termékeik:

• a Rajna vidékén gyártott, zöldes- vagy sárgásbarna Waldglast (erdőüveget) homok és lomblevelű fák (főleg tölgy és bükk) hamujának keverékéből olvasztották az erdőben felállított kemencékben.
• a frank területeken készített verre de fougere (páfrányüveg) a nem színtelenített üveg francia változataként páfrány és fahamu felhasználásával készült.

A fahamuban sokkal több a K, mint a Na, ezért ezt az üvegfajtát időnként „káli alapüvegnek” is nevezik.^[9] Ezek voltak az első káliüvegek (korábban a kevert alkáli alapüveg kivételével minden üveg nátronüveg volt). Mivel a hamuban viszonylag sok volt a Ca is (kevesebb a Mg, a P és a Si), ehhez az üveghez kezdetben nem adtak meszet. A mész adagolására akkor tértek át, amikor egyrészt takarékoskodni kellett a fával, másrészt az átlátszóság javítása érdekében tisztítani kezdték a fahamut, amitől drasztikusan csökkent annak Ca-tartalma. Sem a Waldglas, sem a páfrányüveg színtelenítését nem sikerült megoldani.

A frank területeken már az 5. században elterjedt karmos (körmös) poharak nem tömegtermékek voltak, hanem luxuscikkek. Nevüket jellegzetes díszítményeikről, a fúvópipával készült és az üveg oldalára két sorban felragasztott üreges és meghúzott karmokról kapták. Az Alsó Rajna-vidékről kirajzó frank üvegfúvók gyártották és terjesztették el szerte Európában.

A középkor leggyakoribb alapüveg típusa a Waldglas volt, a legkorábbi ilyen üvegek a 800-as évekből maradtak fenn.

A 7–8. században az üveggyártás központjává a Charleroi és Saint-Gobain közötti, Thiérache-nak nevezett erdős terület vált, ahonnan Angliába, a Németalföldre, Észak-Németországba és Skandináviába szállították az üvegtárgyakat. Az észak-galliai és a Rajna-vidéki frank hutákból áramoltak szét az üvegkészítők Európa egyéb tájaira, hozták létre az ún. kolostori üveghutákat. Az ezekben leggyakrabban készített edények:

• hosszú szárú kelyhek kupolatalapzattal,
• henger alakú edények,
• egyszerű függőlámpások,
• többszínű rátéttel díszített palackok.

Eközben a Közel-Keleten tovább fejlődött az üvegművesség. A síküveg gyártását i. sz. 5–600 között találták fel. Miután az egyiptomiak átvették ezt a technikát (a gömb alakra fújt üveget a kemencében tovább forgatva kiszélesítették), kidolgozták az üveg aranyozásának módját is.^[15]

Bizánc és a Közel-Keletszerkesztés

A leghíresebb bizánci díszítés a mozaik volt, amellyel mind világi, mind egyházi épületeket ékítettek. A mozaikok kövei közül némelyik valójában színes üvegdarab volt, a díszes üveget azonban főleg ablakokban használták; híresek voltak a konstantinápolyi Hagia Szophia székesegyház nagy, színes üvegablakai.

Bizánc európai területén Korinthoszban alakult ki messze földön híres huta. Az itteni üvegesek nemcsak számos műszaki és díszítő eljárást vettek át a Közel-Keletről, de tovább is fejlesztették azokat, fontos szerep­et játszva a keleti vívmányok megismertetésében.

A 7-8. század között született meg a Földközi-tenger partvidékén az Afrika partjaitól Ibériáig terjedő iszlám birodalom. Ennek üvegművészetében két korszakot különböztetnek meg:

• az elsőben (kb. 661–750) főleg használati edényeket készítettek,
• a másodikban (kb. 750–1258) alapvetően díszüvegeket.

Meghatározó technológiájuk a vésés volt, fő motívumaik pedig hullámzóak, illetve geometrikusak (pl. olyan méhkasforma, amelynél a félgömb alakú mélyedések kerülnek egymás mellé – ezzel főként kancsókat, tálakat, poharakat díszítettek. Üvegfúvóik egyszerű függőlámpásokat, palackokat és poharakat készítettek, valamint jellegzetes formájú üvegcséket és hat- vagy nyolcszögű, vallási szimbólumokkal díszített halotti edényeket.

A perzsa és egyiptomi hatásokat is sikerrel ötvöző iszlám üvegművesség vívmányait a keresztesek terjesztették el. Így jelentek meg Európában a gazdagon metszett, úgynevezett Hedvig-poharak és a „Verres a la façon de Damas” néven ismertté vált, zománcfestéssel díszített szíriai poharak.

A 7-15. század közötti időszak iszlám üvegáruira az üvegfúvás-vésés-cameo csiszolás együttese volt jellemző. A díszítő technikák között azonban előbb-utóbb sajátos „iszlám specialitások” tűntek fel:^[16]

• a lüszterezés lényege, hogy a savban feloldott aranyat, ezüstöt, illetve rezet olajos anyaggal megkötötték, és miután befestették vele az üvegtárgyat, azt kiégették (vigyázva, hogy ne olvadjon meg). Ettől az üveg felülete fémesen, majolikaszerűen csillogóvá vált. (Nemcsak az üvegek, de gyakran a kerámiák felületét is lüszterezték).
• az aranyozásos zománcfestéshez a fémoxidokkal színezett üvegre előrajzolt minta szerint folyékony zománcot és aranylemezkéket simítottak; utóbbiakat gumiarábikummal és vízzel rögzítették. Miután a ragasztó megszáradt, a zománcot és a lemezkéket kemencében ráégették az üvegre. Így eleinte csak kisebb tálakat és palackokat díszítettek, majd egyre nagyobbakat.

A velencei üvegszerkesztés

A velencei üveggyártást a Lagunák északi részén elhelyezkedő Torcello szigetén a 6. század végén vagy a 7. század elején bencés szerzetesek honosították meg. Az első szervezett velencei üvegkészítő műhelyek az 1200-as évek végén jelentek meg, és a század végére Velence lett Európa vezető üveggyártója. 1268-ra az üvegesek igen szigorú szabályzatú céhbe tömörültek, majd 1291-ben Murano szigetére kellett költözniük, mert a városlakók féltek attól, hogy tűzvészt okoznak. A velencei üvegművesek határozatgyűjteményében, a Capitolaréban 1271-ben rögzítették (és 1441-ben a Mariegola pontjaival kibővítették) szövetségük alapszabályát. Századokon át ezek a normák határozták meg a velencei üveggyártást. A készítők az állam határain kívül nem gyakorolhatták mesterségüket, technikákat és alapanyagokat nem juttathattak ki és semmilyen egyéb módon nem segíthették konkurens műhelyek alapítását vagy működését. A mesterek és a tanoncok különleges státust kaptak. Tevékenységük fontosságát társadalmi megbecsülésük is tükrözte.

A 13. században a velencei üvegip­ar fő terméke a tesserae, azaz mozaiküveg volt, de már ekkor sok boros- és olajosüveget, poharat, üvegsúlyt, gyöngyöt és ablaküveget is gyártottak.

Velence földrajzi helyzetéből adódóan az üveggyártáshoz szükséges szilícium-dioxidot nem kvarchomokból olvasztották az üvegbe, hanem a Ticino folyó kavicsaiból.^[9]

Foncsorozott tükrökszerkesztés

A „velencei üveg” nemcsak a díszüveg gyártásában nyitott új korszakot, de a táblaüvegében is. A ragyogó fényű, víztiszta üvegből nagyszerű tükröket készítettek. Fémlapra helyezett üvegtükrök már az ókorban is voltak, de az első ólom-higany amalgámmal foncsorozott^[17] üvegtükröket csak 1240-ben készítették el. Márványlapra ólomlemezt helyeztek, és higanyt öntöttek rá. Az így kialakuló amalgámra szorították rá a sima üveglapot, aminek felületét az amalgám hajszálvékony, ezüstfénnyel tükröző réteggel vonta be. Idővel az ólmot kiszorította a drágább, de nem mérgező ezüst. A középkor végére a muranói tükör ára az aranyéval vetekedett.

Ornamentális üvegekszerkesztés

Az úgynevezett ornamentális üvegeket röviddel 1450 után kezdték gyártani, ezután alakultak ki a jellegzetes velencei üvegtárgyak. A 15. században, egészen a cristallo felfedezéséig a színes, különösen a sötét kobaltkék és a mangánlila üvegek voltak népszerűek. Ezeket gazdag aranyozással és zománcfestéssel díszítették. Talán a legérdekesebb színes üvegtárgy az eljegyzési, illetve házassági serleg, az ún. coppa nuziale volt, amelyet általában medallion-portrékkal, körmenetek, felvonulások ábrázolásaival és szerelmi témájú Cupido-képekkel díszítettek.

Cristallo üvegszerkesztés

A szódaüveg cristallo neve a hegyikristályra utal; az ilyen üveg ugyanis átlátszó és csaknem színtelen, legfeljebb halványan sárgás vagy barnás árnyalatú. Színtelenítő anyagként a velenceiek is mangánt használtak. A cristallo edények a korábbi fajtákénál sokkal vékonyabb faluk miatt igen törékenyek és emiatt az akkor ismert technikákkal csiszolásra és vésésre alkalmatlanok voltak, ezért főként melegen felcsavart üvegfonallal, beágyazott fonalakkal és préselt szárnyakkal díszítették őket. A 16. század közepére a cristallót igen könnyen alakíthatóvá, képlékennyé és nyújthatóvá tették. A különböző fogókkal préselt szárnyas sárkányokkal főleg az edények fülét, illetve nyelét, szárát ékítették. Az alaptestet szabadon formálták vagy formába fújták.

Filigrana, millefiori, aventurinszerkesztés

A filigrana (vetro a filigranato) üveget melegen felhelyezett és beágyazott fonalakkal díszítették. Velencében a 16. század elején kezdték gyártani, valószínűleg a rómaiak melegen felcsavart üvegfonalas díszeit követve. Az opak fehér, néha színes üvegfonalakat általában színtelen, átlátszó üvegbe ágyazták. Megsodort üvegszálak rétegeit helyezték egymásra úgy, hogy az ellentétes szálak megfeleljenek egymásnak. Ezzel a technikával főként tálakat, tároló edényeket, vázákat és serlegeket készítettek.

Ugyancsak római példákat követve fogtak a 15. században a mozaik-, illetve millefiori üveg gyártásához. A millefiori jelentése „ezer virág”, és arra utal, hogy az üveg belsejében úgy rendezik el a különféle színű szálakból, illetve cseppekből komponált üvegrudak szeleteit, hogy azok apró virágoknak látsszanak. Ez időben Velence fő exportcikkei a millefiori-rudak voltak, amikből az importőrök készítettek dísztárgyakat és csecsebecséket saját műhelyeikben.

Új üvegtípus volt a 15. században véletlenül felfedezett aventurin üveg, amely onnan kapta a nevét, hogy hasonlított a kvarc krómcsillám- zárványoktól zölden csillogó, aventurin nevű változatára – az aventurin üveg előállításához azonban nem króm-, hanem rézvegyületeket adtak az üvegmasszához. A díszítő eljárások közül Velencében találták fel az úgynevezett gyémánthegy pontozást–metszést: az üvegtárgyakba gyémánthegyű eszközökkel vésték bele a cristallo vékony fala miatt ekkor még nagyon egyszerű mintákat.^[13]

Zománcfestésszerkesztés

A kor uralkodó díszítő eljárása Angelo Barovier (1424–1460) hatására a zománcfestés lett. Az üveg színei szabály szerint a sötétkék, a világoszöld, az ibolya és az aranysárga lettek. E színekből emelkedett ki szinte világítva a színes zománcfestés, aminek technikáját a muranói mesterek továbbfejlesztették. A zománc üvegporból, színező fémoxidokból és olajos kötőanyagból (leginkább levendulaolajból) állt; ezt a masszát az üveg olvadáspontja alatti hőmérsékleten égették a díszíteni kívánt tárgyra.

Jégüveg, tejüveg, kalcedonüvegszerkesztés

A jégüveg (kraklé) készítésének lényege ez volt, hogy fúvás közben a még képlékeny üvegmasszát hirtelen jeges vízbe mártották, amitől annak felszíne összerepedezett. A további fúvás a repedések egy részét eltüntette.

A tejüveg olyan, ón-oxid adagolásával előállított fehér üveg volt, amelynek csillogása a porcelánéra emlékeztetett (a porcelán ebben az időben nagyon ritka volt, gyártani pedig Európában még nem tudták).

Felelevenítették a régi egyiptomiak és rómaiak achátot, kalcedont utánzó technikáit is, amikkel féldrágaköveket, drágaköveket és porcelánt utánzó üvegeket állítottak elő. A kalcedonüveg alapanyagához úgy adagoltak fémsókat, hogy a termék megjelenése a kovának erre az ásványára emlékeztessen. Később kiterjesztették az elnevezést minden, valamilyen ásványt (leginkább féldrágakövet) utánzó üvegre.^[16]

Lattimo üvegszerkesztés

A kalcedon üveg feltalálása után a 15. században a mesterek opalinüveggel kísérleteztek. Az opakfehér lattimo üveget az akkor divatos és becses kínai porcelánok utánzására fejlesztették ki. A lattimót később kötegelték mint a nádat vagy pálcákat, így hozták létre a latticino üvegek csodálatos, bonyolult mintáit.^[18]

Kolostori és erdei üveghutákszerkesztés

Káliüveg lévén a Waldglas a nátronüvegeknél gyorsabban dermed, azoknál kevésbé alakítható. A szállítási költségek csökkentése érdekében a Wladglast gyártó hutákat közvetlenül az erdőbe telepítették: oda, ahol bőviben volt a megfelelő fa. Mivel ezeket az „erdei hutákat” könnyen át lehetett telepíteni, a faanyag fogytán odébbköltöztették őket (ezért nevezik őket vándor hutáknak is). Ezekben az egyszerű konstrukciókban a színtelenítést nem sikerült megoldani, így a Waldglas-tárgyakat jobbára a köznép vásárolta. Magyarországon a Börzsönyben tárták fel középkori erdei üveghuta maradványait.^[19]

A középkorban az üvegkészítéssel – miként a többi művészettel is – főleg a szerzetesek foglalkoztak. A hutákat a kolostorok mellett építették, és azok főleg a templomok egyre növekvő igényeit szolgálták ki. A színes ablaküvegek készítésével felvirágzott az üvegfestés művészete. Egyre nagyobb figyelmet fordítottak az öblösüvegek előállítására. A szerzetesek:

• Sevillai Izidor (560–636), a Codex Luccensis szerzője;
• Hrabanus Maurus (784–836), a Mappae Clavicula szerzője;
• Heraklius (10. század), a De coloribus et artibus Romanorum (A rómaiak festékei és művészetei) szerzője, akinek művét a 12–13. században egy harmadik, a korszak Európájában ismert technológiákat tartalmazó kötettel egészítették ki;
• Theophilus Presbyter (Theophilus Mönch; kb. 1070-1125), a 11-12. század fordulóján írt, három részes Schedula diversarum artium művében elsőként ismertette egyebek közt a táblaüveg készítését

összegyűjtötték és rendszerezték a római üvegművességről fennmaradt, illetve a kor közel-keleti üvegművészetéről megtudható ismereteket. Részben ennek köszönhetően a 11–12. században a kontinentális üvegművesség újra fejlődésnek indult. A legismertebb, Szíriából (főleg az Edesszai Grófságból és az Antiochiai Fejedelemségből) behozott edények:

• a gazdagon metszett, ún. Hedvig-poharak és
• a „Verries a la façon de Damas” néven forgalmazott, zománcfestésű poharak voltak.

A Hedvig-poharak nevüket szent Sziléziai Hedvigről, Szilézia fejedelemasszonyáról, Szakállas Henrik (1174–1243) feleségéről kapták. Ezeket a poharakat ereklyetartónak használták, és foglalatba helyezték. A fennmaradt foglalatok 13. századiak, aminek alapján maguk a poharak a 12. századiban készülhettek. Az biztosnak tűnik, hogy formájukat a Közel-Keleten dolgozták ki, az azonban erősen vitatott, hogy a fennmaradt példányokat is onnan hozták-e be, vagy európai mesterek munkái. A budai királyi palota ásatásánál is előkerült egy Hedvig-pohár töredéke.^[20]

A „Verries a la façon de Damas” néven ismert, színes zománcfestéssel díszített poharakat hadizsákmányként hozták Szíriából Európába. Óriási hatással voltak Európa üvegiparára, pohártípusaira.

Ugyancsak Szíriából kerültek át az egy időben roppant divatos, hosszú nyakú, gömb testű palackok. Utódaikat a 18. század végéig használták szerte Európában.

A 14. század kezdetén egy új formájú pohár jelent meg és indult hódító útjára Európában. Tároló része tál formájú volt. Testét olvasztott üvegcseppek díszítették, a talpát pedig csípett fonáldíszek. Az első darabokat valószínűleg Korinthoszban készítették A pohár gyorsan népszerűvé vált, és többfelé utánozták.

A 12–13. században Itáliából került át Európa többi vidékére egy ugyancsak Keletről származó, hosszú nyakú, karcsú szárú kehelytípus sima kúp vagy harang formájú tárolórésszel.

A 13–14. században, itáliai formák alapján Európa szinte minden országában (de különösen Németországban) gyártották az úgynevezett angster palackokat. Ezek a szűk nyakú, egycsöves palackok, amikből a folyadékot cseppenként lehetett adagolni, nevüket a latin eredetű anghestern, inghistera, angustarium kifejezésből kapták; ennek német megfelelője az Angster. Az 1406-ban alapított spessarti huta termékeinek felsorolásban már szerepel.

Ugyancsak Itáliából terjedt el szerte Európában a kutrolf palack. Ilyet már a rómaiak is készítettek; akkori neve a guttus = szűk nyakú korsó szóból képzett gutturnium volt, mivel ebből az edényből is cseppenként, illetve kotyogva folyt ki tartalma. A Római Birodalom felbomlása után a kutrolfokat sokáig Szíriában készítették, onnan kerültek vissza Európába. Itáliában nem lett népszerű, viszont a németek Kuttrolf, illetve Guttrolf néven igen kedvelték; tőlük terjedt tovább Közép-Európába, egyebek közt Magyarországra is.

A Waldglasból német és cseh nyelvterületen – nem csekély mértékben keleti hatásra – jellegzetes edényeket formáltak:

• 13-14. században alakult ki a Krautstrunk, ez a jellegzetes, káposztaszárra hasonlító pohár.
• Ugyanekkor fejlődött ki Stangenglas (rúdpohár) is, ami magas, hengeres ivópohár;
  • egyik fajtája a nagyobb összejöveteleken, lakomákon használt Passglas, amin körbefutó, melegen felcsavart üvegfonalak jelezték az ital szintjét.
• A fentebb említett Kuttrolf különös, többszörösen csavart nyakú fonatos üveg széles kiöntővel. 1406-ban a spessarti hutában már gyártottak ilyeneket.
• A Nuppenbecher (buborékkupa) az edény falára applikált üvegcseppekkel díszített ivópohár; legtöbb példányát ugyancsak a 13–14. századból ismerjük. A gyártás fejlődésével az üvegcseppeket préselt oroszlánfejek, eper- és főleg málnaformák váltották fel.
• A Römer a rajnai bor számára készített kerek kehely, aminek lefelé szélesedő, hengeres szárát dudorok és málna alakú szemek díszítették – egyúttal megakadályozva azt, hogy a pohár kicsússzon az elbizonytalanodó kézből.

Az edényeket többnyire zománcfestéssel díszítették – még azután is, miután megismerték a velencei típusú üvegek készítésének módját. Jellegzetesen németes díszítmények a melegen applikált üvegcseppek.

Nyugat-európai üveg a középkor végén, újkor elejénszerkesztés

Velence szigorú törvényei szerint az idegenbe távozott üveges otthon maradt családtagjaira börtön, a szökött mesterekre pedig halál várt. Több feljegyzésben is szerepel, hogy a Velencéből elmenekült üvegmívesekkel orgyilkosok végeztek, akár távoli országokban is. A szigorú tiltás ellenére dezertőr velencei üvegművesek sorra alapítottak üvegcsűröket először Itáliában:

• Treviso,
• Vicenza,
• Padova,
• Mantova,
• Ferrara,
• Ravenna,
• Bologna stb.,

majd Európa más vidékein is.

Az európai uralkodók látták, hogy milyen hasznot hoz Velencének az üveg, és saját üvegiparuk felvirágoztatását velencei példára képzelték el. Szorgalmazták a velencei mesterek betelepülését, és ha nem jártak sikerrel, más itáliai városokból hívtak üvegeseket.

A velencei típusú üvegeket a 15–16. századra sikerült lemásolni – először a német–cseh nyelvterület néhány hutájában, egyebek közt a tiroli Hallban és Innsbruckban, illetve a bajorországi Münchenben és Nürnbergben. Ezekből a központokból terjedt szét az újmódi üveg Nyugat-Európa egyéb részeire, így Franciaországba és Angliába is. A „velencei modorú üveggyárat” említő dokumentumok nem mindig különböztetik meg a Velencéből bevándorolt üvegeseket a más itáliai városokból jöttektől. Feltehető, hogy a „velenceinek” nevezettek legtöbbször nem a Velencei Köztársaságból érkeztek, hanem más itáliai városokból, különösen Altaréból.

Altare kis település volt Genova közelében, a Monferrat hercegség határán. Normandiából származó lakói a 12. század óta vetélkedtek a velencei üveggyártókkal. Egyáltalán nem akadályozták az üvegmívesek kivándorlását, sőt, szokássá tették, hogy a fiatal üvegeslegények a külföldet járják. Ezek az ún. „altaristák” különösen Franciaországban és Németalföldön dolgoztak, gyakran a muránói szökevényekkel együtt.

Német üvegművészetszerkesztés

A német üvegek színvonala megközelítette a velenceiekét, csak kissé homályosabbak és szürkésebbek voltak; ezt a hiányosságukat azonban ellensúlyozta a rendkívül színvonalas zománcfestés. A velenceiektől eltérően a német mesterek gyakran az évszámot is felírták munkáikra, ami nagyon megkönnyíti a régészek munkáját. A díszítő elemek igen változatosak:

• városok és nemesi családok címerei,
• emberalakok,
• virág- és állatmotívumok stb.

Kialakult a Humpen — ez a hengeres edény a Stangenglasra hasonlít, de alacsonyabb (kb. 60 cm magas) és szája kissé befelé ível. Gyakran fedeles.^[16]

Az üvegolvasztó kemencét és annak működését szabatosan először Georgius Agricola írta le 1530-ban, majd az üvegkészítésről összegyűjtött ismereteket posztumusz főműve, a DE RE METALICA LIBRI XII. utolsó kötetében foglalta össze. A gyémántos üvegvágás 1550 körül terjedt el.^[12] Információ forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Üveg
A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.